1983 nyarán haza, azaz Lengyelországba látogatott II. János Pál, pápa. A Jaruzelski-féle szükségállapot ideje volt, a betiltott Szolidaritásé, a statáriumé. Hogy megakadályozzák a környező országokból induló hívők odaáramlását, hermetikusan le lett zárva Lengyelország, olyannyira hogy a szovjet blokk országaiból a légy sem repülhetett át. Magyarországról még Csehszlovákiába sem lehetett átlépni. Marici azonban, aki a Siótúr vezetője, Dániel Feri, dramaturg barátom felesége volt, pecsétes papírokkal igazolta, hogy négyünknek: Haris Lacinak, Berecz Andrásnak, Dózsa Tamásnak és nekem egy filmes produkció kapcsán halaszthatatlanul egy bielsko-białai stúdióba kell autóznunk. Még a népgazdasági érdek, a baráti együttműködés, illetve a szocialista kultúra szavakat is sikerült belefoglalnia a többnyelvű okiratba, amelyre minden határon további pecsétek kerültek. Megraktuk Laci Skodáját filmesdobozokkal (amelyekben ugyan film helyett szendvicsek lapultak), Tamásnak (ő volt a legnagyobb) a derekára tekertünk egy nemzetiszín zászlót, és el is jutottunk Częstochowába, a Fekete Madonna városába, továbbá Varsóba és Krakkóba. Az alábbi vers harminc évvel a Nagy Utazás után íródott, ma este pedig Laci lakásán újra összejött a Nagy Csapat, hogy megnézzük végre a házigazda immár 42 éves diáit.
Három pápista meg egy zöld-
fülű, eltévedt kósza eretnek,
ez vagyok én (de igyekszem),
s amazok fölváltva szeretnek.
Az ács fia végül is érted
éppúgy…, és elmagyarázzák;
nagy, puha felhők dőlnek a szélnek
s köztük menetelnek a nyárfák.
Roadmovie, nyár és nyolcvanhárom;
Tamásra tekertük a zászlót,
András fütyörészte a ritmust,
s Haris is bemagolta a pár szót:
anyanyelvén nógatni a kisbuszt;
Skoda volt, ó, nincs az a szín már,
útközbe’ bedöglött néha,
Bielskonál és/vagy Białánál.
Adtunk koronát zlotyiért és
beherovkát poharaztunk sörrel
s lepecsételtettük a passzust
már minden cseh határőrrel.
Volt, hogy hálózsákban aludtunk,
Częstochowába’ panelbe’,
mindenhol akadt egy lengyel, a buszt,
aki úgyis hitelbe szerelte.
Varsó: egy kirugott dramaturg
konyhájában tunkoltuk a lábost,
később láttuk a filmhiradóban,
egy tábla alatt ült: Solidarność.
Hoztunk friss szamizdatokat
hűtőtáskába pakolva,
szendvicsek és filmdobozok közt
(ORWO, kifakult pár év múlva).
Krakkóban megnéztük a férfit:
Szentatya, mondták mosolyogva,
színrül-színre láttuk, Laci meg,
ahogy az objektívje mutatta.
Hazaút, kerek ostya az égen,
alkonyi lassú leblende.
Mért azzal jössz: lehetett volna?,
mondd inkább azt, hogy lehetne.
Illegális vállalkozásunk persze nem maradt titokban, de talán a Pannónia Filmstúdiót jellemző liberálisabb viszonyoknak köszönhetően minimális büntetést kaptunk; pontosabban kapott Haris Laci, aki a stúdió fotósa volt, s akinek a párttitkár megtiltotta, hogy az eset után a cég fényképezőgépét az épületből – pláne az országból – kivigye. Alighanem a következmények közé sorolható az is, hogy Balázs Béla-díjra történő fölterjesztésemet éveken keresztül visszadobta a kulturális minisztérium (megható volt, hogy az egyik visszautasítás után az egyébként harcosan kemény Macskássy Kati, aki a szövetség animációs szekcióját vezette, elsírta magát), sőt rendezői kinevezésemre is csak a rendszerváltás évében üttetett rá a pecsét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése