A szaruhártya először
beszárad,
majd szalonnásan
elhomályosul,az érfalakon áttör és kiárad
az alvadó vér s a bőr alá nyomul.
Vándorló foltok és szeszélyes ábrák,
olyanok, mint egy térképrajzolat,
a fekvő testet lassacskán bejárják
és megfestik az alsóbb tájakat.
Az izomtónus hirtelen kienged,
aztán pár óra, és merevvé válik,
rigor mortis, mondják, beletelhet
két-három nap a hajlíthatóságig.
Fényét veszti a bőr, lassan elfehérül,
majd zöldesbarna lesz és püffedezni kezd,
kelések nőnek felszínén és végül
mind fölfakad és gennyes lét ereszt.
A borosta még pár napig majd sarjad
s úgy látszik, mintha néhány sejt is élne,
a testben élő organizmusoknak
mert koránt sincsen egy csapásra vége.
A pórusokban megtelepszenek
és kifejlődnek lárvák és peték,
a málladozó hús alól szelek
böffennek föl, s bár nyúlós váladék
gátolja őket, egyre több kukac
púpozza föl a bőr alatti sávot;
látni kintről, hogy’ mozdul egy kupac
s odébb csúszik pár ujjnyit magától.
Már nagyobbak is akadnak közöttük,
van példány, ami hernyó méretű,
a felpuhult felszín alatt a testük
kanyargós útja jól követhető.
A természetes nyílások iránt
törekszenek, az orrüreg ilyen,
a fül, a szem s a száj, amelybe már
nem fér a nyelv s kibuggyan hirtelen.
A rothadások bűzös gázai,
a puffasztó és feszítő szelek
megnövelik a belnyomást, ami
kilöki lassan mind a két szemet.
A csontvázat már nincs, mi összetartsa,
elvál egymástól mindegyik elem,
koponya gördül eltört állkapocsra
s a csigolyák közt sárga fű terem.
A bőr akkorra már elfeketül,
ráköt a csontra aztán lepereg,
áttetsző, laza hámladék terül
rétegesen szét: könnyű szövetek
szakadnak alá s belemosódnak,
a lucsokba, hogyha elolvad a hó,
ízei lesznek a földben a sóknak
és tengerig szalad velük egy folyó.
