A MEGFEJTÉS: SZOSZELO

Na jó, elismerem, ez elég pofátlan feladvány volt. A megfejtés a jutalomkönyvből derülhetne ki, abból, ami még meg sem jelent (ez a második pofátlanság); nem is találta ki senki, de azért egy „legjobb közelítés” mégis csak volt, szerzője (O.G.) meg is kapja a könyvet, na persze ha majd egyszer megjelenik. Addig itt olvasgassa a megfelelő részletet a Sakkparti a szigeten című regényből:

Amikor 1905 januárjában egy tüntetésen Gorkijt letartóztatták, a tízezer rubeles óvadékot Szávva Morozov állta. A gesztus értékét igencsak megnövelte az a mellékkörülmény, hogy a két férfiú éppen versenyben állt Marija Andrejeva kegyeiért. Persze voltak, akik szerint Szávva egyszerűen meghibbant. 1905 tavaszán már az egész család biztos volt benne, kiderült ugyanis, hogy aláírt egy százezer rubeles életbiztosítást, amelynek a kedvezményezettje Andrejeva volt. Az orvosok azonnali levegőváltozást javasoltak, el is utazott a Riviérára, ahol a Cannes-i Royal Hotelben szíven lőtte magát. A francia rendőrség nem nagyon firtatta, hogy valóban öngyilkosság történt-e, holott többen láttak egy ékszakállú vörös alakot távozni a gyáros szobájából, aki feltűnően hasonlított Leonyid Kraszinra. A mérnökdiplomával rendelkező és meglepő módon a saját nevén élő Kraszin a bolsevikok legképzettebb bombakészítője volt. Legalább száz bankrablást és fegyverrablást szervezett, ő csinálta a tifliszi bombákat és azt is, amelyet 1906 augusztusában a „nyakkendős” Sztolipin elleni merényletnél használtak, ráadásul mozgó laboratóriumát olykor épp Gorkij lakásán üzemeltette.  Nincs okunk tehát feltételezni, hogy a Caprin összegyűlt társaság szalonképtelennek tartotta volna a Lovat (na azért mégiscsak volt egy mozgalmi gúnyneve), talán Leninre való tekintettel nem kapott meghívást, aki kezdte megelégelni, hogy a befolyt összegek egy részét Kraszin saját gerillahálózata fejlesztésére használja és hogy veszedelmesen nő a tekintélye, de az is lehet, hogy csak azért nem volt ott, mert Gorkij „irodalminak” tervezte a találkozót és zömmel írogató emberekre számított.

Ha itt lenne, valószínűleg Bogdanov pártján állna, hisz később is fel-felbukkan majd a Bogdanov körül csoportosuló és Lenin ellenzékének számító vperjodisták között , sőt tanítani is fog a capri pártiskolán, természetesen a bombakészítés és a bankrablás című szemináriumok tartoznak majd hozzá. Az „illatos órák”. A diákok különös szaga a tananyag része volt. Nobel örökbecsű találmányának legfontosabb komponense, a nitroglicerin ugyanis, különösen, ha nedvességgel érintkezett, penetráns bűzt árasztott. A nedvesség persze adott volt, hiszen ki ne izzadna meg, ha éppen dinamitrudak csempészésével foglalatoskodik. Egyetlen védekezés a kölni. Természetesen, ha csak a robbanóanyaggal közlekedők illatoznának, könnyű lenne kiszúrni őket, de mi lenne, ha mindenki körül illatfelhők lebegnének…, nosza csináljunk belőle divatot!  Bogdanov ötlete volt, „Gogoli idea”- mondta róla Kraszin, és becsületükre legyen mondva, élen jártak mindketten a detektív orrok megvezetésében. Vajh’ tudta-e valaki Európa keleti felén, amikor a felszabadulás édes ízéhez a Krasznaja Moszkva orrfacsaró illata társult, hogy milyen ősi forradalmi tradíciót lélegez be.

Kraszin tehát, műszaki ember lévén, nem volt hivatalos az „irodalminak” keresztelt konferenciára, és nincs itt a véres bankrablások másik hőse, Sztálin sem, ő nem is jöhetett volna, hisz épp néhány hete tartóztatták le, de vajon hívták-e, ideillene-e egyáltalán az írók közé? Sztálint (a bolsevikok akkoriban Koba elvtársnak hívták) hazájában inkább Szoszelo néven ismerték, és bármily furcsán hangzik, leginkább költőként tartották számon. Verseit a komoly irodalmi folyóiratok is közölték, ami a poéták földjeként számon tartott Grúziában meglehetős népszerűséggel járt. Amikor a "Jereván-téri expropriációhoz" (a ködösítő eufémia a tifliszi bankrablást jelenti: 40 halott, 50 sebesült) találnia kellett egy belső embert, olyat, aki elárulja, mikorra várható a legnagyobb pénzszállítmány és milyen kísérettel érkezik, elég volt átlépnie az Állami Bank küszöbét, egy Voznyeszenszkij nevű alkalmazott máris fölpattant és szavalni kezdte: „Minden betű, amit leírtál / gyökeret vert és szökkent szárba, / szent férfiú, ideje már, / hogy készülődj az aratásra.”  Bizony nagy dolog a költészet, bólogatnak a teraszon összegyűlt férfiak, s bár grúzul egyikük sem értett, ám a nevezetes költemény orosz fordítása már egy ideje közkézen forgott, s ha az irodalmi nívót nem is mind értékelte egyformán, a forradalmi eszközök listáján hatásosság szempontjából mégis csak a Mauserek és az almagránátok, a pokolgépek és a revolverek mellé kellett sorolniuk a kaukázusi verseit. 

A jó megfejtés tehát Sztálin lett volna. 1895-ben Szoszelo álnéven írta az Utisz blogon két hete közölt költeményt, amely úgy elbűvölte a banki alkalmazottakat, hogy egymással versengve lesték a kirablásukra készülő szerző minden kívánságát. Azt könnyű volt kitalálni, hogy grúzul íródott, azt is, hogy a címzett a híres grúz poéta, Rafael Erisztavi volt. A vers ugyan egy irodalmi lapban is lejött (az Iveriában, Ilja Csavcsavadze herceg folyóiratában), sőt 1899-ben, az Erisztavi 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségekre újra kiadták (ekkor az Irodalomtudományban, Kalendzeridze irodalmi szemléjében), de valószínűbb, hogy a banki alkalmazottak 1901-ben hallhatták és tanulták meg, amikor Erisztavi meghalt, és a gyászceremóniák szavalókórusainak elmaradhatatlan darabjává vált Szoszelo dicsőítő verse.

Érkezett egy tipp, mely szerint  Akaki Tsereteli a szerző – a válasz nem jó, de azért eléggé langyos (ezt neveztem az imént „legjobb megközelítésnek”), a grúz költőt ugyanis tényleg kedvelte Sztálin, utánozta is, sőt kedvenc dala a Szulikó című Tsereteli versből írt nóta volt, amelyet egyébként a költő lánya zenésített meg és énekelt… meg persze a személyi kultusz idején énekelte fél Európa. Tudniillik a félősebb keleti fél.  Ugyan hol szunnyadsz, kedvesem? / Mindenütt sírod keresem, / E szív nem élhet nélküled, / Szép Szulikó, isten veled!

A könyvemben emlegetett és irodalminak nevezett találkozónak (Capri, 1908) nem voltak előre elhatározott programpontjai, a kezdetén sem határoztak meg ilyeneket, sőt mivel a résztvevők különböző időpontokban érkeztek, hivatalos kezdete sem volt, mindazonáltal, ha lett volna, s ha Gorkij összeállított volna egy listát a megtárgyalandó kérdésekről, akkor mindenképp lett volna egy olyan címszó, hogy „A vers mint fegyver”, vagy „A költészet mint harci eszköz”, ahol aztán kapóra jöttek volna a kaukázusi Koba elvtárs rímei, illetve e rímek forradalmi hozadéka. Az író és a „költő” csak futólag ismerték egymást, egyszer közösen néztek végig egy akasztást, és épp egy évvel történetünk előtt a londoni pártkongresszuson is találkoztak. Sztálin persze jól tudta, kicsoda Gorkij, az író viszont csak akkoriban, az elhíresült bankrablások után kezdte számon tartani a ragyás képű kis grúzt.  

Hogy Sztálin jó költő volt-e, azt nehéz lenne megítélnie, hiszen nem tud grúzul. Természetesen én sem tudok, a Google Translator, illetve az orosz és az angol fordítások alapján próbáltam összerakni a magyar változatot. Olyan közhelyek burjánoznak benne, amelyekkel akkoriban tele volt a padlás, de hát a klisék és a sablonok csak a tartalomra vonatkoznak, a forma ettől még akár szárnyalhatna is. Sztálinról a költőről persze eszünkbe juthat Hitler, a festő, de ez már tényleg messzire vezetne. A művészetek veszedelméről kéne értekezni. Valami tehetség kétségtelenül volt bennük, Hitlerben is és Sztálinban is, nem nagy, de ahhoz épp elegendő, hogy kiválasztottaknak érezzék magukat, elhivatottaknak, olyanoknak, akik fölötte állnak a szentséges művészetektől érintetlen halandóknak.

A „találkozásukat” egyébként itt írtam meg.