VÖRÖS TERMEKBEN

A kecskeméti Cifrapalotában, ott kiállító elődöm, Munkácsy kolléga miatt festették vörösre a falakat. Augusztus 7-ig, ameddig a kiállítás tart, bizonyára úgy is maradnak.

10. KAFF

Június 15. és 19. közt tizedik alkalommal kerül megrendezésre a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. A részletes program a fesztivál honlapján olvasható. Nem csak a szokásos kérkedés okán, de mert többen kérték, sőt egyesek talán számítanak is rá, néhány eseményre külön is felhívom a figyelmet.  

A Sakk! című új filmem a versenyprogram részeként június 15-én, szerdán este, a 7:30-kor kezdődő vetítésen megy. Színhely a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ (leánykori neve: Erdei Ferenc Művelődési Ház) színházterme.

Ugyanott másnap (16-án, csütörtökön) délután 5-kor egy kb. másfélórás retrospektívnak nevezett válogatást mutatnak be régebbi animációimból. A vetítésre kerülő filmeket Annaida válogatta: A sótartó felé (1978), Az idő látképei (2004), Vigyázat lépcső! (1989), Álomfejtő (1980),  Arcok (1998), Ah, Amerika! (1984).

Pénteken (17-én) este 9-kor a Cifrapalotában (hivatalosabban: Kecskeméti Galéria) kiállításom nyílik Arcképek címmel. A megnyitó után, ha lesz érdeklődés, tárlatvezetést is tartok. A kiállítás egyébként egészen augusztus 7-ig nyitva lesz.

Szombaton (18-án délelőtt 11-kor a Kulturális és Konferencia Központ 32-es számú termében A Követ és a fáraó című könyvem bemutatójára kerül sor (a beszélgetést Votisky Zsuzsa, a Tipotex Kiadó igazgatója vezeti).
A fesztivál épületében lesznek kiállítva azok a plakátok, amelyek a KAFF diákpályázatára készültek, köztük természetesen több AMIs hallgató munkája.

KOINCIDENCIÁK (2)

Egyszer már írtam itt az események véletlen, rejtélyesnek tűnő egybeeséséről. Azt hiszem koincidenciák volt a jegyzet címe. Lábjegyzetként oda is beilleszthetném az alábbi történetet, de talán megér egy önálló misét. Persze abban is van valami mágia, miért jut épp most az eszembe. Később majd elmondom,* most viszont jöjjön az, amiről egyre biztosabban érzem, hogy annak idején azért felejtettem ki a többi „koincidencia” közül, mert, mi tagadás, nem a legelőnyösebb oldalamról mutat. Egy könyv eltulajdonításával indul a történet. Egy bizonyos Paolo Santarcangeli labirintusokról szóló könyve valamikor a hetvenes években jelent meg, a nyolcvanas években már beszerezhetetlen volt. Valahol a kezembe került és annyira tetszett, hogy elhatároztam, megszerzem bármi áron. A terv nem is volt túl bonyolult, kikölcsönöztem a budapesti Szabó Ervin Könyvtárból, majd néhány nap múlva írtam egy bűnbánó levelet: sajnos elveszett, az árát, illetve, ha kell, a büntetést is szívesen megfizetem.  Expressz, ajánlva adtam föl a levelet a budakeszi postán, és hazafelé tartva a kezdeti szégyenérzet valami büszkeség félévé oldódott bennem: hej, milyen „ügyesen” intézkedtem, micsoda talpraesett fickó vagyok én. A kapun belépve már szinte hősnek képzeltem magam. Könnyed mozdulattal ürítettem ki a levélszekrényt, hanyagul a hónom alá csaptam az újságot (még azt a boldog kort értük, amelyben reklámnyomtatványok nem színesítették az életünket) és rápillantottam … majd rámeredtem a legelső borítékra. Feladó: Paolo Santarcangeli. Egy pillanat alatt leizzadtam. Micsoda szégyen! Honnan tudta meg, hogy mi szárad a lelkemen? Santarcangeliről eladdig azt sem tudtam, él-e egyáltalán, de az, hogy levelet kapjak tőle, ráadásul magyarul, és ráadásul épp most, az már tényleg csoda. Na persze mindent meg lehet magyarázni. A levél voltaképpen nem is nekem szólt, hanem a feleségemnek, és szó sem volt benne az ellopott könyvről. Nem sokkal azelőtt jelent meg Dóra egyik rajza valahol, Santacangeli kinyomozta a címünket, hogy elkérhesse a rajzot valami publikációhoz illusztráció gyanánt.  Meg is kapta, küldött érte cserébe egy könyvecskét, Michelangelo építészeti rajzairól. Megkeresem a polcon, dedikálva van: „Keresztes Dórának szíves barátsággal, Paolo Santarcangeli, Torino, 1988 március.” Tudom, úgy lenne szép a befejezés, ha másnap bementem volna a pesti könyvtárba a „megtalált” könyvvel, de hát az élet korántsem olyan tökéletes, mint az irodalom. Az „elveszett” könyv, a Labirintus, benne a könyvtári pecséttel, máig itt van valahol a könyvespolcon, de – nomen est omen – nem lelem, sőt lassanként, az elmúlt évtizedek során a könyvespolc maga is nagy, kiismerhetetlen labirintussá változott.  

*Ez is egy mellék koincidencia, hogy tudniillik miért is jutott eszembe a főkoincidencia. Minap a Vörösmarty téren kavargó könyvheti forgatagban valaki megérinti a vállam. Lator László. Képzeljem – panaszolja – azon minutumban ellopták tőle a neki dedikált Követ és fáraót. Ez igazán megtisztelő – viccelődöm. Könyvet lopni, amúgy is bocsánatos, és persze azonnal eszembe jut a Labirintusok könyve. Lehet, hogy mégis van lelkiismeretem? Hallottál-e már Paolo Santarcangeliről – kérdem Latortól, és meggyónom neki a jogilag valószínűleg már elévült gaztettet. Mosolyogva hallgatja. Később, valahol olvasom, hogy Lator fordította Santarcangeli olaszul írt műveinek egy részét, például ezt: A betűk mágiája vagyis Hortulus litterarum. Még jó, hogy megkérdeztem, ismeri-e.

KÖNYVHETI PÁRBAJOK

Nyílik a könyvhét. Sebtiben elkészül a majdnem elfelejtett plakát és Dóra követes könyvét (Kányádi: Az elveszett követ) az elmúlt év legszebb könyvei közé választják. Miközben Pesten, a Vörösmarty téren felhőszakadással ünnepelnek, az én követes könyvem (A követ és a fáraó) soproni bemutatójára meg Nádai Ferire, aki bemutatja, annyian kíváncsiak, hogy ki kell hurcolkodnunk a bolt előtti napsütéses főtérre. (Juhász Marci fotója)

Békésen zajlanak az AMI-s diplomák  (csupa jó jegy) és a Kisképző Ráday utcai galériájában rendezett „párbajnak” sincsenek egyelőre vérbefagyott áldozatai. 5-5 soproni és pesti tervezőgrafikus hallgató mérte össze tudását 5 különböző grafikai területen (magazintervezés, piktogram, embléma, kalligráfia és flyer). Az eredményt a nézőknek kell eldönteni. Az állás egyelőre döntetlen közeli (bár én némileg elfogult vagyok): lehet, hogy jövőre meg kell ismételni a párbajt!?

*

Egy vers Follinus Anna új, könyvheti könyvéből: Árnyékok Utisz fölött

A múlt fonákja jobbra dől,

háttal ha állsz önmagadnak.

Közelítesz a fény felől,

pupillányi alkonyat vagy.

Agrigento szomjúsága

cserepesedik a szádon.

Úgy siklasz oszlopsorába,

mintha magad volnál Kháron.

A nemlét antik temploma

csarnokával föléd borul.

Hiába Dürer, Sodoma -

időnk nyakán hurok szorul.

Árnyék nélküli képzelet

vitorláidba hajt szelet.

A kötet címe: Vers a futásod. Ismer-e valaki olyat, hogy a szerző neve és könyvének címe is adoniszi sor lenne?  Lehet, hogy szerzőnk abban mesterkedik, hogy könyveinek címét összeolvasva kijöjjön egy vers? Mondjuk egy saphói strófa? Olyan fiatal, hogy bőven megteheti.

* 

És egy mondat az ECF (European Cultural Foundation) vacsoráról, állítólag Dürrenmattól való: A világ két legkomplikáltabb nyelve a baszk és a magyar; de a magyar tényleg olyan borzasztóan komplikált, hogy még a baszkok sem értik.