UTAZÁS NAGYMAMÁVAL ÉS NAGYPAPÁVAL

Utazás Kárpátalján, magyar írók és költők társaságában. Én persze, mintha otthon lennék, úgy dicsekszem. Itt volt pap a dédapám (Csetfalva), itt érettségizett apám (Beregszász), ez meg az az iskola, ahol megbuktatták a nagypapát latinból (Munkács), azt a nagypapát, akit sose láttam, de akit történetesen pont úgy hívtak, mint engem, sőt olykor álmomban engem szólítanak föl, nekem kell átélnem helyette a gyászos matúrát.

(A beregszászi főiskola író-olvasó találkozóján egy nagyanyámról szóló írást olvastam föl, másnap a munkácsi tanítóképzőben pedig a párját a nagyapámról.)

Csuda mán, mondta nagyanyám, Sütő Flóra Ida, ha megjöttem valahonnan. Mindig korábbra várt, valahogy maga volt a várakozás. Nehezen eresztett, aztán ha mégis menni kellett, nyomban elkezdett várni. Verseket mondott magában, imádságot, zsoltárt vagy a Toldit, onnan, hogy pásztortűz ég őszi éjszakán, s ha nem jöttem meg, mire elborítá a sírt új havával az ég, hogy el ne pityeredjen, meggyújtott egy félbetört Nikotex munkást. A sírban Magdika feküdt, akit kétévesen vitt el a spanyol és Orosz István Mezőkaszonyból, aki állítólag Bereg vármegye bálján olyasmit talált mondani, hogy vagy a Sütő Duci lesz a felesége, vagy soha senki. Nem bánom, felelte nagyanyám, de a gyerekek, akár fiúk, akár lányok, reformátusok lesznek. És passz. Magázták egymást. A haja olyan volt, mint Ingrid Bergmané a Casablancában. (Mindig ott maradok, ha valamelyik csatornán játsszák.) Amikor apámat kellett várni, a család az általa vart ruhákból, horgolt terítőkből, hímzett párnahuzatokból élt. Járta keze mindig. Ha kijön a pasziánsz, ő is megjön, meglásd. Kádár János börtönéből várta haza, és épp ezer hibátlan pasziánsznak kellett kiterülnie a hullámos barna sezlonra, hogy sikerüljön a varázslat. Csuda mán. Amikor felsős lettem, én írhattam a borítékjaira: Barkaszovo, Zakarpackaja Obl., CCCP. A válaszlevélben mindig visszajött a leáztatott bélyeg. Sárga gömbforma szputnyik száll rajta az égbe, a Hold felé, hosszú csigaszarv antennákkal. 

*

Éjjel a Selyemút nyomvonalán, csak épp ezer méterrel fölötte, mi mást tehet az utas: számtanpéldákat fejteget. (Odakintről, ellenőrzésképpen, be-benéz a holdvilág.) Emlékszel kicsikém, azokra, a feladványokra, amelyekben ennyi meg ennyi idős az apa meg a gyereke, és meg kell mondani mennyi idő múltán lesz éppen négyszer, háromszor, kétszer annyi idős, illetve lesz a kora fele, harmada, negyede a másikénak, függően attól, hogy kinek a szemszögéből okoskodunk. Gyöngyszemei voltak a számtanórák szépséges haszontalanságainak. Nagyapám, aki 1891 októberében született, a skorpióságot (talán kissé meggondolatlanul) ő hagyományozta rám, éppen 120 éves lenne. Én meg pont most töltöttem be a hatvanat. Csak itt a Kína felé szálló repülő fedélzetén stimmel a dolog, hic et nunc lép érvénybe a különös szimmetria és mire landolunk, már érvényét is veszti. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és egészen a végtelenségig fog kisebbedni a korkülönbségünket jelző arányszám. A matematikusok szerint a világ végezetéig elkonvergálgathatunk, mégsem találunk egymásra, de ki a csuda hiszi ezt el nekik? Valaha akkora volt a távolság, hogy csak na, amikor nagypapa (történetesen éppen Orosz Istvánnak hívták) jobblétre szenderült, én például mínusz három éves voltam, vagyis még egy viszonylag egyszerű számtanpéldában sem álltam volna meg a helyemet. És most tessék itt utazom a Selyemúton, nagypapa meg a hold másik oldalán mosolyog a bajusza alatt (naná, hogy ő is bajszos volt) és bizonyára ellenőrzi a számításaimat, mert mellesleg kiváló matekos volt, legalábbis a latinhoz képest, abból ugyanis úgy meghúzták a munkácsi érettségin (költőibben: szekundába ponálták), hogy máig nem tud napirendre térni fölötte a família legendáriuma, de ilyen ünnepi pillanatban a kínos dolgokra boruljon inkább fátyol (jóféle kínai selyemből) az utasra és a holdvilágra pedig álom. Legalábbis egyelőre.
*
(A fényképek Csetfalván készültek szeptember 25-én Nagymagyarország egyik legszebb református templomában, amelynek az előző századforduló körül dédnagyapám, Sütő József volt a papja, itt keresztelte meg 1900 decemberében a lányát, a nagyanyámat, Flóra Idát, aki az emléktáblán emlegetett kötelezőolvasmányos nagy írót otthon csak úgy emlegette: a Zsiga.)