2010. január 30., szombat

Új vendégekkel egészül ki a madáretető tavalyi kompániája (a márciusi 9-i bejegyzésben lehet a többieket megkeresni): erdei pinty és talán téli pinty; szárnyukon kettős fehér szalag, némelyiknek a farkán is fehér csík van, a mellük és a válluk rozsdavörös. A vörös arcú, sárga szárnycsíkkal rendelkező tengelicék még náluk is szebbek.

2010. január 25., hétfő

FRANÇOIS ÉS GEORGES

Megpróbálom lerajzolni a két férfit. A fiúkat. Koruk szerint éppen a fiaim lehetnének. Én meg az ő ötödízigleni ükunokájuk. Kiteszem a reprodukciót a rajzasztalra, nekitámasztom a lámpának és ceruzával fölvázolom a képet. Aztán tussal, golyóstollal, krétával, vékony ecsettel, mártogatós tollal. Becsukom a könyvet és megpróbálom emlékezetből felidézni az arcukat, a mozdulatot. Tudom a nevüket, a foglalkozásukat, tudom, mi érdekelte őket, mi nem, ismerem az életrajzukat, a családjukat, a szenvedélyeiket és a hibáikat. Hallom, ahogy narcisztikus lassúsággal mondanak közömbös dolgokat, és élvezik, hogy franciául beszélnek. Férfiasan affektálják a legnőibb nyelvet. Magázzák egymást. Önözik. Megbeszélnek egy sakkfeladványt. Egyikük Rilkével levelez, a másik átlovagol Auxerre-be, hogy megnézze az új magyar igazolást a Troyes elleni felkészülési meccsen (szponzorálja a csapatot). Dölyfös, merengő, leleményes, rajongó, kudarcos, álmodozó, tépelődő, hiú, érzéki, sztoikus, hencegő, magányos sznobok. Szeretnivalók. Ötszáz év múltán nézem őket és ők néznek engem. Nézem a szemüket, megpróbálom elkapni a pillantásukat. Alig tudok róluk valamit, és nem tudom kitalálni, mire gondolnak. Az sem vígasztal, hogy legalább ők ismerik az én gondolataimat. Bár lehet, nem izgatja őket különösebben. Lerajzolom mindkettőjüket újra, egyre közelebbről, most már emlékezetből. Istenem, a nézésük, a tekintetük ugyanaz, amelyik Holbein pillantását kereste. És ennyi elég is.
Volna-e kedved
átlovagolni
vélem Auxerre-be,
s nyári nagy esten,
kéz a kezedben
nézni a holdat
(én a folyónak
és te az égnek
lusta vizében),
s bort iszogatván
versben idézni
újra Erasmust
(csak latinul, hogy
kandi turisták
népe ne értse),
pantomimesnek
pénzt hajigálni
tarka cserépbe,
s színi pipából
messzi vidékek
jószagu mérgét;
...
s nappal aludni?


2010. január 22., péntek

JANUÁR

Lujos gyüjteményes kiállítása a Forrás Galériában. A honfoglalók motívumaitól a népmesék jelképein át az agyafúrt koncept fricskákig oly magától értetődő természetességgel használ minden keze ügyébe akadót, mintha nem is művészkedne, hanem hurkát töltene. Két koppanás: Kő Pál és egy adóniszi sor: Macz-kyle-ven-te (valamit kéne kezdeni vele!)

Félév végi „kipakolás” Sopronban. Sok tehetséges diákmunka és barátságos osztályzatok. Az egyik „ötös” Merényi Péter raffináltan „arcimboldoid” orrszarvú installációja. (Tessék észrevenni az ironikus "mellékjelentést" is: ez már lerágott dolog).

Csörgő Attila kiállítása a Ludwigban. Görgőkkel és villanymotorokkal fölszerelt munkaasztalon hurkapálcákból és cérnaszálakból összeeszkábált két örökmozgó tetraéder létrehoz egy kockát, aztán a kocka teremt két újabb tetraédert és így tovább a végtelenségig. A platóni testek nem éppen „plátói szerelme” (ez a műtárgy címe), hiszen egyesülésüknek kézzelfogható eredménye van: egy újabb szabályos test. Igaz, abban a pillanatban, amikor megszületik, már el is kezd megsemmisülni. Geometriába oltott filozófia.

És még egy könyv, amely „kereskedelmi forgalomba nem kerül”. Frank Aliona Dunakavicsa. A Tiara „évi rendes albuma”, egy évvel követve épp A lerajzolt időt. (Molnár Att terve ez is.) A Dunáról szóló versek közt ott van Gazsié: „A parthomályban valahol itt lépcsők”.

2010. január 17., vasárnap

EMLÉKSZEM...














Boldoggá tesz, ha egy könyvet akkora betűvel szedtek, hogy szemüveg nélkül is tudom olvasni, s külön öröm, ami az impresszumból kiderül: kereskedelmi forgalomba nem került. Minden egyéb hab a tortán. Persze nagyon minőségi hab. Mind a 250 oldal ezzel a szóval kezdődik: emlékszem…, a 170-es tétel például így hangzik: „Emlékszem, mi volt az a három kép, amit grafikus barátom javasolt, hogy megmutassak a Louvre-ban a 10 éves Lilinek. Egy Jan van Eyck, egy Leonardo, és egy Georges de la Tour. Nagyszerűen bevált.” Felhívom a szerzőt. Hát persze, hogy te voltál – nyugtat meg. Most már rémlenek nekem is a képek, Rolin kancellár Madonnája, ahol oly merész perspektívával nyílik meg a táj a szereplők közti ablakon, a Szent Anna harmadmagával, amelyen biztos megtalálta Simplicissimus és Lili Freud madarát, és József az ács meg az a szőke gyermek, akit Hockney a Titkos tudásban kislánynak titulált, holott a neve is tudható: Jézus. Próbálgatom, sikerül-e vajon három képet felidézni más múzeumokból is, ahol valaha jártam. Lássuk csak: National Gallery – Jan van Eyck: Arnolfini házaspár, Holbein: Követek, Hoogstraten: Perspektíva kabinet; Kunsthistorisches - Van der Goes: Ádám és Éva, Brueghel: Téli vadászok, Parmigianino: Önarckép; Metropolitan – Dinteville allegória, de La Tour: Gyertyás Magdaléna, Greco: Toledo, Brera - Piero della Francesca: Tojásos Madonna, Mantegna: Halott Jézus, Caravaggio: Emmausi vacsora, Borghese - Tiziano: Égi és földi szerelem, Coreggio: Danae; Prado - Bosch: Gyönyörök kertje, Dürer: Önarckép, Velazquez: Las Meninas; Royal Museum of Fine Arts (Brüsszel) - Memling: Szt. Sebestyén, David: Marat halála, Khnpf: hízelgő szfinx; Szépművészeti - Sassetta: Imádkozó szerzetes, Piombo: Férfiarckép, Böcklin: Faun, National Gallery of Art (Washington) - Leonardo: Ginevra, Grünevald: Feszület, Vermeer: Nő mérleggel, Museo Nacional de Bellas Artes (Buenos Aires) - Degas: Táncosnők, Chirico: Tér szoborral, Klee: Hajócska, National Gallery of Victoria (Melbourne) - Manet: Ház előtt fa, Picasso: Zöld arc, Kusama: Létra, Art Gallery of NSW (Sydney) - Monet: tengerpart, Pissarro: Parasztház, Nationalmuseum (Stockholm) – Rembrandt: Összeesküvők, Ismeretlen angol: I. –II. Károly (anamorfózis), Alte Pinakothek - Rubens: Önarckép Izabella Branttal, Dürer Önarckép, Rubens: Valaki lányainak az elrablása, Doria Pamphilj - Velazquez: Ince pápa, Brueghel: Tengeri csata, Niceron: Anamorfózis, Barberini - Holbein: VIII. Henrik, Raffaello: La Fornarina, Caravaggio: Judit és Holofernes, Gemaldegalerie - Giorgio Martini: Perspektiv városkép, Van der Weyden: Fityulás nő, Holbein: Georg Gisze, Kunstmuseum (Bázel) - Holbein: Halott Krisztus, Klee: Kerek fej Dalí: Égő zsiráf, Uffizi - Botticelli: Tavasz, Leonardo: Háromkirályok, Piero della Francesca: Montefeltre és neje; Pitti - Botticelli: Hosszú nyakú nő, Tiziano: Kesztyűs férfi, Tiziano: Pietro Aretino, Accademia (Velence), Carpaccio: Az angol követek érkezése, Giorgione: Vihar, Tintoretto: Szent Márk holttestének cipelése, Albertina - Dürer: Füvek, Huber Robert: Romok, Schiele: Önarckép; Ermitázs - Tiziano: Danae, Rembrandt: Danae, Matisse: Tánc, Puskin Múzeum - Renoir: Ülő akt, Cézanne: Pierrot és Harlequin, Matisse: Piros halak, Rijksmuseum - Rembrandt: Éjjeli őrjárat, Rembrandt: Zsidó pár, Hals: Részeg kalapos, Mauritshuis - Potter: Fiatal bika, Rembrandt: Tulp doktor boncol, Vermer: Lány fülbevalóval, Vatikán - Michelangelo: Sixtusi kápolna mennyezete, Utolsó ítélet, Raffaello: Athéni iskola, MoMA – Chirico: Végtelen nosztalgia, Chagall: Születésnap, Art Institute (Chicago) – Seurat: Vasárnap délután, Wood: American Gothic, Hooper: Éjszakai bár...

2010. január 11., hétfő

ÁSÍT? ÜVÖLT?

Lenin levette a kalapját és meglazította a nyakkendőjét:
- Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszander Alekszandrovics?
A könnyű tengeri szél fölkapta a szavakat, és madárcsicsergést, meg virágillatot kevert közibük.
Bogdanov nyerésre állt. Megszokta a durva hangot, azzal is számolt, hogy ellenfele lélektani eszközöket is bevet, apja említése azonban célba talált. Éppen lépni készült, de abbamaradt a mozdulat. Még egyszer végigszámolta a lehetséges variációkat. Biztosra akart menni, de titokban arra is számított, hogy a hangoskodás újra az asztal köré vonzza a szétszéledőben lévő társaságot. Nem kis elégtétel volt számára „a párt kőszáli sasának” legyőzése, és persze nem volt mentes a hiúságnak nevezett emberi gyarlóságtól, szerette volna, ha győzelmét mások is látják. Nem volt kétsége, Lenin nem fogja föladnia partit, akkor is bízik valami váratlan fordulatban, ha józanésszel már nem lehetne ilyesmire számítani.
Egy ütésben felejtett tiszt, egy váratlan villa, vagy a lépéskényszeres patt, a végjátékok réme, meg még sok minden megeshet, és Bogdanov tudta magáról, hogy bár jobban sakkozik , de nem elég pragmatikusan. Gyakran egy szépnek vélt fordulatért, egy látványos megoldásért lemond a biztosan célravezető, de unalmasnak ítélt húzásról.
A társaság nem véletlenül oszlott szét. Akik értettek a sakkhoz, a huszár c7-re történő ütése után már szedelőzködni kezdtek, akik meg nem, azok is megérezték előbb utóbb, hogy illendő más foglalatosságot találni. Ladiznyikov távozott utoljára meg persze Natalja Malinovszkaja, Bogdanov felesége, tekintetében nem kis aggodalommal. Egyedül Gorkij maradt, ő is csak a házigazdai kötelesség okán.
Lenin előző nap érkezett a szigetre. A kikötőbe kisereglett emigránsok már jócskán felöntöttek a garatra, mire a harmadik nápolyi hajóból végre kiszállt Lenin. Kalaposan, öltönyben, s a karjára vetett felöltővel furcsán mutatott a májusi zsibongásban. A két sovány utazótáska, amelyet egy hordár cipelt utána, arra engedett következtetni, hogy nem kíván sokáig időzni Caprin. A fogadás egyetlen szertartásos pillanata a vezényszóra felhajtott vodka volt. A hosszú várakozás alatt meglehetősen felmelegedett „vizecskét” Zinovij Alekszejevics Peskov (akit Lenin, igaz Sverdlov néven, már jól ismert) a régi aforizmával mentegette: éhezni hetekig képes az ember, víz nélkül három napot bír ki, vodka nélkül viszont legfeljebb pár órát. A napbarnított oroszok úgy nevettek, mintha először hallották volna.
Lenin türelmesen megvárta, hogy végigcsókolja az összes kapatos forradalmár, majd azzal hűtötte le a kedélyeket, hogy fáradt a hosszú utazástól. Gorkij intézkedett: másnap délelőtt 10-kor vár mindenkit a Villa Spinolában, akkor üljön össze a rég tervezett „cобрание”.
Az eseményt dokumentáló híres fotográfia a villa teraszán készült. Fotó-sorozatnak kellene inkább nevezni, az igazi témája a szereplők fogyatkozása. A képek jóindulatú szemlélője akár azt is hihetné, hogy a Lenin iránti tapintat késztet eltávozásra egyre több szereplőt, holott jóval az események után, a fotó későbbi publikációi során retusálták le a kegyvesztett elvtársakat. Először Peskov tűnt el, aztán V. Bazarov-Rudnev, majd egy azonosíthatatlan alak, akinek csak a keresztbe vetett lába lógott be a kompozícióba. A parti végjátékához közeledve azonban a jelenlevők mindegyike azt érezhette, célszerűbb nem lenni jelen a mattnál. Vagy ami még rosszabb, a feladásnál. A törülköző bedobásánál. Kínos pillanat. Filozofikusan és politikai síkon is föltehető a kérdés: Föl szabad-e adni a partit, amely már nyilvánvalóan vesztésre áll? A feladás a gyengeség jele. Nyilvánvalóan alkalmatlan vezető szerepre az, aki feladja a játszmát, aki elhagyja a süllyedő hajót, aki képtelen kitartani a végsőkig.
De persze ott a másik nézőpont is. Minden néző számára nyilvánvaló, hogy elveszett a parti. Látható, hogy nincs olyan húzás, amellyel menthető lenne a helyzet, vagy akár csak elodázható a vég. Ha ezt nem látja meg, ha képtelen észrevenni a nyilvánvalót, ha még bizakodna ebben a helyzetben, azzal csak a saját korlátait bizonyítaná. Innen már csak egy ostoba játssza tovább a partit, egy „idiot”.
Mit hihet Lenin ebben a helyzetben? Hogy Bogdanov mellényúl egy bábúnak, hogy rosszul lesz, váratlanul meghal, kitör a Vezuv, esetleg leszakad az ég. A Vezuv kitörését nehéz befolyásolni, de Bogdanov még alakítható:
- Mi az apja faszát gondolkozik annyit? - a mondatból azt kell kihallani, nem is annyira Bogdanovnak, mint inkább a tábla körül lézengő bolsevikoknak, hogy ha ő, Lenin is ennyit töprengett volna minden lépés előtt, akkor koránt sem állna vesztésre a parti. Bogdanov ültében megemelkedett, izmain, idegein már végigfutott a mozdulat: bástya üt h3-ra, de a durva szavak visszadöbbentették. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
Ekkor jutott Lenin eszébe az ásítás. A partit képtelenség megnyerni, már döntetlenre sem menthető. A tábla lesöprése, vagy véletlen feldöntése a tanuk miatt nem valósítható meg, ráadásul Bogdanov talán még arra is képes, hogy visszaállítsa a bábukat, ettől még az is kitelik, hogy minden nyavalyás paraszt pontos helyére emlékezzék. Marad az ásítás. Ezzel jelezhető, mennyire nem fontos számára az egész, hogy mily módfelett unja. Szeme sarkából figyelte Zseljabuszkijt. Behelyezte a lemezt a dobozba, fejére borította a fekete kendőt, két ujja közé fogta az exponálózsinórt és hüvelykujját a gombra tette. Most. Lenin hosszút és hatalmasat ásított. Ebben a pillanatban kattant a fényképezőgép. Az expozíció az erős délelőtti fény miatt gyors volt, egy pillanat. Vlagyimir Iljics szája kitátva, Gorkij, aki a fényképezőgéppel szemben érzékeli a helyzet visszásságát, de már tehetetlen, Bogdanov még mindig az elindított, majd megdermedő mozdulat pózában.
*
A történet B verziójának alapja ugyancsak a Jurij Zselajbuzsszkij által készített fotó. Minden részlet ugyanaz, csakhogy Lenin nem ásít, hanem üvölt. Torkaszakadtából. Gorkij memoárja hitelesíti az új értelmezést, a Lenin halálakor írt visszaemlékezésben eleveníti fel a Caprin töltött napokat, s azt is, mennyire dühös volt nagybecsű vendége az elvesztett parti miatt. Tajtékzott és ordibált. A párt első embere, a kőszáli sas nem bírt uralkodni magán. …
*
Tegnap este Sz P-rel próbáltuk megfejteni a százkét éves képek titkát. Ekkor jutott eszembe, hogy valamikor írtam egy novellakezdeményt az egyik fotó alapján. Így kezdődött: - Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszander Alekszandrovics?

2010. január 9., szombat

PALINDRÓMA


IN GIRUM IMUS NOCTE ET CONSUMIMUR IGNI
Ismeretlen szerzőtől származó felirat a firenzei Battistero padlóján. (A fordítás apámé: Körbefutunk éjjel és elemészt minket a tűz.) Olyan régi, hogy már Dante is olvasta, sőt állítólag a Divina Commedia utolsó sorainak ihlető forrása volt.

Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyesűle
kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
mig villám fénye tárta szememet fel
és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.

A keresztelőkápolna padlófeliratának magyarítása nyersfordításnak jó csak, mert a latin mondat formai bravúrját, hogy balról jobbra és jobbról balra is ugyanazt olvashatjuk, nem sikerült megoldania, (igaz, apu meg sem kísérelte). Hasonló, palindrómában írt feliratok egyébként előfordulnak más keresztelőkutakon is. A leghíresebb a Konstantinápolyban a Hagia Sophia előtti kúton ez a görög írás: ΝΙΨΟΝ ΑΝΟΜΗΜΑΤΑ ΜΗ ΜΟΝΑΝ ΟΨΙΝ (Nipszon anomémata mé monan opszin: Mosd le a vétkeket, ne csak az arcot.)
Töröm a fejem egy ideje, hogyan lehetne palindrómába áttenni a titokzatos firenzei szöveget. Rohadt nehéz. A palindróma távoli rokona az anagramma, ilyet sokkal könnyebb írni, úgy kell, hogy mindkét sorban ugyanazok a betűk szerepeljenek.
Körbefutunk éjjel és elemészt minket a tűz.
Emlékem tíz kőtükrén éjente bús szél fúj át.
Ez a két sor meg is jelent a Körzővel rajzolt víz című kötetben, Szőcs Géza csóválta is a fejét (írott könyvkritika formájában megvalósuló fejcsóválásra tessék gondolni), észlelvén a megkerült problémát.
Próbálkoztam azzal is, hogy pontosan ugyanannyi betűből (32) álljon a fordítás, mint az eredeti:
Fut az éj körbe velünk és tüze elemészt.
Megkíséreltem időmértékes formációt fabrikálni:
Körbe ha fordul az éjjel, utasából mind hamu válik.
És végül itt egy palindrom képvers (inkább a firenzei mondat apropóján, semmint alapján,) egy tükörvers, egy szófeszület, egy betűkorpusz, amely ugyanaz, ha balról jobbra, és ha jobbról balra olvassuk (vigyázat, ebben az esetben az elejétől a végéig, illetve a végétől az elejéig olvasatra nem vonatkozik az azonosság).