A KAPU

Meleg van. Dőlnek a csúcsok: a melegrekordok és az olimpiász rekordjai. Veszélyben a száz női mell. Ilyenkor a nagy melegtől kitágul a kapunk. Jelképes értelemben jól hangzana, hogy tágul a kapu, a valóságban azonban azt jelenti, hogy alig lehet bejönni rajta. A két vas-szárny megduzzad, egymáshoz szorul, és elszánt lökdösődés szükséges a kinyitásához. Az igazsághoz tartozik, hogy télen meg annyira eltávolodnak egymástól a szárnyak, hogy olykor magától kinyílik, mintha szellemek közlekednének rajta. De most nyár van, perzsel a nap, süti a kaput. Beszorul. Legjobban ott szorul össze a két idomvas (mióta készülök, hogy leírhassam: idomvas! Fenyőfalvi Feri forrasztotta – mert az alliterációra is ügyeltünk – és közben ilyeneket is mondott: idomvas. Sőt: zártszelvény és ellenanya. Tartanád, kérlek, az ellenanyát!), szóval ott szorulnak az idomvasak, ahova fölcsavaroztam azt a korong alakú alumínium öntvényt. Akkor vettem, amikor Stoli megérkezett. Aggódva mutattam meg neki az ijesztő fenevadat ábrázoló táblát, nyilvánvaló volt, hogy semmiben sem hasonlítanak, de Stoli nem tiltakozott. A szöveget – a kutya harap – sem véleményezte. A kutyák ugyan, legalábbis a közhiedelem szerint, nem tudnak olvasni, ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy nem is értik, mi van odaírva. Reszelem, smirglizem, ráspolyozom, még mindig szorul. Szorulni is fog. Akár le is csavarozhatnám, Stoli, aki egyébként soha senkit sem harapott meg, másfél méterre fekszik az alsó fenyőfa gyökerei alatt, de valahogy hűtlenségnek érezném levenni a táblát. És különben is, ez az egyetlen felirat a kapun.  Nevek nincsenek, a házszámra meg ráfutott a vadszőlő. Ilyenkor az se látszik. Ha valaki keresne, bizonyára megnézné az előző ház számát és megnézné a következőét. Valahogy úgy, mintha Keats sírját keresgélné a római temetőben, Cestius piramisa tövében: „Here lies one – whose name was written in water„