Végignyálazom az El libro de los seres
imaginarios-t, de nem találom a bonakont. Bonnaconként és bonazuszként sincs
ott. Ha Borges nem tud róla, akkor talán nincs is? Pedig de. Sokat bajlódom
mostanában az idősebbik Pliniussal, aki rinocérosz ügyben megkerülhetetlen, mi
meg Horkay Pista barátom társaságában épp egy rinót kerülgetünk, szóval Pliniusnál,
a Naturalis Historiában előkerül egy bonakon-szerű állat, ő azt mondja bonasus a
neve és leír valami unalmas vadmarhát. Szerencsére megtalálom Arisztotelésznél
is, aki végre mindent tud róla, oly élethű a beszámolója, hogy kétség sem fér
hozzá, személyesen találkozott az állattal. Hogy e találkozás egyáltalán nem
volt veszélytelen, az rögvest kiderül. A Trákia hegyeiben, azaz a
Balkán-félsziget déli, délkeleti részén élő erős, bölényszerű, sörényes
állatnak először a csavaros szarvát írja le, ami inkább dísz, semmint harci
eszköz. Arra, hogy szurkáljon vele, nincs is szüksége, rendelkezik ugyanis egy sokkal
hatékonyabb fegyverrel, a bonakonszarral. A megtámadott egyed egyszerűen
lekakálja támadóját. Arisztotelész szerint az állat ürüléke oly maró és égető
anyag, hogy szörnyű kínhalált hal, aki érintkezik vele. (Megnyugtatásul: a békén
hagyott bonakonok ártalmatlan trágyát is képesek üríteni.) Arisztotelész
tudománya zömmel középkori kódexekben maradt fenn és e könyvekben sok remek
ábra is van, köztük pazar bonakon-képek. Hogy az illuminátorok jártak-e a bonakonok
földjén, találkoztak-e valódi hús-vér bonakonokkal, azt legföljebb találgatni
lehet. Néhány illusztrációról, például arról, amelyiken orrát és fülét betapasztva
menekül két vitéz a megzavart bonakon elöl (mögül), azt hiszem, hogy valóságos
élmény ihlette, Arisztotelész ugyanis a bonakonszar förtelmes bűzéről és
kilövellésének mennydörgő hangjáról nem tudósít, ezek már vakmerő grafikus
kollégáim tapasztalásai.
2017. január 30., hétfő
2017. január 13., péntek
FIKCIÓ, DE NEM REGÉNY
A
Forrás folyóirat decemberi száma közölte Illyés Mária elemzését A követ és a fáraóról. A bevezetőben írja: Legjobban a címlap rajza igazíthat
el bennünket. Ezen a szerző nézőként helyezte el önmagát
ifjabb Hans Holbein körvonalakkal fölidézett festményének belső terében. A kép vázlatos
rajzába belecsúsztatott múzeumi padon, nekünk háttal, a festmény alakjaival
szemben ül, de a kép szereplőivel ellentétben nem síkszerűen, nem kétdimenziósan
jelenik meg, hanem térillúziót keltő, hangsúlyos rövidüléssel, úgy, hogy a
fehér, csillogó réteggel bevont pad még jobban kiemeli alakját. A szerző a
festmény nézőjeként valószerűbben, kézzelfoghatóbban van benne a Holbein-kép
terében, mint az azon ábrázolt két figura. Ez a rajz kiválóan összefoglalja a
könyv lényegét. De vajon a festmény terében önmagát ennyire plasztikusan
láttató szerző ott van-e a 16. századi mű szellemiségében mentalitásában is?
Erről szeretnék szólni.
2017. január 7., szombat
SZÉLJEGYZET EGY SZOBORHOZ
Jöjjön a fagy, melegítsen! – Nagy Gáspár sorával köszöntöm önöket: ha nagy a hideg (most nagyon nagy), ösztönösen egymáshoz húzódunk, de ne felejtsék, a költészet is éppen erre való: hogy varázskört rajzoljon körénk, s e körben közelebb kerüljünk egymáshoz. Hogy melegedjünk.
Értettem-e vajon a verseit eléggé, a szavakat és a csöndeket, amelyek
egyszerre voltak horgonyozva rövidülő
téldélutáni árnyainkhoz és ama égigérő
kút jégpikkelyes magasához. Vajon
tudtam-e, mire gondol, amikor felolvasta:
vége lesz ennek a
híg melónak/ jönnek érted a szabad napok/ áthúzod csöndben összes versedet/
megérted miért szabadrabok.
Elhadartam persze a leckét, rabok
legyünk, vagy szabadok, és elő is kerestem azt a kövér Bodoni fontot,
Heckenast mesterét, amellyel egykor a Talpra
magyart nyomtatták. Talán azért bízta rám a könyvborító rajzát Nagy Gáspár,
mert a paradox szóösszevonás és az én lehetséges-lehetetlenre rajzolt ábráim
közt rokonságot látott. Aztán elkezdtem lassan fölfogni az üzenetet. Elkezdtem?
Ugyan. Máig küzdök vele.
Megrajzolja-e vajon a szobor is a maga varázskörét?
Közvetítheti-e azt az összetartozás érzést itt Keszin, széles e hazában és
messze mindenütt, ahol magyarok élnek, azt, amit a költemények sugároznak? A
leírt szavak aligha spórolhatók meg általa. A
betűk boldog könnycseppjei és a verseket záró csöndek sem. Akik ismerték Gazsit,
azok persze a tekintetét fogják lesni, s valami személyes emléket keresnek, de
hát van, amit egy szobor nem tud igazolni, meg hát nem is a dolga, hogy
tudósítson a szőlőlevélzöld színű szemről,
a márvány fogzománcról, és a halántékdob, a koponya kehely, a tükör
mélyén rögzített szomorú szájszél, vagy a mosolyelágazás felidézésére is csak az olvasókkal együtt
vállalkozhat. Ahogy a kihajtott nagy
versgallért is csak akkor látjuk, ha folytatni tudjuk:
Mert minden igaz költő-halánték
hatalmasoknak csupán csak játék
hatalmasoknak csupán csak játék
A szobrász megállított pillanata perspektíva múltra és jövőre. A szobor
csak látszólag cezúra az idő-lénián, valójában a még be nem következett és a
már elmúlt faktumok kelyhe, s a szobrok kő-nyelve így legalább annyira
metafizikus, mint amennyire kézzel tapinthatón reális.
Mi persze, ismerősök, életkort rendelünk majd a fiatalemberhez, a suhanc költészhez a helybenzsákbanfutós időt, amikor a foci még fűzős volt, a korszak
viszont már szelepes. A korszak, amiben
az volt a gyönyörű, hogy tétje volt, mit mond a mű, vagy mit rejt el …
Én már láttam a most még elrejtett szobrot, és bele tudtam látni Gáspár
evangéliumi szelídségét és konok következetességét is, ahogy céltáblaként állt ki
a versek mellé az írástudók felelősségét magától értődő természetességgel
vállalva, sőt hirdetve. Aztán – Múlik a jövőnk, konstatálta és tovább lépett
az égi focipályára, ahol a sehová
iktatott szél fújdogál.
Köszönet a szobornak, hogy közvetíti a fentről küldött néma üzenetet, és sugározza
a Haza a magasban varázskörét. Hála az értő szobrásznak,
Oláh Katalinnak, hogy vésője nyomán spirituális geometria tágul e faragott
kőarc köré. Hála az avató felebarátoknak – nektek, önöknek – hogy tábora van a
szavaknak. És köszönet Budakeszinek, hogy őrzi a városban otthonára talált
költő emlékét. Egy olyan sort választottam végül, amelyet Nagy Gáspár egy másik
szobor tövében már szavalt, és vannak itt bizonnyal sokan, akik nem csak dörmögve,
de énekelve is ismerik:
Aki a félelmen túli
tartomány / dalokra elszánt kölyke, / jól tudja miért e földi ágy, / s miért a
csillagok… fölötte.
Ma délután avatták föl Budakeszin Oláh Katalin Nagy Gáspár szobrát.
2017. január 2., hétfő
2016. december 31., szombat
ATTILA REINKARNÁCIÓJA
avagy lábjegyzet egy sakkpartihoz
2017 – nem csak a száz éves piszoárt fogjuk
ünnepelni (Marcel Duchamp: Fountain,
1917), de jubileuma lesz a NOSZF-nak is (a gyöngébbek kedvéért: Nagy Októberi
Szocialista Forradalom), ideje hát, hogy elkezdjünk készülni.
Történelmi fikció – így szokták felcímkézni a Borda Kiadónál 2015-ben megjelent regényemet,
a Sakkparti a szigetent, holott a
könyv szereplői többnyire valóságosak és a velük történt események zöme annyira
igaz, hogy fényképen, sőt fényképeken is meg lettek örökítve. Aki elolvasta a
könyvet, az persze tudja, hogy abban épp a fotográfiák válnak a valóság
meghamisításának legfőbb eszközévé, de most nem a könyvről és nem is a hírhedt fotókról
akarok írni, csupán az egyik mellékszereplőről, ráadásul egy olyan részlet
kapcsán, amely végül nem került be a regénybe.
A helyszín Capri, az időpont 1908 áprilisa. Az
itt élő Makszim Gorkij vendégeként emigráns orosz forradalmárok adják egymásnak
a kilincset, de feltűnik a szigeten a korabeli európai értelmiség sok jeles és
érdekes alakja is. Itt szerkeszti Akademos
című homoerotikus folyóiratát a Párizsból kiebrudalt Jacques d’Adelswärd-Fersen
báró, itt írogatja a „világ legdisznóbb limerickjeit” a Szentpétervárról megszökött
Norman Douglas és itt próbál kigyógyulni a szívtipró orosz hölgy, Lou Salome
iránti halálos szerelméből Rainer Maria Rilke.
Rendszeresen átjárt a szigetre a szomszédos
Castellammaréból egy görbe lábú egzaltált kicsi festő is, hátára kötözött
hatalmas festőládájával hogy „életnagyságú tájképeihez” témát keressen. Hazájában
Kosztka Tivadarnak hívták, Teodore Kosztka pittore – mutatkozott be a
helyieknek, de olykor már Csontvárynak, vagy egyszerűen a Napút prófétájának is
nevezte magát. Kisszebeni születésű lévén jól beszélt szlovákul (rossznyelvek
szerint, a magyarnál is jobban) így szóba tudott elegyedni az oroszokkal, akik
persze megmosolyogták, amikor éles pávahangján tudatta velük, hogy a nagy
Raffael legyőzőjét tisztelhetik benne. Túl van szárnyalva – hajtogatta. Pobezsdennij!
(Állítólag ekkor pattant ki Alekszandr Bogdanov egyik híres paradoxonja: „ha
Raffaello élne, most forogna a sírjában”.) Ott a szigeten festi meg A Faraglioni-sziklák tíz lovassal című
képét, amelyet manapság Tengerparti
sétalovaglás címmel szoktak kiállítani és az életmű utolsó nagy műveként
tartanak számon. Amikor Gorkijjal összeakadt és meglátta az író vállán üldögélő
színes papagájt, Lorettát, megkérdezte az írót: – Bánja-e, ha lerajzolom a
madarát? Gorkij nem bánta. Loretta, az Amerikából hozott beszélő papagáj
egyébként fontos dramaturgiai funkciót kapott regényem elején és végén, így
kapóra jött, hogy legalább egy rajz erejéig a könyv közepe táján is
felbukkanjon. A Csontváry-életműben több madár ábrázolat is van, nem vállaltam
tehát túl nagy kockázatot azzal, hogy elképzeltem, hogyan skiccelne föl egy
papagájt, sőt hogy minél hitelesebben tudjam megírni a dolgot (a könyvben a 101.
oldalon találhatják), magam is készítettem néhány papagájrajzot Kosztka mester
modorában.
Persze ha Lorettát megörökítette, Gorkijt is
lerajzolhatta, miért is ne, egy rövid eszmefuttatást talán megér a dolog. Sok
fénykép megmaradt a Caprin élő íróról, aki majdnem mindegyiken fehér
napellenzős tengerészsapkát visel. A szigeten készült Csontváry képen, a Sétalovagláson is látunk egy fehér tengerészsapkás
lovast. Ő lenne? Ha elnézzük a többi szereplőt, a délolasz színektől nagyon
különböző vörös és szőke hajú figurákat, a hölgyeket, akiket az oroszos
oldalülős dámalovaglás pózában festett meg, és a férfiakat, akik magas nyakú
orosz inget hordanak, bizony, belekerülhet a fülünkbe az a bizonyos bogár. Hogy
ezekből az előkelősködő parvenükből lennének majd a proletárforradalom harcosai, nos ez a potomság egy
kicsit se bizonytalanítsa el a száz évvel későbbi műélvezőt; a jómódú Gorkij
vendégei nagylábon éltek Itáliában, úgy, akár az igazi arisztokraták. A kiváló
művészettörténész, Pap Gábor bölcs tanulmányokban bizonygatta, hogy a Napút-festőnek
elhívatott Csontváry az állatövi jegyek megszemélyesítőjeként festette rá a képre
tíz lovasát. Vajon felismerte-e a kilovagló bolsevikok között (úgy is
mondhatnám, regényem szereplői közt) Gorkijban a Kost, Lunacsarszkijban a
Nyilast, Bazarovban az Oroszlánt, Bogdanovban Szűzet, Peskovban a Mérleget és
Marija Andrejevában a Rákot? Biztosan. Ha csak egyszer látta őket, akkor is. És
természetesen azonnal észrevette Leninben a Bikát.
De vissza a könyvemben lerajzolt papagájhoz. Ha
már meg volt Loretta rajza – hadd mondjam úgy, elkészítettük Csontváryval – a provenienciával
is törődnöm kellett. Úgy prognosztizáltam, hogy a vázlatos rajz előbb-utóbb fel
fog bukkanni a még csak részben feldolgozott Gorkij-hagyatékban. Na jó, erre
azért ne vegyenek mérget, csak képzeljék el. Szóval, ha létezett volna az a
bizonyos Lorettát ábrázoló Csontváry-rajz, és a rajzot Gorkijnak ajándékozta
volna a festő (vagy az ekkoriban még rendkívül nagyvonalú író megvette volna a
csórónak látszó magyar festőtől) és több költözködése során meg is őrizte volna
azt, akkor most ott kellene lapulnia valahol a moszkvai Gorkij Archívum Malaja Nyikickaja utcai szecessziós palotájának
valamelyik raktárszobájának valamelyik fiókjában.
Feltételezhető, hogy ugyancsak Moszkvában van,
ott lappang valahol Csontváry Leninje is. A festő majdnem-főműve. Igen, az
életmű csúcsa lett volna, ha elkészül a Nagy
Apoteózis. A művészettörténet A
magyarok bejövetele címen tartja számon a ma már csak egyetlen rosszminőségű
reprodukció alapján tanulmányozható sokalakos szénrajzot, amelynek egyik főszereplőjéről
azt sejtem, magát Lenint ábrázolja. Dehogy sejtem, állítom, elvégre nem
művészettörténeti disszertációt írok, hanem egy regény fejezetét szerkesztem
(ráadásul egy regény kimaradó fejezetét), szóval a tétel a következő: Csontváry
Kosztka Tivadar magyar festő a Caprin időző orosz emigránsok között találkozott
Leninnel, le is rajzolta, és a rajz alapján később bekomponálta őt A magyarok bejövetele címmel tervezett
panorámaképe szénvázlatába. Odarajzolhatta volna persze a korabeli újságok
fényképei alapján is, hiszen például Ferenc Józsefet is lemásolta (azt a
fotóját, amelyen éppen hadüzenetet fogalmaz Szerbia ellen), neki azonban
megvolt Lenin első kézből, ha tetszik személyesen is. Tudomásunk szerint Lenin
kétszer is megfordult Caprin, először 1908 áprilisában azon az irodalminak
nevezett, ám nagyon is politikai színezetű összejövetelen vett részt, amelynek
során sakkasztalhoz ült Alekszandr Bogdanovval, hogy jelképesen eldöntsék, ki
legyen a bolsevik párt első embere (a játszma alakulásáról, a kibicelő
kommunistákról valamint a világtörténelemről szól a fentebb már emlegetett Sakkparti a szigeten), másodszor 2010
nyarán, júniusban jár ott, ekkor már inkább kikapcsolódni jött, vagy talán jutalmazni
magát, hogy az elvesztett parti dacára, vagy épp folyományaként Bogdanovot
sikerült kiütnie a politika sakktáblájáról. Csontváry Caprin készült festményét
is 1908-ra szokták datálni, vagyis valószínűbb, hogy Lenin első látogatásakor
találkoztak (nincs tudomásunk róla, hogy a festő 1910-ben visszatért volna
Caprira).
Csontváry igencsak komolyan vette a 19. század
végén oly divatossá lett kifejezést, plein
air (még ha nem is pontosan azt értette rajta, mint a francia
impresszionisták, ő inkább a Napút szinonimájaként használta a kifejezést), és
képeit amennyire csak lehet, a szabadban, az egzotikus helyszíneken festette
meg. Esetünkben ez annyit tesz, hogy hosszú
időt töltött a szigeten, a Faraglioni-sziklák előtti partszakaszon, ami pár
száz méterre van csupán a Villa Blaesus-tól,
Gorkij körpanorámás villájától, és mivel minden visszaemlékezés szerint elég
feltűnő jelenség volt, nem csak ő figyelhetett föl az oroszokra, hanem azoknak
is föl kellett figyelniük őrá. És ott volt ugyebár a jókora méretű kép: 70 x
170 cm, amit nehéz lett volna nem észrevenni. A papagáj miatt Gorkijt már jól ismerte
és szemet szúrhatott neki az író társaságában megjelenő hegyes szakállú kopasz ismeretlen
is, vagy talán az kérdezett rá, ki ez a különös alak, aki ilyen érdekes
akcentussal töri az orosz nyelvet? Lenin (inkább Uljanovként mutathatták be) valószínűleg
nem volt olyan szolgálatkész modell, mint Gorkij madara, és ahogy a fotózásnak,
úgy a rajzolásnak sem örült, konspirációs alapkövetelménynek tartotta, hogy
minél kevesebb dokumentum maradjon róla, ezért, ha nem is akadályozta meg
Csontvárit egy-két gyors kroki felvázolásában, de modellt biztosan nem ült egy
portréhoz.
1908-ban a magyar festőnek természetesen nem
lehetett fogalma arról, hogy a férfiből, akit lát, hamarosan a világtörténelem
legfontosabb alakítója válik, noha a köré sereglő, őt sleppként követő oroszok viselkedéséből,
az olykor szeszmámorban túljátszott metakommunikációból már sejthette volna, nem
akárki az illető. Csontváryt akkor még nem a hírnév, hanem a karakter érdekelte
– és legfőképp a szemek. Az a lenini
tekintet izgatta, amely mindenkit lenyűgözött, de amelynek szuggesztivitását
sem az objektivitásukkal dicsekvő fényképészek, sem az idealizálásra bíztatott
festőművészek nem tudták úgy megörökíteni, mint ő. Lenin szemeiről, a lenini
nézésről könyvek szólnak, szinte minden kortársi memoár a tekintet elemzésével
kezdődik. … ravaszkásan csillognak, de
beszéd közben elkomorulnak és szinte hipnotizálóvá válnak. Lunacsarszkijt
annyira megdelejezték Lenin szemei, hogy még a Vezér halála után sem sikerült
kivonnia magát a hatásuk alól. Bertrand Russell így emlékezett: Közelről néz a látogató arcába, egyik szemét
úgy csavarva föl, hogy annak átható ereje is a másik szemben koncentrálódjék. H.
G. Wells azt írja, hogy ha beszéd közben elakad, az egyik szemét fölfelé, a
másikat lefelé fordítja. Emil Ludwig, aki szintén már a Kreml uraként
interjúvolta meg Lenint, a két szem különböző irányú mozgását vette észre: amikor faunszerű arcában összébb szűkül az
egyik ferdevágású tatárszem, amelynek mélyén gunyorosság és harci kedv
tanyázik, akkor a másik szemének átható ereje gyarapodni látszik. Louise
Bryant szerint akire összehúzott pici
tatár szemeivel ránéz,… az képtelen ellenkezni vele. Az utánozhatatlan szemek miatt hiúsult meg a
gondosan kimunkált titkosszolgálati terv, hogy tudniillik az elfogott Lenin
helyett egy hasonmását engedik szabadon, és a lemásolhatatlan tekintet miatt
kellett 1924. január 21-én beismerni Lenin halálát, holott egy ügyes utánzóval
akár át is lehetett volna vészelni a hatlami harcok hosszú interregnumát. A
szemeibe bele lehetett szeretni, legalábbis Inessa Armand szerint, akit az
eleven szemek, a belőlük sugárzó önbizalom és a személyiség félelmet keltő
jelenléte babonázott meg (eleinte
rettenetesen féltem magától… – kezdi a szerelmét beismerő levelet a négygyermekes
édesanya); és a szemeit meg is lehet gyűlölni, legalábbis Ariadna Tyrkova
szerint: Gonosz ember volt, és a szemei
gonosz farkasszemek voltak. Nyilván a szűk, ferde szemnyílás és az átható
tekintet miatt asszociált farkasszemre az írónő, meg persze a szemgolyó barna
színe miatt, amiről Kuprinnak egy másik állat jutott eszébe: Képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzem a
szemét egyfolytában… ami a legmeglepőbb, az a színe. Tavaly nyáron a párizsi
állatkertben belenéztem egy lemúr szemébe és csodálkozva kiáltottam föl: végre
megvan Lenin szeme színe! A különbség csupán annyi, hogy a makimajomszemek
tágabbak és még nyugtalanabbul mozognak, Leniné viszont szúrósabb és kék
szikrák pattannak elő belőle. Hát ezeket a különös, hipnotikus szemeket,
ezt a lenini tekintetet sikerült megmutatnia Csontvárinak a Bejövetel szénvázlatán. Elraktározta a
képet, majd’ egy évtizeden át hordozta magában, várta az alkalmat, hogy
kivetüljön, aztán amikor 17-ben tele lettek az újságok az Új Vezér fotóival, a
homlokára csapott: igen, ismerem őt, kiáltotta és odarajzolta rögvest, úgy,
ahogy emlékezett rá, öltöny, nyakkendő, fehér ing, egy rá csodálattal
visszanéző törpe teve hátára. Alighanem a szemek, a különös tekintet alapján
szokták önarcképnek hinni a Bejövetel
tevegelő figuráját, mert való igaz, a kopasz fej és a hegyes szakáll mellett
Csontváry arcának is a szemek adták karaktert, a nézése volt a
legjellegzetesebb tulajdonsága.
Ahhoz persze, hogy biztosak legyünk a
dolgunkban, nem elég a formai hasonlóság, tudnunk kellene, hogy mit keres Uljanov-Lenin
egy magyar történelmi pannón. Csontváryt ösztönösen vonzották a spirituális
áramlatok, majd tudatosan is kereste a kapcsolatot velük. Érdeklődött a XIX.
század második felében népszerűvé váló és belső megújuláson áteső okkultista
mozgalmak, az alkímia, a szabadkőművesség és a rózsakeresztesség iránt is, de
leginkább a teozófia izgatta. Nem volt nehéz dolga, hiszen amikor felhagyott a
gyógyszerészettel és angyali elhívásra festővé vált, gácsi patikáját épp egy
teozófus bérlőre bízta, akitől aztán útmutatást kapott a továbblépéshez, sőt
alighanem szakirodalmat is. Hallott például a Teozófiai Társaságot létrehozó Jelena Blavatszkajáról és megtudta,
hogy leginkább az orosz értelmiség körében terjednek a tanai. Nem is tévedett,
amikor Gorkij és Bogdanov és Lunacsarszkij előtt kiejtette a szót,
„teoszofija”, azok rögvest fölkapták a fejüket. Igen, a szlávosan hangsúlyozott
szó egyszerre varázskört rajzolt a kis magyar köré és új barátai rögvest
rázúdították különös tanaikat, a kozmizmust, a messianizmust, az empiriokriticizmust.
Talán az istenépítés tana lehetett az, amit többé-kevésbé felfogott, azt is
csak azért, mert többször elismételték: istencsinálás, istenteremtés,
istenépítés …, érti Kosztka úr: bogosztroityelsztvo.
Bo-go-sztro-i-tyel-sztvo. (Bogdanov: Isten nyilvánvalóan létezik, elvégre nem
lehet olyan megátalkodott, hogy elhitesse velünk a létezését, ha nem is létezik.)
1917-ben, amikor a budapesti lapokban is
elkezdtek feltünedezni a Lenin portrék, úgy képzelte Csontváry, hogy végre elérkezett
a bogosztroityelsztvo kora. Aligha
derült ki számára, hogy a Caprin megismert sok istencsináló okkultista közt épp
Lenin volt a kakukktojás, hogy pont azért utazott a szigetre, hogy felvegye a
harcot a párt idealista elhajlói ellen, azt meg pláne nem tudhatta, hisz a
politikában naprakész kortársak előtt sem volt még világos, hogy a szigeten
megismert forradalmárrá lett emigránsok zöme 17-re kigyógyult az ezotériákból. (Talán
csak Bogdanov tartott ki: az empiriokriticizmusról terjesztett sok hazugságnak
a fele sem igaz.) De csodáljuk-e, hogy Csontváry messiást látott Leninben,
amikor az egyik első kezébe akadó újságban, az Est karácsonyi számában is (1917. december 25.) Új Megváltóként dicsőítették (Pásztor
Árpád Lenin című költeménye). A
magyar újságokban megjelenő első Lenin képek alapján nem is volt olyan könnyű
azonosítania egymással a Caprin lerajzolt férfit és a forradalmárt. Tudomásunk
szerint a legelső Magyarországon publikált Lenin-képek szintén rajzok voltak, az
egyik a Mátyás diák című élclap 1917.
november 18-i számának címoldalán, a másik pedig a Bolond Istók ugyanaznapi számának egy belső lapján jelent meg.
Mindkettőt Jeney Jenő Béla rajzolta. A Mátyás
diák címlapján a viszkit ivó John Bull (Anglia jelképe a 18. század óta) és
a vodkázó Kerenszkij közt egy torzonborz, körszakállat viselő muzsik csap az
asztalra, aki gimnasztyorkája felirata szerint maga Lenin. A Bolond Istók karikatúráján is ugyanők
vannak, ugyanúgy néznek ki, csakhogy ott Lenin egy lovon ül és olajágat lenget.
1917. december másodikán, szintén a Bolond
Istók közölt egy szignó nélküli rajzot (címe: Az antant aszfaltbetyárai), amelyen az
Oroszországot jelképező leányzó támadóit (Wilsont és John Bullt) elijesztő bunkósbotos
szikár alak kabátjára szintén a Lenin név van írva. A következő kép is
karikatúra, a Mátyás diák december
negyediki számában jött, a címe Betlehem.
A jászolban fekvő kisdedet – a Békét – két pásztor imádja, Trockij és Lenin. Ezen
már karakteresebbek a szereplők, Trockijon ott a jellegzetes csiptető és Lenin
állán a hegyes kis szakáll, bár az azonosítást némileg nehezíti, hogy
mindketten jókora kucsmát viselnek. Két nap múlva, az Érdekes Újság december hatodiki számában ugyancsak kucsmás (usánkás) portré jelent meg Leninről, az
alkotó itt sincs megnevezve, valószínűleg külföldről átvett kép, orosz művész
munkája lehetett. Szintén az Érdekes
Újságban, a december 26-i számában Az
orosz forradalom karikatúrákban című cikk illusztrációjaként jelent meg egy
egészalakos Lenin rajz, amely már többé-kevésbé felismerhetően mutatta a férfit,
akivel Csontváry Caprin találkozott. Aztán december 30-án a Képes Újságban megjelent az első fénykép
is. Szembenézőn, nyakkendősen, szakállasan és kopaszon, úgy, ahogyan megismerte.
Ha voltak is kétségei, aznap eloszlott mind.
Csontváry tehát lelkesedett a cár ellen
föllépő, ezért szerinte a Monarchia pártján álló és kezdetben a magyar
újságokban is pozitív hősként ábrázolt Leninért, a várva várt sámán képét
vetítette rá, a Lángész, a Tekintély és a
Pozitívum című írásaiban megjövendölt „nagyarányú kibontakozás”
letéteményesét látta benne, Attila inkarnációját, a „Keleti Fényt”, akiben ott
van a „világteremtő energia”, ami e korcs emberiség megváltásához
szükségeltetik. Hogy ezeken kívül mit látott még Leninben azt ugyan nem
részletezte, de a forradalom vezetéséhez nyilván ugyanazok az ihletett
tulajdonságok szükségeltetnek, mint amelyek a csataképfestéshez, és ezeket
pontosan sorra veszi az isteni zsenialitás meglététől, a bölcselettel történt
felruházottságon át a napszín skálájának ismeretéig. „A csataképfestés versenyre hívja a nemzeteket, reméljük azonban, hogy
ez a verseny lesz az utolsó, amely az Isten igazát lesz hivatva tolmácsolni,
hivatva lesz az Istent igazolni.”
Tudomásunk szerint a Magyarok bejövetelének csupán a kartonja készült el, a Feszty-körképpel versenyző nagy panoráma
megfestésére már nem maradt ideje a Leninnél 17 évvel öregebb Csontvárynak. Feszty
Árpáddal az 1908 novemberében a városligeti Iparcsarnokban
rendezett kiállításán ismerkedett meg személyesen, akkor merült föl benne
először egy „történelmi hosszúkép”, talán egy két végén összeérő körpanoráma
gondolata. A kép eszméjét hosszan érlelte, jelképesebb üzenetet szánt neki,
mint a történelmi hűséget szem előtt tartó Feszty szánt a sajátjának. A „kettős
honfoglalás” elméletét előlegezte meg azzal, hogy a hun vezért, Attilát is
szerepeltette a képen, az alakok fölött lebegő kardos turullal pedig eleve a
mítoszok szférájába utalta a látomást. 1917-ben, az Oroszországból érkező hírek
hatására döntött úgy, hogy újra elő kell vennie a kompozíciót, ekkor rajzolta a
képre Lenint, vagy alakította át Lenin-portrévá a tevén ülő alakot. Lehel Ferenc a saját kezével fixírozta le a
hatalmas szénrajzokat, a Magyarok bejövetelét és a Zsidók panaszfalát –
megmentve ezzel a teljes szétkenődéstől –, mielőtt a Városháza udvarán
kiállították volna – emlékezett vissza a Csontváryt felfedező egyik első
műkritikus lánya. A
visszaemlékezésben említett alkalmi kiállítás a pesti Városháza udvarán volt 1921-ben, a több papírlapból összeragasztott és a
visszaemlékezés szerint addig lefixálatlan szénrajzot ott fotóztatta le Gerlóczy
Gedeon a többi nagy képpel együtt, mert a méretük miatt csak szabadtéren
lehetett őket lefényképezni. A Bejövetel
alól kilátszó kövezet és egy belógó ablakkeret alapján saccolhatók meg a rajz
méretei: kb. 6 x 3 méteres volt a karton. A fotón már meglehetősen rossz
állagúnak tűnő rajz talán az idők során megsemmisült, talán a felszabadító
szovjet seregek kárpótlásként vitték magukkal Budapest ostroma után (higgyük-e,
hogy azért, mert felismerték rajta Lenint?), de azt sem lehet kizárni, hogy még
mindig a Nemzeti Galéria valamelyik raktárában, a sok beleltározatlan paksaméta
egyikében porosodik. Ki tudja?
Valahogy idekerült még egy mondat a regényből,
a Sakkparti a szigetenből, s ha már
itt van, maradjon. „Az
elbeszélő kipottyan szerepéből, s azon kezd morfondírozni (valójában már régóta
ezt teszi), hogy érdemes-e vajon keresnie a határvonalat az „így esett” és az
„akár így is eshetett volna” között, és azzal biztatja magát (meg persze azzal
nyugtatja az olvasót), hogy olykor a fikció kacskaringós passzázsai biztosabban vezetnek el oda, ahová a valóság is tart; vagy ahová tartania
kéne. Következésképp a dolgok végső kibogozása, vagyis megértése csakis azok
regényes összegubancolása révén valósulhat meg.”
2016. december 23., péntek
HALÉJDAL (2)
Egy évvel ezelőtt kitaláltam, hogy verseket
írok Christian Morgenstern klasszikus költeményének A hal éji énekének nyomán,
méghozzá úgy, hogy a hosszú és rövid szótagjelekből komponált, alighanem egyszerű
képversnek szánt formációt időmértékes strófaszerkezetként fogom föl, és
szavakkal töltöm meg. A Morgenstern-strófának (hal-stanzának) nevezett forma
sorképlete a következő. 1-2: daktilus, 3: molosszus, 4: proceleuszmaticus, 5:
molosszus, 6: proceleuszmaticus, 7: molosszus, 8: proceleuszmaticus, 9:
molosszus, 10: proceleuszmaticus, 11: molosszus, 12-13: anapesztus.
A tavaly megkezdett sorozatot most egy új strófával
folytatom és biztatok mindenkit, írjatok ti is hal-stanzákat!
ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
ˉ
éj
hala
csillog
ma
valaholi
holtakra
kilesi a
titkuk ha
csikorog
a tél
talpa
meginog
a
hold halma
befödi a
hó és a
fele-
dés
2016. december 16., péntek
A HÓNAP KÖLTŐJE A LYUKAS Ó-BAN
A Lyukasóra folyóirat 2016. december 20-án,
kedden délután 5 órakor a Vármegyeházán (Budapest, V. Városház u. 7.) rendezi meg
ez évi utolsó számának bemutatóját. Az est házigazdája: Szakonyi Károly író és
Tóth Éva költő. A beszélgetést Czigány György költő vezeti. Résztvevők: Orosz
István, a hónap költője, Alföldy Jenő irodalomtörténész, Ágh István költő,
Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatója, Kő Pál
szobrászművész, Taxner-Tóth Ernő író, irodalomtörténész, Gülch Csaba költő,
Szerencsés Károly történész, Gulyás János filmrendező, Ughy Szabina költő. Közreműködnek:
Császár Angela, Györgyi Anna és Szersén Gyula színművészek. A műsort Sághy
Ildikó szerkeszti.
(A folyóirat - benne a hónap költőjének költeményeivel (!) - a helyszínen beszerezhető lesz.)
*
Egy ízelítő költemény, ami A követ és a fáraóból kifelejtődött:
*
Egy ízelítő költemény, ami A követ és a fáraóból kifelejtődött:
Légy nagykövet vagy legyél püspök,
Császár légy, király vagy kegyúr,
légy udvaronc, legyél pohárnok,
Légy kengyelfutó, trubadúr
Legyél herold, legyél bakó,
Asztrológus, ikonfestő,
Légy kancellár vagy főminiszter,
A halál érted is majd eljő.
Légy, gomböntő vagy metszetárus,
Prókátor, vérbíró, bakó,
Fullajtár légy vagy kurtizán,
légy bértollnok, kőfaragó,
Illusztrátor légy vagy csapos,
Légy geométer, lócsiszár,
Partjelző légy vagy teremőr,
A halál úgyis elkaszál.
Légy csepűrágó vagy légy színész,
Felcser légy, legyél patikus,
Légy fametsző, légy tipográfus,
Vagy legyél informatikus,
Légy humanista, kommunista,
Vagy legyél, aki könyvet ír,
Legyél Villon vagy légy Utisz,
A halál akkor is kinyír.
Ajánlás
Herceg, lehetsz akárki, bárki,
Légy vidám, vagy légy bús alak,
Vagy légy – tudod mit – légy legyél,
A halál akkor is lecsap.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
















