2014. november 12., szerda

ATLANTISZ ÉS AMERIKA



Már előbb kellett volna emlegetnem, valamikor november elején, hogy a Vigadó Galériában az én Atlantisz című anamorfózisomat nevezték ki a „hónap műtárgyává”. Ott áll a bejárat (és a műbőrfoteleket őrző üvegkalicka - vajon mi a csuda ez, tudja valaki?) mellett, fölé pedig azt a textust nyomtatták, amely 2000-ben a Velencei Biennále katalógusában is a kép kísérőszövege volt. Rögvest ide is másolom, de hogy a történet kerek legyen, említtessék meg, hogy az akkori Biennále egy másik magyar résztvevője, Makovecz Imre a kiállításra készített anamorfózisaimat látva, s talán az alábbi szöveget olvasva határozott úgy, hogy meghív az akadémiájába. Mondanom sem kell, az akkor egy másik akadémia volt, nagyon más, jobban hasonlított egy baráti asztaltársasághoz, semmint ahhoz (a szintén a Vigadóban székelő) mamuthivatalhoz, amivé kinőtte magát. Az asztaltársaság hasonlat nem véletlen, tényleg egy nagy ovális asztal körül ültünk Imre Kecske utcai műteremházának földszintjén, s épp annyian, ahány szék elfért az asztal körül. Tetszett az épület, a faragott asztal, fölötte a csillagképek derűs mintázata, de leginkább a kert hatott meg. Ott a kertben ajánlotta föl, lépjek be a körbe. Mint később, az ünnepi beiktatáson megtudtam, rajtam kívül csak Jókai Annát hívta meg tagnak azon a nyáron, ebből már sejtenem kellett volna, talán sejtettem is, van némi ravaszság, hogy ne mondjam politika a meghívás mögött. Mindketten tagja voltunk ugyanis a másik, az ellenakadémiának, a Széchenyinek. Két nagy trónust csináltatott (Mezei Gáborral?) az alkalomra, az egyikbe Anna telepedett bele, a másikba nekem kellett volna helyet foglalnom. Inkább a gyepre ültem, s valami fűszálat rágcsálva mondtam el, ha már mindkét helyen tag vagyok, megpróbálom a két akadémiát közelebb hozni egymáshoz. Később, amikor funkcionáriusnak is megtett, már programként próbáltam megvalósítani ugyanezt a tervet. Persze nem sok sikerrel. Akkor elnökösködtem, amikor a legerősebb volt az ellenszél. Talán majd írok arról is, de most jöjjön az Atlantisz-szöveg.

Vannak rajzok, amelyekben ott szunnyad valami, ha úgy tetszik apollóinak is nevezhetnénk, valami átszellemült örök melankólia. Talán a geometria oldhatatlan, enigmatikus szomorúsága szüli ezt az érzetet: a szimmetriák fenséges társtalansága, a tükörképekben lakozó örök kétség, vagy a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolata a végtelennel. Paradox világok, megépíthetetlen épületek, lehetetlen terek - mondják róluk, pedig csak a hagyományos, a konvenciók által meghatározott gondolkodásmód számára elképzelhetetlenek. Egy agyafúrtabb olvasatban, anamorfikus nézőpontból vagy lelki szemszögből nézve már nem irreálisak ezek az ábrák, sőt talán segítenek abban, hogy megértsük a tengerekbe vagy a tudat alá süllyedt Atlantiszok üzenetét. 

Az Úr a hetedik napon megpihent, az ember pedig beosont a Teremtésnek nevezett tükör-labirintus közepébe. Amire csak néz, mindenben önmagát látja viszont. Fű, fa, csillag, az összes teremtmény, mind épp kilencven fokos szöget zár be látósugarával. Képtelen magától elvonatkoztatva látni, érezni, fölfogni bármit is. Minden tapasztalását csak magára tudja vonatkoztatni. Ha akár egyetlen szögpercet képes volna változtatni ezen az ősi, önző, génekbe kódolt helyzetén, akkor a dolgokról visszaverődő sugarak már nem a kiindulópontba jutnának vissza, s nem fáradnának el e véget nem érő értelmetlen ingaúton, hanem új s újabb ismeretlen felületek tükröznék őket tovább, a geometria hálóin a végtelenségig cikázva, s akkor válhatna talán megismerhetővé valami olyan, aminek még az elképzelését is tiltja ez a tükörbe zárt állapot.

Az anamorfózis, a perspektív ábrázolás e többször elfelejtett, majd újra használatba vett, kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtása, a maga ferde rálátási szögével kísérlet az ab ovo lehetetlenre, az eredendő tükörhelyzet oldására - elméleti, vagy ha úgy tetszik "laboratóriumi" viszonyok között legalábbis. Az anamorfózist néző néző nemcsak - Duchamp elhíresült mondását követve - a művet fejezi be; önmagát is "csinálja", saját nézői mivoltát is identifikálja. Ahogyan megleli a helyes nézőpontot, ahogy felismeri az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a "műélvezet" lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval.

P.s.1.: A Vigadó Galériát persze nem csak azért ajánlgatom, mert ott árválkodik egy anamorfózisom,  inkább azért kell, sőt kötelező odamenni, mert az emeleti termekben hatalmas Somogyi Győző életmű kiállítás van. Nagyszerű anyag, remek festmények, csodaszép grafikák, szóval élmény. Kihagyhatatlan. Csak a rendezés lett egy kicsit zsúfolt és monoton.
P.s.2.: Valami, ami változatosabbá tehette volna a Somogyi kiállítást. 1984-ben megkértem Győzőt, hogy Ah, Amerika! című filmem egyik jelenetéhez készítsen rajzokat. Ott kezdődnek az ő képei, ahol megszólal a „járjatok be minden földet …” kezdetű Petőfi vers egy valamikori kivándorló hangján (25:30-nál). Nem szoktam elérzékenyülni a saját moziimon, ez a vers azonban kivétel. 

Nincsenek megjegyzések: