ГОВОРИТ МОСКВА

Daragije druzjá, itt Moszkva beszél. Miközben a Sakkozók a szigeten címmel körmölt novella kapcsán (első változata hamarosan lejön a márciusi Hitelben) megpróbálom beleásni magam a Bogdanov – Lenin – Gorkij háromszög rejtelmeibe, és éppen annál a „felfedezésnél” tartok, hogy az Ember tragédiája orosz fordítását maga Gorkij forszírozta (egyes források szerint részt is vett benne), jön Éva telefonja: Jankovics Marci nem tudja vállalni az utat, kiröppennék-e helyette Moszkvába, a Tragédiából készült rajzfilm ottani díszbemutatójára. Az esemény különlegességét – hadarja Éva – az adja, hogy Jurij Guszev a 150. évfordulóra újrafordította a Tragédiát, és fordítását rögvest be is passzírozták a film alá. Hogy a koincidencia teljes legyen, kiderül, Guszev segítője Anyiszimova volt. Hogy ez az Anyiszimova az az Anyiszimova-e, akinek a neve szállóige lett otthon, azt egyelőre ne firtassuk, inkább lássuk be, oly sok véletlen terel egy irányba, hogy itt már nem illő a megfutamodást fontolgatni. Tovarisi ide, tovarisi oda, utazom. És ha már utazom, fölkészülök egy kicsit a Tragédia orosz recepciójából. Bármily hihetetlenül hangzik, az első orosz, aki tudomást szerzett Madách művéről nem volt más, mint III. Sándor cár. 1885-ben ugyanis udvari festője, Zichy Mihály szabadságot kért, hogy illusztrációkat készítsen a Tragédiához. Azt persze nem állítom, hogy részletesen ismerte, pláne olvasta volna a cár a darabot, mert akkor aligha engedélyezi a lázadó tanokat, sőt a párizsi színben kifejezetten forradalmi eszméket bemutató mű illusztrálását. Végül is két hónap szabadságot adott a cár Zichynek, hosszabb ideig nyilván nem akart, talán nem is bírt volna meglenni a festő rendszeresen szállított pornográf rajzai nélkül. Hogy a hírhedt disznóságokat a cár rendelte meg, azt a tévés Debreceni Misitől tudom meg, aki Vass Tamással forgat az eseményről, egyébként mindketten, „földijeim” lévén, jól beszélik a nyelvet, engem viszont a kárpátaljai gyökerek már nem segítenek abban, hogy a ja kvam pisú csivó zse bóle mellett más is előjöjjön a hajdani oroszórákból.  Az imént említett, a Gorkij által megrendelt fordítás 1905-ben jött ki, tulajdonképpen a Tragédia harmadik fordítása volt, de az első, amelyik az eredeti alapján készült (az első kettő németből lett fordítva). A világirodalom legjobbjait összegyűjtő sorozat 17. kötete volt (eggyel a Faust után, ami ugyebár mégse’ semmi). A „Tragédiás” esemény egyébként A4 címre hallgat, (A=Animáció, 4= visegrádi négyek), vagyis lengyel, szlovák, cseh és magyar filmek vannak még a programban  – apró nosztalgiás ijedelmet legföljebb az okoz, hogy a műsor orosz konferansziéja a komplikált felsorolás helyett előszeretettel választja inkább a „testvéri országok” kifejezést. A vetítésekkel kapcsolatos esti feladatok mellett napközben azért szabad vagyok és járom a havas Moszkvát. Itt van csak igazán otthon a Tél. Kutuzov és Sztálin után most épp a CSZK-nak segít be: a Reál mínusz 10 fokban csak kilencven percig bír focizni, a kilencvenegyedikben magától értetődő természetességgel kapja be az egyenlítő gólt. Én két nadrágban is inkább a metrót választom: igazi szocreál időutazás (ha nem szúrja ki az önkényuralmi logókra szakosodott médiarendőrség, össze is rakok majd egy sorozatot a földalatti sarlókalapácsos világról). Az ismerős helyek mellett persze megnézek olyanokat, amiket akkor, 1973 nyarán nem láthattam, vagy éppen nem akartam megnézni. A Vaszilij-Blázsennij például be volt zárva, a „mavzaléj”viszont annyira kötelező volt, hogy kollektíven bliccelték el a magyar fősulisok. Pedig akkor talán még az „Öreg” feküdt az üvegkoporsóban, a mostani Madam Tussaud bérlemény helyén. Nem láthattam a Megváltó Krisztus nevét viselő székesegyházat, mert Sztálin 40 évvel első látogatásom előtt felrobbantatta, hogy felhúzassa helyére a Szovjetek Palotáját. Csak a tetején álló Lenin száz méter lett volna. A palota szerencsére nem épült meg, de azoknak, akik azt remélték, hogy a nagy szobrot is megússzák, csalódniuk kellett. A folyó túlpartjára akkora Nagy Pétert rittyentett egy másik grúz (Zurab Cereteli a neve, tessék gyorsan elfelejteni), hogy csak na. A székesegyházat közben emlékezetből újjáépítették, és a jobb érzésű moszkvicsok most a Péter szobor fölrobbantásán törik a fejüket. Hát nem lesz könnyű dolguk, annyi szent. A Megváltó Krisztus egyébként még oly új, hogy szinte érződik benn az olajfesték szaga. Az altemplomban éppen takarítottak, amikor ott jártam. Az ikonok néhány méter távolságra vannak egymástól, ami takarítói szempontból három húzást jelent a felmosóronggyal. A világoskék otthonkában dolgozó zsensinák tehát minden harmadik húzás után keresztet vetnek, majd a képhez lépnek, hogy megcsókolják azt. Aztán jön az újabb kereszt és az újabb három húzás. Hát nem éppen sztahanovi tempó. Apropó munkatempó: a Tragédiáról ( Marcelléről) köztudott, hogy huszonhárom évig készült, a zárókonferencián azonban megjelenik Jurij Norstein az orosz rajzfilmguru, aki már harmincegyedik éve „forgatja” a köpönyeget, úgy értem, a Gogol Köpönyege alapján készülő filmet. Kábé huszonöt perc már meg is van belőle. Igaz, ő amúgy reisenbükisen, vagyis magányosan dolgozik. „Szicsasz”…

P.s.: hogy a kör bezáruljon, megtalálom a Tretyakovban a múlt heti kozákos kép vázlatát, ... Anyiszimováról meg majd egyszer máskor…