ÖRÖMBUMMOS SÜTEMÉNY

Lőcsei Gabriella blogján találtam rá az Örömajkon örömének című könyv recenziójára. Idemásolom, de azért Gabriella honlapjának címét is ideteszem, mert más írások miatt is érdemes odalátogatni: http://locsei.net/index.html

Az örömbumm éveit (1945–1990) megidéző Képes történelmi fejtágító, Orosz Istvánnak a Szép Magyar Könyv versenyén az EMMI különdíjával is jutalmazott kötete nem csak az elismerő szavakba burkolt gúnnyal körülírt múltat jeleníti meg. Ez a mindössze hatvannégy oldalas album, a Méry Ratio 2020-as kiadványa – napjainkban úgy tűnik –  jelenünket, de talán még a jövőnket is képbe hozza, jóllehet a népszerű szerző  „csak” azok számára szerette volna a szocializmus évtizedeit értelmezni, akik nem élték meg a Rákosi- és a Kádár korszakot. Vagy, ha mégis, máig nem értik. Embertelenségét, esztelenségét tévesen értelmezik. 

Az elképesztően szemléletes könyv szerzője, akit immár nem „csak” a grafika nagymestereként ünnepelhetünk, de íróként is számontarthatunk, az örömbumm ugyancsak sajátos fogalomtárát gyűjtötte össze s illusztrálta a főcímével (Örömajkon örömének) is feledhetetlenül kihívó kötetet, amelynek címoldalára a könyv tartalmára találóan utaló, négysoros tréfás dalocskát is illesztett: „Örömszívben örömritmus, / örömajkon örömének/ örömmunkás, örömparaszt/ örvend egymás örömének.”

Csasztuskát.

Agitációs célú rigmusokat. És már meg is érkeztünk – a vasfüggöny innenső oldalára. Eszmei, művészi, politikai és erkölcsi nézetek dolgában feltétlenül.

Ellenvetések nélkül.

Orosz István igen-igen találékonyan gondoskodott róla, hogy rajzos példatára minden örömbummos élethelyzet, körülmény, viszony, szerep és fordulat szókészletét szemléltesse. A szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt, félmillió magyarét a málenkij robottal; a második világháború során a Vörös Hadsereg által megszállt és a szovjet politika befolyása alá szorított államokat a béketáborral.

Tudatja olvasóival – és láttatja is – hogy az 56-os forradalom leverésében élen járó pufajkásokból verbuvált félkatonai szervezetet munkásőrségként kellett elviselni…

A diktatúra puhulását kézi-vezérlésnek illett titulálni…

Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa utáni, kénytelenségből elrendelt új politikai helyzetet glasznosztynak, az ezzel egyidejűleg szorgalmazott gazdasági–társadalmi reformokat peresztrojkának…

Az igen-igen látványosan és szellemesen közreadott történelmi lecke – melynek jelentősége legfeljebb a szerző  világhírű plakátjának, a három évtizeddel korábbi Tovariscsi, konyec!-nek a mértékegységeivel mérhető, első olvasatra elfogadtatja, amit az ókortól napjaink oly sokan állítottak, állítanak: a történelem mindennapi valóságunk része. Az igazság megismerésének forrása, a józan észbe vetett remény fenntartója!

Minden időben mindenkinek a világról vallott felismeréseket közvetíti. Nézeteivel – nézetrendszereivel – a mindenkori jelen gondjainak, megoldásra váró feladatainak, erkölcsi és viselkedési szabályainak, gyakorlati kérdéseinek a felismeréséhez és megoldásához vezetheti el az embereket.

Alkalmasint: az emberiséget.

Orosz István képes fejtágítója az évtizedek óta velünk élő fogalomzavar tisztázásában segédkezik. A létünkbe hatalmi szóval – iskolai tananyagként! – beledöngölt álnokságot, szószegést, ármánykodást tiszteletre méltó felelősségtudattal igyekszik felszámolni.

Amiként Cicero (tetszik tudni, az a római államférfi, tudós, író, aki hiába igyekezett érvényesíteni a köztársasági elveket a polgárháborúk idején, akinek – miután egyetlen tévesen értelmezett mondata miatt halálra ítélték, a római fórum szónoki emelvényén a kezét és a fejét közszemlére tették) az „igazság fényét” közösségének közreadó „múltbéli hírnököt” elképzelte…

A hatalmas kacajok kíséretében könnyen, gyorsan befogadható fejtágítás összefoglalója – az örömbummos évtizedek íratlan hagyományai szerint, vagy, mert helyét sehol másutt nem találták? –  a kiadvány hátoldalán látható:

Az Országház. A választott törvényhozók tanácskozásának színtere. A magyar országgyűlés számára a tizenkilencedik század végén emelt, reprezentatív épületegyüttes. Hazánk jelképe. Budapest városképének meghatározó eleme. Kupoláján az ötágú vörös csillagnak, a kommunizmus jelképének óvatosan szeletelt változata.

(Parlamentünk kupoláján 1950-ben helyezték el a politikai szimbólumként kötelezővé tett, ötágú vörös csillagot, és 1990-ben szerelték le, majd állították vissza Országházunk eredeti díszítését. Hazánkban azóta az ötágú vörös csillag tiltott önkényuralmi jelképnek minősül, csakúgy, mint a horogkereszt.)

A Képes történelmi fejtágító hátlapján látható, ötágúnak semmiképpen nem tekinthető vörös jelkép, és alatta a süteményes tányérkán szervírozott, csillagból nyert csemege a grafikus példázata, zseniális művészi utalása azokról a hazánkban az utóbbi három évtizedben lepergetett változásokról, amelyeknek köszönhetően úgy–ahogy eltűntek fölülünk az ötágú csillagok, de ma is a maradványaikat kóstolgatjuk. Minden más ízt hozzájuk mérünk, gondolataink, gondjaink is körülöttük forognak. Álmainkban, vágyainkban sem igen lehet messzebbre repülni.

Gyilkosoktól komoly pénzekért vásárolt gáz lángjánál szeretnénk melegedni…

 Paks 2-ért kardoskodunk, maszlagolunk, miközben már 2020 december 29.-e óta tudható (amúgy: az Osztrák Környezetvédelmi Ügynökség tanulmánya révén 2017-ben értesülhettünk róla), hogy Paks 2 helyszíne nem felel meg maradéktalanul a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által hazánkban is törvénybe iktatott földrengésbiztonsági előírásoknak; hogy az új blokkot még az orosz szabályok szerint sem szabadna megépíteni…

A 2011-es fukushimai atomerőmű-baleset túlélőire véletlenül sem hallgatunk. Pedig ők időben figyelmeztették a világot és minket is, „nincs akkora tudásunk hogy feltérképezhessük az összes lehetséges balesetet, amelyek az atomerőműveket érhetik… A fékezhetetlenül nyerészkedők és a korlátlan hatalomra vágyók az atomkorszakban is ugyanúgy funkcionálnak, ahogyan kora-középkori felmenőik. Énközpontúan és ostobán” …

A megédesített vörös csillagos süti közelében sem vigasztal, hogy akik Paks 2-őt tervezték, és a terveket elfogadták, „valószínűségi alapon” tekintenek előre. A „környezeti paramétereket”, amelyek egy Duna menti atomerőmű működését befolyásolhatják, 2100-ig prognosztizálják…

A ma születő gyermekekre, a 2100-ban nagyszülő korú nénikre, bácsikra, meg az ő utódaikra saját – kétes – kényelmünk érdekében tán gondolnunk sem kellene? Az ukrán otthonok ellen is felvonultatott seregektől tanuljunk eztán emberséget, tisztességet, miközben vörös cukormázzal bevont, csillagos sütinket majszolgatjuk?

Mikor látjuk be végre, hogy az örömbummos világtól, a vörös csillagos maszatolástól végleg meg kéne szabadulnunk?