A MONTE VESUVIÓN

Jöjjön egy újabb részlet a Sakkparti a szigeten című, megjelenés előtt álló könyvből, ezúttal a 45. fejezet elejéből.

Miközben a lenti konzílium dolgavégezetlenül föloszlik, embereink végre felérnek a kráter peremére. Itt már az alvilág gőzeit kell lélegezni. Az ő bajukra ugyan nem javallt, de köszvényre vagy kötőhártyalobra állítólag hasznos lehet.  Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író veti fel, Gorkij szerint viszont az Öreg proponálja: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás épp úgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túl lenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban siettetnénk, annál lassabban megy. Lenin az alacsonyabb, vagyis közelebbről szemrevételezheti az író szerszámát. Hosszú, kajla muzsikfütykös. Az a fajta, amelynek mérete nem sokat változik az erekció során. A langaléta Gorkijnak jócskán előre kellene dőlnie, hogy ő is lásson valamit a lényegesen kisebb lenini szervből, ő persze sokkal szemérmesebb ennél. Még abba is bele szokott pirulni, ha egy múzeumi akt kerül elé, testiségre utaló szó, pláne obszcén kifejezés pedig nagyítóval sem található a regényeiben.  Mivel a kráter peremén amúgy sem túl biztonságos dülöngélni, ne is hagyjuk neki. Tudjuk így is, mire kíváncsi. Két szóbeszédet szeretne ellenőrizni: tényleg szifiliszes-e Iljics, ha már az imént nem vallott színt, és vajon tényleg zsidó-e? Alighanem, ha a látószög megfelelne, akkor sem kapna kielégítő feleletet, mi meg akár a gorkiji nézőpont felvétele nélkül is megkockáztathatjuk a válaszokat. Tudjuk, hogy a betegség jelen stádiumában, abban az évekig húzódó látens állapotban, amelyben több mint tíz éve él Lenin, már nincsenek szemmel látható jelei a szifilisznek. A kór persze javában dolgozik, de már rég nem a pénisz van a támadás centrumában; nincsen mit nézni rajta. Nem érdemes vizslatni a körülmetélést sem. Ha számon tartja is Lenin az anyai dédnagypapát, a zsitomiri Mozesz Blankot, koránt sem büszkélkedik vele. Pravoszláv szokásoknak megfelelően keresztelték és iskoláztatása is a korabeli orosz hagyományok szerint zajlott. Valószínűleg eszébe sem jut, hogy szorosabb kapcsolatba kerülhetne Marxszal, vagy a bolsevik vezérkar zömével, ha kigöngyölné a teljes családfát; pontosabban nem jutna eszébe, ha nem épp mostanság emlékeztetné rá a cári titkosrendőrség agyafúrt módszere. Ekkortájt, az 1905-ös forradalmat követően kezdik el ugyanis terjeszteni a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét.  Az Ohrana műhelyében készített pamflet egy világméretű zsidó összeesküvéssel próbálja kapcsolatba hozni a forradalom illegalitásba került irányítóit, s bár a célközönségnek csak töredékét érik el (nincsenek oly sokan oroszföldön az olvasni tudók), érthető módon konspirációs követelmény lesz a származás titokban tartása.  Lenin sokadízigleni zsidósága legföljebb nyolc évvel halála után, 1932-ben válhatott volna köztudottá, amikor nővére, Anna Uljanova egy Sztálinnak írt levélben kiteregette azt. Sztálin persze, aki éppen akkoriban kezdte antiszemita ámokfutását, nem hozta nyilvánosságra a levelet, Uljanovának is megtiltotta azt, így bizonyára Gorkij sem értesült róla. Ha valami szöget üthetett volna a fejébe, az egy közelmúlt beszélgetésből kiragadott mondat: „Az okos oroszok mindig zsidók, vagy legalább van bennük valami zsidó vér.”  Gorkijban azonban föl sem merült, hogy Lenin sajátmagára gondolt; ha okos zsidó került szóba, neki mindig csak Parvus járt az eszében, és tudta, hogy az Öreg is gyakran gondol rá, olyankor is, amikor egész másról van szó. Na persze, hogy egy kicsit árnyaltabb legyen a kép, nem árt figyelnünk a hangsúlyokra. Az „okos” jelzőt például az író biztos másként ejtette ki. A zsidót meg ne firtassuk. Egy 1917-es cikkében mindenesetre „színorosz bűnösnek” nevezte Lenint,  bár nyilván nem azért, mert időközben csalhatatlan bizonyítékot szerzett volna annak származásáról, inkább, mert az írás filoszemita hangütéséhez nehezen passzolt volna, ha történetesen a főbolsevik is zsidó. Később egy emigráns orosz lapnak adott interjúban a zsidógyűlölet terjedését magyarázva azt mondja, otthon őt is zsidónak tartják, mint minden bolsevik vezetőt Lenintől lefelé.  Úgy tűnhet, voltak olyan idők, amikor a két szó egymás szinonimájává vált, ami igencsak megnehezítette a tisztánlátást. Azt kell hinnünk, hogy ami ott a Monte Vesuvión nem vált láthatóvá, az Gorkij számára később is titok maradt.