DAN

Pontosan emlékszem, mikor ismerkedtünk meg. 1992 júniusában egyszerre érkeztünk Rio de Janeiro repülőterére és az elveszett bőröndök pultjánál már egymás mellett álltunk sorba. Egy darabig hallgatta, ahogy a tőlem telhető legékesebb angol kiejtéssel magyaráztam, hogy nézett ki az eltűnt csomag, aztán megszólalt: fiú, nem vagy te magyar, ilyen „r” hangokat csak az Alföldön mondanak. Aztán többször is találkoztunk Berlinben, Isztambulban, Párizsban és Budapesten. Meghívott Tel Avivban a lakásába is. Magyarkanizsán született, ahol Baráth Feri szerint csak zsenik születnek. Tényleg kiváló grafikus volt. Új hazájában, Izraelben annyira megbecsülték, hogy grafikusként ő kapta meg először az Izrael díjat, de Magyarországon is lovagkereszttel jutalmazták. Ma halt meg. Ég áldjon, Dan Reisinger!  (A fenti fotó Rióban a 30 Posters on Environment and Development című plakátkiállításon készült, az alsó kép pedig a 30 kiállítót mutatja a megnyitó után. Dan pont középen látszik.)

A GYEREKKOR OLVASMÁNYAI

Gyerekkoromban sokat olvastam, szerettem is olvasni, nem éreztem különösebb pressziót, pedig irodalmat tanító szüleim alighanem figyelték, mit olvasok és el is láttak olyan könyvekkel, amelyek szerintük az épülésemet szolgálták. Írtam már róla, talán itt a blogon is, hogy apám, irodalomtörténészként Jókai regények kritikai kiadását rendezte sajtó alá, ami abban állt, hogy anyámmal együtt felolvasták egymásnak a kéziratok és könyvek különféle szövegvariánsait, eltéréseket keresve azokban, ezenközben én izgatottan hallgathattam végig a Felfordult világot, a Mire megvénülünket, az Eppur si muovét… Volt amelyiket olyan sokszor hallottam, hogy már a könyökömön jött ki. Rejtő Jenő, azaz P. Howard Tizennégy karátos autó című könyve talán nem tartozott a preferált művek közé, de legalább pontosan emlékszem, hogy nem a szüleimtől kaptam, nem is az ő polcukon találtam és nem is iskolai jutalomkönyv volt. A születésnapomra hozta egy barátom, Benedict Ádám. Valószínűleg a tizennegyedikre, ha már ott van a címben a 14-es. Úgy érzem, amit 14 éves koromig elolvastam, jobban részévé vált az életemnek, meghatározóbb volt az ízlésemre nézve, mint azok a könyvek, amelyeket később vettem kézbe. Megpróbálom fölidézni őket – és bizony eléggé vegyes a kép. Vernék és Cooperek, Fekete Istvánok és Karinthyk meg persze a Robinson, a Gulliver és a Timúr és csapata…

RINO - LÁBJEGYZET

... vagyis kiegészítés a Nagy Rinó Fontoskodáshoz, ami az Utisz Blog olvasóinak nyilván már a könyökén jön ki. (Ha mégse, ide tessenek kattintani.) Az elefántok és a rinocéroszok antagonizmusáról már az idősebbik Plinius is értekezett, az ő írása nyomán fogalmazta meg Dürer a maga Rinocérosz metszetének feliratát és Pliniust olvasgatva határozta el I. Emánuel portugál király is, hogy próbát tesz, és Lisszabonban egy erre az alkalomra épített arénában egymásnak ereszti ajándékba kapott indiai rinóját egyik elefántjával. Szóval évek, talán évtizedek óta izgat a rinocérosz kontra elefánt konfliktus. Temérdek rajz, grafika, írás, sőt egy Horkay Pista barátommal közösen jegyzett animációs film az eredmény. Na de honnan ered ez az atavisztikus kíváncsiság? Tegnap végre kiderült! Andi húgom költözik, rám sózott egy csomó lomot, ami szerinte hozzám tartozik, ő legalábbis nem akarja tovább cipelni. Köztük volt a fenti könyv, Jean de Brunhof Babarja. Az első lap beírása szerint kilenc, pontosabban nyolc és fél éves koromban jutalomkönyvként kaptam második osztályos tanítómtól, Sárika nénitől. Róla, illetve az elsőben kapott könyvről írtam már korábban (itt) (és itt) de Babarról valahogy megfeledkeztem. A könyvből kiderül, milyen komoly háború zajlott az elefántok (Babarék) és a rinocéroszok (Rataxes népe) között. Bizony a nagy enciklopédista, Caius Plinius Secundus Maior sem mesélhetné el érzékletesebben. 

FOCIS HÉTVÉGE

Valamikor gyerekkoromban azért lettem Honvéd drukker, mert a szomszédos gyerekek már mind szurkoltak valaminek, Fradi, Dózsa, Vasas, nekem a Honvéd maradt. Így hát hatvan éve a Honvéd a csapatom. A Honvéd révén jutottam be pénteken a Puskás Aréna avatására (nekem még a Népstadion jön a számra), a szintén Honvédos Tamás megoldotta a lehetetlent, szerzett nekem is jegyet. (Uruguay  - Magyarország 2:1) Ide passzol (passzol!) egy mondat Petőcz András Repkedő falak című írásából, amellyel másnap Leányfalun, az Aba-Novák Galériában a „Falak” című kiállításomat megnyitotta. „Gyerekkoromban Balatonszepezden voltam minden nyáron, ott, Orosz Istvánék háza közelében volt egy üres telek, ahova esténként focizni jártunk. Én hét éves voltam akkor, Orosz István pedig tizennégy. Ő volt a nagyfiú, ha ő beállt valamelyik csapatba, az komoly előnynek számított.” Akkor talán tényleg előny volt a korom, ma már inkább hátrány. A vasárnap délutáni budakeszi műfüves derbin majd’ hetven évesen – zömmel harmincasok és negyvenesek közt – már nincs sok esélyem a góllövésre, most mégis összejött egy, igaz kellett hozzá Barnus káprázatos passza. A stadionról bárhol láthattok képeket, a gólom sajnos nem fotózta le senki, így be kell érnetek a leányfalusi tárlat megnyitóján készült fotóval (Petőcz András, O.I., Kováts Kristóf és Juhász Anikó), illetve az Aba-Novák Galéria ajánló filmjével, ami ide kattintva nézhető meg. 

Elkészült közben a megnyitón fölvett anyag is, amely ide kattintva látható.

FALAK

A Falak című grafikai kiállítás november 16-án, szombaton este 6-kor nyílik Leányfalun, az Aba-Novák Galériában (Leányfalu-Ház, 2016 Leányfalu, Móricz Zs. út 124.) A megnyitót Petőcz András költő mondja, zenei közreműködő Juhász Anikó gitárművész.

A címhez, talán a kiállításhoz is kapcsolódik az épp 30 éve leomló berlini fal. Ide teszem a plakátot, amit a falbontás emlékére rajzoltam. Ezzel a plakáttal vettem részt a 2005-ös Berlini AGI (Alliance Graphique International) kongresszuson is. Egy elszálló lufi van a képen a fal nehéz köveiből összerakva. Szeretném hinni, hogy a plakátom adta az ötletét a 25. évfordulóra emlékező projektnek (Lichtgrenze), a lebontott fal vonalára világító léggömböket telepítettek, majd egyszerre eresztették őket szélnek. Ott Berlinben egy plakáttervező kolléga (az egyik lábán fehér, a másikon fekete cipő volt) elhívott a Reichstag épületéhez, hogy kezet rázzon velem a tábla előtt, ami a magyar határnyitásra emlékeztet, a határnyitásra, ami megnyitotta az utat a német egyesítéshez. A kétnyelvű táblára ez van írva: „1989. szeptember 10. A magyar és a német nép barátságának jelképeként, az egységes Németországért, a demokratikus Európáért.”