MORGENSTERN ... és PETŐCZ

Kezdjük Szepezddel. Nem a Rét miatt, amelyen valaha együtt futballoztam a költővel, s ahol olykor mozi is volt – a Kétéltű ember című feliratos szovjet kalandfilmre emlékszem, fekete-fehér volt persze, a vetítő masina kattogását leszámítva hang nélküli,  de arra nagyon is alkalmas, hogy a Rét alatt hullámzó Balatont azonnal óceánnak képzeljük. De Szepezdet  tényleg nem a Rét miatt hoztam szóba,  amúgy sincs már meg, beépítették ugyanis, kábé akkor, amikor a szovjet filmek az igazi mozikból is eltűntek, tehát már nincs is Rét – nota bene a Balaton is jó méterrel alacsonyabb, s tán hal sincs már benne, legalábbis ha a strandbüfében kapható hekk nevű skandináv import lényt leszámítom, aligha van.  Van viszont költői akadémia, amelyet az imént a futballistaként emlegetett kiváló költő – labdarúgói kvalitásai miatt külön bekezdést is érdemelne – irányít. Szépséges leányok és tehetséges ifjak (természetesen fordítva is stimmel) táboroznak a költő kertjében, napközben mentoruk s a meghívott előadók előadásait hallgatják, éjszakánként pedig a mestereiktől kapott feladatokat oldogatják megfelé. Olykor, mivel a szomszéd utcában lakom, magam is meghívást kapok, mint előadóféleség, sőt legutóbb még feladványt is adhattam a jeles társaságnak. Természetesen a Kétéltű ember jutott eszembe, az éjszaka meg a halak, s azt ötlöttem ki, hogy Christian Morgenstern a Hal éji éneke című, képversnek szánt költeményére írjanak verses parafrázisokat. Fogjuk föl időmértékes strófaszerkezetként, nevezzük Morgenstern-strófának (hal-stanzának), melynek sorképlete így néz ki.

Ez a legmélyebb német vers.

A kijelentés érvényét az sem nagyon kérdőjelezi meg, hogy maga a szerző állítja róla, Christian Morgenstern, legföljebb a szó – „legmélyebb” – köré idézőjeleket gondolunk. Egyetlen magyar fordítását ismerem csak, Szabó Lőrincét, aki tartalmi és formai szempontból is oly pontosan adta vissza a Fisches Nachtgesangot, hogy hosszú időre elvette a többi fordító kedvét. Más nyelveken sem ismerek pontosabb fordítást, bár szellemesebbet igen, Max Knight angol verziója a Fish’s Night Song, noha kevésbé hű az eredetihez, kétségtelenül elegánsabb Szabóénál. Ez a fordítás így néz ki.

Hosszas elemzés után arra jutottam, hogy a Knight-féle megoldás (ma már inkább félmegoldásnak hívnám) is javítható, ha az általa alkalmazott félfordítás (180 fok) helyett teljes (360 fokos) fordítással próbálkozunk.

Vannak, akik a főleg angolszász körökben terjedő kortárs trendet kísérlik meg követni, hogy tudniillik kötött formák helyett ritmus és rím nélküli prózában fordítanak, de a sortörések feloldása nyomán a vers épp azt a mélységét veszíti el, amelyet Morgenstern oly alapvetőnek tartott. Magam megpróbálkoztam a keleti verselés függőleges prozódiájával is (a költemény haikuszerű tiszta természetessége inspirált erre), ebben ugyan megmaradt a mélység, sőt fokozódott, eltűnt viszont az a jelképesség, amely a befoglaló forma asszociatív tartalma révén (ezüsthíd, halott hal) oly fontos elem.

További kísérleteim, noha távolabb állnak az eredetitől és a klasszikus értelemben vett fordításhoz sincs sok közük, mégis úgy érzem, egyfajta értelmezési lehetőséggel tágítják (bizonyos értelemben persze szűkítik) a vers üzenetét. A hosszú és rövid szótagjelekből komponált, alighanem csak képversnek szánt formációt egy időmértékes strófaszerkezetként fogtam föl, és szavakkal töltöttem meg. A továbbiakban Morgenstern-strófának (hal-stanza) nevezett forma sorképlete a következő. 1-2: daktilus, 3: molosszus, 4: proceleusz-maticus, 5: molosszus, 6: proceleusz-maticus, 7: molosszus, 8: proceleusz-maticus, 9: molosszus, 10: proceleusz-maticus, 11: molosszus, 12-13: anapesztus.

Ilyen előzmények, illetve kutakodás nyomán az alábbi halverssel fordultam a szepezdi költő-akadémia résztvevőihez:

 

Kér-

lek a

Morgenstern

halalaku

versére

feleletet

írj és ha

sikerül a

vers még ma

te kapod a

mirtuszlomb

koszo-

rút.

 

Be kell vallanom, nem először jutott eszembe a Morgenstern feladat, sőt igazi költőket, költőóriásokat is sikerült rávennem, hogy írjanak hal-strófát. Szőcs Gézát például, sőt Buda Ferencet is, aki többel is megajándékozott. A szepezdi akadémia résztvevői is több remek opuszt olvastak föl a másnap reggeli tanórán, oly nehezítéseket is vállalva, ami a feladatnak nem volt része ugyan, de nagymértékben emelte a produkció színvonalát, hogy tudniillik rímeljen, illetve a versben előforduló szavak utaljanak az eredeti költeményre: éjszaka, tó, hold, víz, hal…

Noha arra számítottam, hogy a nagymester is előáll majd egy hal-stanzával, ő csupán mosolygott, a rá oly jellemző udvarias, ám titokzatos kétértelműséggel megkérdezte, nincs e kedvem megnyitni hamarosan nyíló tárlatát. Naná hogy volt. Ekkora megtiszteltetést, ily mérhetetlen bizalmat hogyan is lehetne visszautasítani!? Amikor a kiállítandó művek címét átküldte, már sejtettem miféle meglepetésben lesz részem. Önök se felejtsék majd el végigböngészni a kép alatti címeket: Éjszakai ablak, Szőkülő perspektívák, Ismeretlen költő ismeretlen nyelven írt költeménye, Szonett pontokból, Morgenstern variáció, Halak éjszakai éneke – üzenet Morgensternnnek.  Ó, igen! Még nem merem kimondani, de már érzem, hogy költőnk – a szignatúrák szerint PA – egy kiállításnyi hal-éj-dal variációval örvendezteti meg híveit, melyek, hogy Morgensternre hivatkozzam,  csak az eredetihez mérhetők. És ha tovább idézem a címeket, rá kell jönniük, hogy magasságukban is. Egyedül, Sűrű hóesésben, Isten, Isten, Isten, Isten…

A tárlat címében – Magad vagy – ne csak a költészethez elengedhetetlen, Csokonai óta alap-lelkületként definiálható „áldott magánosságra” való utalást vegyék észre, hanem azt is, hogy Petőcz András szinte egyedül, majdnem társtalanul vállalja, hogy verseiben – vagy már inkább képeknek nevezzük őket? – virtuálissá oldódik a szöveg és a látható nyelvi jel közötti különbség. Átlépi a határokat, gondolhatnánk a hagyományos esztétika felől okoskodva, de inkább azt mondom, hogy nem vesz róluk tudomást. Talán nem is érzékeli a határokat, s mi más e határtalanság demonstratív felmutatása, mint a szabadság apoteózisa?

Hadd kíséreljem meg  P A, azaz Petőcz András egy filozofikus képversét, vagy inkább e képversek esszenciáját saját morgensterni átiratomban leírni, kvázi a költői emelkedettséget szájbarágóvá egyszerűsíteni:

 

Hol

van a

Hal-vers itt?

Fekete a

rajz, bár ha

valaki a

formába’

keresi a

tartalmat,

vagyis aki

költő, az

leli

meg.

 

Kívánom, hogy leljék meg önök is, bár elárulhatom, már a keresés során is izgalmas pillanatokat fognak átélni. Petőcz András kiállítást ezennel megnyitom.  

(Elhangzott Petőcz András kiállításának megnyitóján Budapesten, a Magyar Műhely Galériában.)