MAGYAR IRODALOM - VILÁGIRODALOM

Szerb Antal irodalomtörténetei. Az elsőt 1941 karácsonyára kapta apám. Megismerem nagyanyám írását. „Lacikának szeretettel: Anyu és Apu.” 16 éves volt. Története is van a könyvnek, 1944-ben ezt vitte magával a „menekülésbe” - és valahogy elvesztette. Arra, amikor a hatvanas években mégis előkerült, egy szombathelyi rokon talált rá, már én is emlékszem. Nem csoda, ha egy kissé csapzott, nem csak a front ment át fölötte, talán többször is, de én és a húgom is ezen nőttünk föl. Most itt áll a polcomon. A másikba, a háromkötetesbe már maga írta be a nevét. 1946-ban, 21 éves korában vette. A szerző akkor már nem élt. Ezt is nagyjából rongyosra olvastuk, de eszem ágában sincs az egyébként megvett új kiadást bújni, mert hova lenne az élmény a vénülő papír színe, a lapok illata, az oldalak tapintása, az ólombetűk domborzata nélkül. Ebből a régi Világirodalomból olvasom most, az első kötetéből: „… hogy a magyar irodalom sokkal többet ér, mint amennyi helyet tölt be a világirodalmi tudatban, azzal mindnyájan tisztában vagyunk.” De azt azért talán nem mindnyájan gondoljuk, hogy vastagabb könyvben kellett volna megírni a magyar irodalom történetét, mint a maradék világét. Vagy mégis? Egy minapi tévés megmondó szerint úgy illett volna. Szerb egyébként egy 1930-as erdélyi pályázat nyomán kapott megbízást a Magyar Irodalomtörténetre, a pályázaton Szerb jeligéje ez volt: „Invitis nubibus”. Azt jelenti: baljós felhők.