KOINCIDENCIÁK (2)

Egyszer már írtam itt az események véletlen, rejtélyesnek tűnő egybeeséséről. Azt hiszem koincidenciák volt a jegyzet címe. Lábjegyzetként oda is beilleszthetném az alábbi történetet, de talán megér egy önálló misét. Persze abban is van valami mágia, miért jut épp most az eszembe. Később majd elmondom,* most viszont jöjjön az, amiről egyre biztosabban érzem, hogy annak idején azért felejtettem ki a többi „koincidencia” közül, mert, mi tagadás, nem a legelőnyösebb oldalamról mutat. Egy könyv eltulajdonításával indul a történet. Egy bizonyos Paolo Santarcangeli labirintusokról szóló könyve valamikor a hetvenes években jelent meg, a nyolcvanas években már beszerezhetetlen volt. Valahol a kezembe került és annyira tetszett, hogy elhatároztam, megszerzem bármi áron. A terv nem is volt túl bonyolult, kikölcsönöztem a budapesti Szabó Ervin Könyvtárból, majd néhány nap múlva írtam egy bűnbánó levelet: sajnos elveszett, az árát, illetve, ha kell, a büntetést is szívesen megfizetem.  Expressz, ajánlva adtam föl a levelet a budakeszi postán, és hazafelé tartva a kezdeti szégyenérzet valami büszkeség félévé oldódott bennem: hej, milyen „ügyesen” intézkedtem, micsoda talpraesett fickó vagyok én. A kapun belépve már szinte hősnek képzeltem magam. Könnyed mozdulattal ürítettem ki a levélszekrényt, hanyagul a hónom alá csaptam az újságot (még azt a boldog kort értük, amelyben reklámnyomtatványok nem színesítették az életünket) és rápillantottam … majd rámeredtem a legelső borítékra. Feladó: Paolo Santarcangeli. Egy pillanat alatt leizzadtam. Micsoda szégyen! Honnan tudta meg, hogy mi szárad a lelkemen? Santarcangeliről eladdig azt sem tudtam, él-e egyáltalán, de az, hogy levelet kapjak tőle, ráadásul magyarul, és ráadásul épp most, az már tényleg csoda. Na persze mindent meg lehet magyarázni. A levél voltaképpen nem is nekem szólt, hanem a feleségemnek, és szó sem volt benne az ellopott könyvről. Nem sokkal azelőtt jelent meg Dóra egyik rajza valahol, Santacangeli kinyomozta a címünket, hogy elkérhesse a rajzot valami publikációhoz illusztráció gyanánt.  Meg is kapta, küldött érte cserébe egy könyvecskét, Michelangelo építészeti rajzairól. Megkeresem a polcon, dedikálva van: „Keresztes Dórának szíves barátsággal, Paolo Santarcangeli, Torino, 1988 március.” Tudom, úgy lenne szép a befejezés, ha másnap bementem volna a pesti könyvtárba a „megtalált” könyvvel, de hát az élet korántsem olyan tökéletes, mint az irodalom. Az „elveszett” könyv, a Labirintus, benne a könyvtári pecséttel, máig itt van valahol a könyvespolcon, de – nomen est omen – nem lelem, sőt lassanként, az elmúlt évtizedek során a könyvespolc maga is nagy, kiismerhetetlen labirintussá változott.  

*Ez is egy mellék koincidencia, hogy tudniillik miért is jutott eszembe a főkoincidencia. Minap a Vörösmarty téren kavargó könyvheti forgatagban valaki megérinti a vállam. Lator László. Képzeljem – panaszolja – azon minutumban ellopták tőle a neki dedikált Követ és fáraót. Ez igazán megtisztelő – viccelődöm. Könyvet lopni, amúgy is bocsánatos, és persze azonnal eszembe jut a Labirintusok könyve. Lehet, hogy mégis van lelkiismeretem? Hallottál-e már Paolo Santarcangeliről – kérdem Latortól, és meggyónom neki a jogilag valószínűleg már elévült gaztettet. Mosolyogva hallgatja. Később, valahol olvasom, hogy Lator fordította Santarcangeli olaszul írt műveinek egy részét, például ezt: A betűk mágiája vagyis Hortulus litterarum. Még jó, hogy megkérdeztem, ismeri-e.