2025. február 8., szombat

42 ÉVES A NAGY UTAZÁS

 


1983 nyarán haza, azaz Lengyelországba látogatott II. János Pál, pápa. A Jaruzelski-féle szükségállapot ideje volt, a betiltott Szolidaritásé, a statáriumé. Hogy megakadályozzák a környező országokból induló hívők odaáramlását, hermetikusan le lett zárva Lengyelország, olyannyira hogy a szovjet blokk országaiból a légy sem repülhetett át. Magyarországról még Csehszlovákiába sem lehetett átlépni. Marici azonban, aki a Siótúr vezetője, Dániel Feri, dramaturg barátom felesége volt, pecsétes papírokkal igazolta, hogy négyünknek: Haris Lacinak, Berecz Andrásnak, Dózsa Tamásnak és nekem egy filmes produkció kapcsán halaszthatatlanul egy bielsko-białai stúdióba kell autóznunk. Még a népgazdasági érdek, a baráti együttműködés, illetve a szocialista kultúra szavakat is sikerült belefoglalnia a többnyelvű okiratba, amelyre minden határon további pecsétek kerültek. Megraktuk Laci Skodáját filmesdobozokkal (amelyekben ugyan film helyett szendvicsek lapultak), Tamásnak (ő volt a legnagyobb) a derekára tekertünk egy nemzetiszín zászlót, és el is jutottunk Częstochowába, a Fekete Madonna városába, továbbá Varsóba és Krakkóba. Az alábbi vers harminc évvel a Nagy Utazás után íródott, ma este pedig Laci lakásán újra összejött a Nagy Csapat, hogy megnézzük végre a házigazda immár 42 éves diáit.

Három pápista meg egy zöld-

fülű, eltévedt kósza eretnek,

ez vagyok én (de igyekszem),

s amazok fölváltva szeretnek.

 

Az ács fia végül is érted

éppúgy…, és elmagyarázzák;

nagy, puha felhők dőlnek a szélnek

s köztük menetelnek a nyárfák.

 

Roadmovie, nyár és nyolcvanhárom;

Tamásra tekertük a zászlót,

András fütyörészte a ritmust,

s Haris is bemagolta a pár szót:

 

anyanyelvén nógatni a kisbuszt;

Skoda volt, ó, nincs az a szín már,

útközbe’ bedöglött néha,

Bielskonál és/vagy Białánál.

 

Adtunk koronát zlotyiért és

beherovkát poharaztunk sörrel

s lepecsételtettük a passzust

már minden cseh határőrrel.

 

Volt, hogy hálózsákban aludtunk,

Częstochowába’ panelbe’,

mindenhol akadt egy lengyel, a buszt,

aki úgyis hitelbe szerelte.

 

Varsó: egy kirugott dramaturg

konyhájában tunkoltuk a lábost,

később láttuk a filmhiradóban,

egy tábla alatt ült: Solidarność.

 

Hoztunk friss szamizdatokat

hűtőtáskába pakolva,

szendvicsek és filmdobozok közt

(ORWO, kifakult pár év múlva).

 

Krakkóban megnéztük a férfit:

Szentatya, mondták mosolyogva,

színrül-színre láttuk, Laci meg,

ahogy az objektívje mutatta.

 

Hazaút, kerek ostya az égen,

alkonyi lassú leblende.

Mért azzal jössz: lehetett volna?,

mondd inkább azt, hogy lehetne.

        Illegális vállalkozásunk persze nem maradt titokban, de talán a Pannónia Filmstúdiót jellemző liberálisabb viszonyoknak köszönhetően minimális büntetést kaptunk; pontosabban kapott Haris Laci, aki a stúdió fotósa volt, s akinek a párttitkár megtiltotta, hogy az eset után a cég fényképezőgépét az épületből – pláne az országból – kivigye. Alighanem a következmények közé sorolható az is, hogy Balázs Béla-díjra történő fölterjesztésemet éveken keresztül visszadobta a kulturális minisztérium (megható volt, hogy az egyik visszautasítás után az egyébként harcosan kemény Macskássy Kati, aki a szövetség animációs szekcióját vezette, elsírta magát), sőt rendezői kinevezésemre is csak a rendszerváltás évében üttetett rá a pecsét.

Nincsenek megjegyzések: