Na persze el is mondhatnám, hogyan lettem író, de mivel író lettem, inkább leírom. (Hátha akkor én is megértem végre.) Ez azért írtam, hogy ne tessenek túl komolyan venni, és azért tettem zárójelbe, hogy mégis. Természetesen tudom én, hogyan lettem író (vagy ha nem, akkor úgy fogok tenni, mintha tudnám, ((ezt megint zárójelbe kellett rakni.))) Egyszer majd megkérdezem egy írótól, hogy egy mellékes (vagyis zárójeles) passzusra vonatkozó mellékesebb (vagyis zárójelesebb) közbevetést hogyan kell duplán zárójelbe tenni (a matekból rémlenek a kapcsos meg a szögletes meg a kúpos zárójelek), de mégsem kérdezhetem meg egy írótól, hogyan kell most már triplán zárójelbe tenni valamit, mert azt hihetné, hogy én nem vagyok eléggé író, inkább kitalálok speciális zárójel karaktereket: hullámos, farkasfogas, kacskaringós, meanderes, anamorfikus, labirintusos zárójel-ornamentikákat, szőlőkacs szerű, harisnyakötő alakú, fülkagyló formájú zárójel-kalligráfiákat, ősmagyar íjra, delfinfarokra, fogyó holdra, szatírpéniszre, sarkantyúra, óramutatóra, sarlóra és kalapácsra, macskanyelvre, fókafogra, szárazkolbászra, vaginára vagy violinkulcsra emlékeztető zárójel formációkat, csetelésnél is használható szmájlis végűeket, sorokon, sőt bekezdéseken átívelő csuklós zárójel-karokat, teleszkópos zárójel-kihuzatokat, oldalakat beborító zárójel-rasztereket. Elvégre író volnék, vagy mi a szösz. Ja, de azt ígértem, elmondom, hogyan is lettem az? Természetesen nem vagyok író. Egyszerű rajzoló vagyok, ezt majdnem mindenki tudja, aki ismer. Rajzolgatok mindenfélét, hullámos, farkasfogas, kacskaringós, meanderes, anamorfikus, satöbbi… Szóval a rajzok. Nem nagyon ismert, talán el sem hiszik nekem, de a rajz mint önálló képzőművészeti műfaj valamikor a 19. század vége felé, vagy inkább a huszadik század elején jelent meg. Rajzoltak persze addig is, de azok a rajzok, ha művészek rajzolták, vázlatai, előkészületei, tervei voltak valami később megszülető alkotásnak. Megjegyzések, amelyek funkciójukat tekintve közelebb álltak az íráshoz, mint a festészethez. Messzebb utazva vissza az időben, oda, amikor írni még csak kevesek tudtak, vagy amikor még nem is voltak betűk, a rajz az írást helyettesítette. Rosszul mondom: a rajzolás volt maga az írás. A gondolatok továbbadásának legtermészetesebb eszköze. (Voltak persze abnormális, tényleg csak zárójelben említendő esetek, egy vak görög például ((Homérosznak hívták)) 140 sornyi hexametert pazarolt el egyetlen pajzs leírására, holott ha lát, néhány vonallal le is rajzolhatta volna.) Vagyis, ha azt mondom, író volnék, akkor csak egyszerűbben (rövidebben) mondom azt, hogy grafikus.
(A következő passzust már tényleg csak zárójelben biggyesztem ide ((bár, - és ezt már megint dupla zárójelben írom -, az a hír járja, hogy a fontos dolgok többnyire a perifériákon történnek, ami ugyebár a lábjegyzetek, a margináliák és urambocsá’ a zárójelek presztízsét növeli)). Szóval, Akadémiánk létrehozásának legfontosabb indoka az volt, hogy a különböző művészeti ágak képviselői egymás kebelére borulhassanak. ((A legmegátalkodottabb akadémikusok szerint nincsenek is művészeti ágak, voltaképp mindenki ugyanazt csinálja, és az, hogy az egyik kezében ecset van, a másikéban toll, a harmadik meg zongorabillentyűket ütöget, az igazán elhanyagolható, értsd: triplazárójeles különbség, ami a lényeget egyáltalán nem érinti.)) Valahogy úgy képzelem, akadémikusnak lenni és művészeti területeken átívelő, univerzális tevékenységet folytatni, szinonimák. Ha létezik akadémiai eszme, akkor az valami ilyesmi. ((Az eszmét egyébként Páskándi Géza fogalmazta meg valamikor az indulásnál, nem is nehéz ráakadni, mert ma is ezzel nyílik az akadémia weboldala: "A nemes indulatú szellemi elit nem sértettségből alapít akadémiákat. Épp azért, hogy jobban megközelítse az egyetemesség szellemét… A művészet tágas lelke garancia egyetemességére. Az egyetemesség nem tűri az értékek szétforgácsolását. Céltudatos, vagy szándéktalan elszigetelését. Hogy előkelő idegenként járjunk egymás között, nem váltva, és főképp nem értve szót.")) Nehéz bírálnom az új rendszert, a szakosztályosdit, már csak azért is, mert valahol az én lelkemen szárad. Amikor még ügyvezető elnökféleség voltam, léha módon rávettem egy-egy kollégát, olyanokat, akik jobban ismerték nálam a területüket, hogy segítsenek. Ebből nőttek aztán ki a szakosztályok, ha nem is olyan fantáziadús nevekkel, mint amilyeneket Borges adott volna nekik ((1. az Elnök tulajdonában lévők, 2. a balzsamozottak, 3. az idomítottak, 4. a malacok, 5. a szirének, 6. a mesebeliek, 7. a kóbor kutyák, 8. azok amelyek ebben az osztályozásban nem szerepelnek, 9. az őrülten rázkódók, 10. a megszámlálhatatlanok, 11. azok, akiket a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, 12. a másfajták, 13. azok, akik az imént törtek össze egy vázát, 14. és azok, akik távolról légynek látszanak.)) Belátom, a megnövekedett létszám miatt akár praktikusnak is mondható az ilyesfajta skatulyázás, csak hát éppen a lényeg, az eszme ((nevezzük makoveczinek)) kezd közben elhomályosodni. Erre akartam felhívni a figyelmet akkor, amikor - egy kicsit számomra is meglepetésként - írónak ikszeltem be magam. Azt hiszem csak kevesen vették észre, talán senki, hogy vakmerő tettemmel egy anomáliát akartam példázni. Be kell ismernem teljesen sikertelen az akcióm. És nyilván bosszantó is, legalábbis szegény írók joggal háborognak, miféle alak az, aki egy zárójelet sem tud normálisan bezárni, de kvótát oroz el egy igazi írótól. A zárójel bezárása talán még menni fog valahogy, de most meg itt van ez a három pont, amelyről már végképp kideríthetetlen, hogy egy író írta, vagy egy grafikus rajzolta…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése