2009. január 15., csütörtök

SHIGEO FUKUDA (1932 - 2009)

Az imént érkezett a szomorú e-mail üzenet:
az optikai illúziók nagymestere, - grafikus, szobrász, dizájner, plakátművész - Shigeo Fukuda váratlanul meghalt. 76 éves volt.

Fontos művésznek tartottam, meghatározó művek létrehozójának az autonóm és az alkalmazott művészet területén is – nem csupán a graphic design műfajában, bár valószínűleg ez a tevékenysége volt a legismertebb. Személyesen is, atyai jóbarátként, olykor mentorként tekinthettem rá. Majdnem két évtizede ismerkedtünk meg, és úgy emlékszem, rögtön közvetlen lett köztünk a kapcsolat, talán a baráti szót is megkockáztatnám. A legenda, hogy a japán emberek zárkózottak, nehezen fogadják el az idegen közeledését, az ő esetében egyáltalán nem volt igaz. Számomra Sao Paolo és Isztambul már mindig Shigeo Fukudát fogja idézni. Hosszan csavarogtunk mindkét városban, együtt fedezve föl ismeretlen kerületeket, különös városrészeket. Nevetve törtük az angol nyelvet, s ha végképp kudarcot vallottunk, örömmel vettük észre a hasonlóságot saját nyelveink között. A keletről származó magyar nyelvben és a japánban a nagy távolság ellenére néhány meglepő azonosság van. Tokióban a Ginza Graphic Galleryben ő nyitotta meg a magyar plakáttervezők kiállítását. Beszéde után hozzám került a mikrofon, s megköszönve a méltató szavakat olyasmit mondtam, hogy számomra különösen fontos a jelenléte, a rokonszenve, mert én a mesteremnek tartom őt. Szerényen és kedvesen így utasította el a bókot: István szan, nekünk közös mesterünk volt. Talán Escherre gondolt, talán Arcimboldóra? Az európai művészeti hagyományok jó ismerője volt, az itteni perspekívikus trükkök, anamorfikus torzítások, optikai illúziók bonyodalmait tisztán és pontosan szűrte át a keleti kultúra jelképrendszerén. Magától értetődő természetességgel vált fukudássá minden, amit kézbevett. Persze tudta, hogy az azonos érdeklődési terület, a rokon megoldások keresése hasonló megoldások felé tereli az én gondolkodásomat is. Már nem emlékszem, melyikünk találta ki a tükörkép hasonlatot, de bizonyára tetszett neki, mert nevetve hozta szóba többször is. Valóban tükörképek voltunk: mindkettőnk arcán volt egy pici azonosító jel, egy anyajegy, éppen ugyanott, az orrunk mellett. Pontosabban csak akkor gondoltuk úgy, hogy ugyanott van, ha tükörbe néztünk – vagy ha egymásra. Neki ugyanis az orrától jobbra volt, nekem pedig a balra. Vagy fordítva? Már nem tudom… megyek, ellenőrzöm a tükörben. Ha belenézek, talán őt látom majd. Tudom, tükörbe nézve még sokáig Fukuda szan fog az eszembe jutni.

Néhány napja még levél jött tőle, amelyben megköszönte a Lerajzolt időt.
Ide másolok néhány sort a Mitológia című grafikám mellé írt szövegéből:

Első pillantásra úgy tűnik e romos építményt nem roppantották meg a hosszadalmas, bár különösebben megrázónak aligha vélhető idők, melyek eljártak fölötte, sőt józan előreátással össze is melegedett egy fával. A kép szemlélésébe egyre mélyebbre merülvén azonban látom, különös rejtvénnyé lényegül át a tér. Vélhetnénk, hogy kilenc hengeres oszlop tartja a minden bizonnyal négyzetes tetőtgerendázatot, azonban ha az alapzatra tekintünk, ott már csak hat szögletes pillér pillér van, megtartván azelőreugró homlokzatot és negativ csúcsként hasítva a térbe. A kőlapok közt elszáradó vén fa talán ismeri a választ a rejtélyre.

Nincsenek megjegyzések: