NEMES NAGY ÁGNES

A száz éve született Nemes Nagy Ágnes emlékét idézve illesztem ide a Forrás folyóiratban megjelent Emlékek apámról című írás egy részletét.   

1946 őszén újraindult a Válasz. Az eredeti, 34-től 38-ig megjelenő folyóirat egyes számait látta ugyan kisdiákként Kecskeméten, a hajdani Kultúra könyvkereskedés (a mai Kálvin téri papírüzlet) kirakatában, de aligha figyelt föl rájuk, sőt azt sem tudta, hogy a szomszéd utcában működő Részvény Nyomdában nyomtatják őket. A 1946-i újraindulást azonban — harmadéves egyetemistaként — már azzal a titkos reménnyel várta, hogy a munkatársak között ő is helyet kaphat, s írásai megjelenhetnek olyan nevek szomszédságában, mint Illyés Gyula (róla felelt a beregszászi érettségin), Németh László (a róla tartott előadásról az imént volt szó) és Keresztury Dezső (aki igazgatója és irodalomtanára volt az Eötvös Collegiumban). Nagy Micu már az első számába írt Taurinus Dózsa-eposzáról. ’47 májusában az én kritikámat is közölték Nemes Nagy Ágnes kötetéről. Illyésnek állítólag tetszett, én nemsokára már nem voltam rá büszke.

Az apámhoz hasonlóan ugocsai gyökerekkel, sőt református pap fölmenőkkel rendelkező Nemes Nagy Ágnes első könyve volt az Új Hold kiadásában megjelent Kettős világban című kötet - inkább füzetnek mondanám -, s a róla megjelent első komoly bírálat éppen apámé. A 24 éves költő és 21 éves ítésze. Az első szakasz csak nehezen silabizálható ki, mert a nyomdában összekeveredtek a sorok. Kiforrott, kész és jó költő írja – de nem magával ragadó „nagy” költészet, amit művel. Azt tartotta igazi versnek, amely mögött fölfedezhető az élmény, amelyből kisarjadt. Nemes Nagy Ágnesnek felróttam a távolságot az élmény meg a mű között, azt, hogy kettős világa nem a való világ meg a költői, hanem egy eleve költőiként átélt világ meg ennek képekkel való megjelenítése. Azt hiszem, megállapításként ezt akár el is lehet fogadni, hibáztatásként azonban semmiképpen. Nyilván huszonhat, többnyire rövid vers alapján nehéz előre látni, hova emelkedik majd a pálya, még ha A szomj és A szabadsághoz című versek már ott voltak is az első huszonhat között. Ha védeni nem is akarom az ifjú kritikust, legalábbis nem jobban, mint amennyire fiúi elfogultságom kötelez, azt azért megemlítem, hogy a tapasztalt műítészeknek sem sikerül mindig fölismerniük a zsenialitást.  A Válasznak ugyanebben a számában, ráadásul pont a Nemes Nagy recenziót megelőző lapokon Csontváry Kotszka Tivadarral foglalkoznak. A szerző nem más, mint a korszak legtekintélyesebb művésze, a festőguru, Bernáth Aurél (egy év múlva fogja megkapni első Kossuth-díját). „Soha szánalmasabb favágást festésben” – írja – „egy dilettáns szól hozzánk, annak minden ügyefogyottságával”.  Pedig Bernáth nem egy szegmens, hanem a lezárult életmű ismeretében ítélkezhetett.  Nemes Nagy a kritika ellenére, talán épp azzal dacolva, a század egyik legnagyobb költője lett, s hogy az lett, azt apám hamar belátta.  Fölütöm A lovak és az angyalok című kötetet, benne az ajánlást: „Orosz Lászlónak, régi bűnök után, de immár barátsággal, és közösen az irodalomért. 1971. június 2-án, Nemes Nagy Ágnes”

    Emlékszem, amikor Körzővel rajzolt víz című verses könyvem lapozta, apám rábökött néhány sorra. Ezt Nemes Nagy is írhatta volna: „…épül, pusztul, fölépül újra / hold-ütött mohos arca mása / a boldog Botanikának”.  Ma sem tudom eldönteni, kritikának, vagy dicséretnek szánta. Egyszer találkoztam vele, ’86 könyvhetén. Olvastam, dedikálni fog egy kis belvárosi könyvesboltban, odamentem. Ugye mi ismerjük egymást, kérdezte. Én ismerem az ön verseit, feleltem ügyetlenül. Azt hiszem szívesen beszélgetett volna tovább, hisz nem volt a boltban más látogató. Valamikor a kilencvenes évek elején én vittem haza Szigligetről Óbudára Lengyel Balázsékat az autójukkal. (Nehéz megérteni: volt egy Ladájuk, de nem tudtak vezetni.)  Talán nem volt illő, hogy az új feleség előtt Nemes Nagy Ágnesről beszéltessem Balázst, mégsem bírtam megállni. 

 Nemes Nagy Ágnes saját-kezű korrekciója a 46-os kötetben, és a dedikáció a 71-esben.