2009 októberében, az akkori isztambuli utazás kapcsán már közöltem egy részt a Gurgis mirabilis című novellából. A borbélyos passzust. Most, hogy újra Törökországban vagyok, eszembe jut az írás egy másik részlete. Idemásolom a cipőtisztító kalandot.
A cipőpucoló magas karosszékén éppen nem ült kuncsaft. Kelletlenül, mégis mosolyogva hagyta, hogy a mintás kendővel lekötött fejű barna fiú a térde közé szorítsa cipőjét, és előrehajolva ráköpjön néhányszor. Ez még belefér. Legföljebb a közelebbi hídon megy visszafelé is. – Csak igyekezzen, kérem, – próbálta jelezni egy sürgető kézmozdulattal, sőt hogy nyomatékossá tegye, még az újonnan vett zsebóra számlapját is megkocogtatta. – Látod, sietnem kell, barátom. A fiú néhány fordulattal megfelelő magasságúra állította Utisz székét, majd két fényessé kopott keménypapír csíkot csúsztatott a cipőkbe, amellyel letakarta a zoknit. Kissé fölhajtotta a nadrág szárát, majd kétféle kefével – mindkét kezébe fogva egyet – akkurátusan végigtisztította a bőrt. Ezután egy hosszú vászoncsíkot tekert jobbkeze három középsű ujjára, majd a csík végét a tenyerén átfekteve a csuklójára erősítette. A bekötött ujjakat megmártotta a csillogó fémdobozokban, és a benzinnel elegyített krémeket, egymás után több fajtát, egyenletesen rádörzsölte a bőrre, vigyázva, nehogy valahol szárazulat maradjon. Felsőtestét jobbra-balra döntögetve, hunyorogva ellenőrizte, megfelelő-e minden nézőpontból a cipő csillogása. Egy spakli formájú éles piciny szerszámmal krémeket juttatott a bőrök illeszkedésénél kialakult vájatokba, és a szerszám tompább fonákjával betunkolta a krémeket, majd a fölösleget egy kendővel leemelte. Ezután újabb kenőcsök következtek, amelyeket másfajta rongyokkal dörgölt a pórusokba, majd megint a kefék. Most két vékonyabb szálú, amelyekkel fényessé varázsolta a cipőket, oly sebesen mozgatva őket, hogy Útisz nem is értette, hogyan nem ütközik egymáshoz a két szerszám, miközben félkörívű pályájuk pillanatonként keresztezi egymást. – Jó lesz már végre, igyekeznem kéne! Lecsatolta a karóráját, és színpadi körülményességgel hasonlította össze a zsebórával. – Time, konyec, finis! – próbált valami közös nyelvet találni, de érezte, nem illik mozdulnia, hiszen egy tökéletességig begyakorlott, művészivé érlelt mozdulatsort szakítana félbe. A két színes kefe valami rafinált ritmust követve időnként észrevétlenül fölcserélődött. A jobb kézben tartott vörös kefe most a balban volt, de mire Útisz fölfogta volna, már újra a jobb kéz tartotta. Tehetetlenül dőlt hátra. Úgy gondolta, hogy ha nem nézi tovább a kefekezű cipőzsonglőrt, talán az is ráun a mutatványra. Szórakozottan pattintotta föl a szelence tetejét, miközben a szeme sarkából tovább követte a mutatványt. Képtelen volt nem figyelni oda. Most a sárga kefével cikázott a fiú jobb keze. Apró koccanás: becsúsztatta az órát a szelencébe, szórakozottan kiemelte, himbálta néhány másodpercig, aztán visszaejtette. Újabb kattanás: lecsuklott a tető. Útisz ráfordította a kulcsot. A két cikázó kefeszín izzó narancssárga káprázatban olvadt egymásba. Idegesen fordított még egyet a záron, amit nem kellett volna: az eltört kulcs vége a kezében maradt. – Na, ebből elég! Ideges mozdulattal tolta térdére a dobozt, és kitett rá egy bankót. A legnagyobb címletű pénzt, amelyet a zsebében talált. Lassanként az összes rongy- és kefefajta meg mindegyik kenőcs és paszta visszakerült a rézszögekkel kivert és bonyolult alakzatok felvételére képes szerszámosláda megfelelő fiókjába, amely láda egyúttal a cipőket megtámasztó posztamentum és a művész ülőalkalmatossága is volt. Útisz bankójának is került odabenn egy rekesz. Aztán a fiú maga is visszahuppant, kissé hátradőlt, hogy távolabbról is megszemlélje alkotását, de még előhúzott valahonnan az inge ujjából egy vékony, finom bőrdarabot, átszellemülten végigsimította a kézfejével, majd Útiszt is rávette ugyanerre: – Nézze csak uraságod, micsoda anyag! Átvetette a cipő orrán, és addig húzogatta rajta le és föl, egyre gyorsuló tempóban, míg a férfi lába egészen átforrósodott. – Fejezze már be végre! – ismételgette Útisz, de már sejtette, hogy ha nem próbálja durván megakasztani a mutatványt, ha nem próbál lekászálódni végre a párnás gólyalábú forgószék magasából, ingerült mozdulattal taszítva félre a fiút, akár egész délután folytatódhat a fényesítés.
A cipőpucoló magas karosszékén éppen nem ült kuncsaft. Kelletlenül, mégis mosolyogva hagyta, hogy a mintás kendővel lekötött fejű barna fiú a térde közé szorítsa cipőjét, és előrehajolva ráköpjön néhányszor. Ez még belefér. Legföljebb a közelebbi hídon megy visszafelé is. – Csak igyekezzen, kérem, – próbálta jelezni egy sürgető kézmozdulattal, sőt hogy nyomatékossá tegye, még az újonnan vett zsebóra számlapját is megkocogtatta. – Látod, sietnem kell, barátom. A fiú néhány fordulattal megfelelő magasságúra állította Utisz székét, majd két fényessé kopott keménypapír csíkot csúsztatott a cipőkbe, amellyel letakarta a zoknit. Kissé fölhajtotta a nadrág szárát, majd kétféle kefével – mindkét kezébe fogva egyet – akkurátusan végigtisztította a bőrt. Ezután egy hosszú vászoncsíkot tekert jobbkeze három középsű ujjára, majd a csík végét a tenyerén átfekteve a csuklójára erősítette. A bekötött ujjakat megmártotta a csillogó fémdobozokban, és a benzinnel elegyített krémeket, egymás után több fajtát, egyenletesen rádörzsölte a bőrre, vigyázva, nehogy valahol szárazulat maradjon. Felsőtestét jobbra-balra döntögetve, hunyorogva ellenőrizte, megfelelő-e minden nézőpontból a cipő csillogása. Egy spakli formájú éles piciny szerszámmal krémeket juttatott a bőrök illeszkedésénél kialakult vájatokba, és a szerszám tompább fonákjával betunkolta a krémeket, majd a fölösleget egy kendővel leemelte. Ezután újabb kenőcsök következtek, amelyeket másfajta rongyokkal dörgölt a pórusokba, majd megint a kefék. Most két vékonyabb szálú, amelyekkel fényessé varázsolta a cipőket, oly sebesen mozgatva őket, hogy Útisz nem is értette, hogyan nem ütközik egymáshoz a két szerszám, miközben félkörívű pályájuk pillanatonként keresztezi egymást. – Jó lesz már végre, igyekeznem kéne! Lecsatolta a karóráját, és színpadi körülményességgel hasonlította össze a zsebórával. – Time, konyec, finis! – próbált valami közös nyelvet találni, de érezte, nem illik mozdulnia, hiszen egy tökéletességig begyakorlott, művészivé érlelt mozdulatsort szakítana félbe. A két színes kefe valami rafinált ritmust követve időnként észrevétlenül fölcserélődött. A jobb kézben tartott vörös kefe most a balban volt, de mire Útisz fölfogta volna, már újra a jobb kéz tartotta. Tehetetlenül dőlt hátra. Úgy gondolta, hogy ha nem nézi tovább a kefekezű cipőzsonglőrt, talán az is ráun a mutatványra. Szórakozottan pattintotta föl a szelence tetejét, miközben a szeme sarkából tovább követte a mutatványt. Képtelen volt nem figyelni oda. Most a sárga kefével cikázott a fiú jobb keze. Apró koccanás: becsúsztatta az órát a szelencébe, szórakozottan kiemelte, himbálta néhány másodpercig, aztán visszaejtette. Újabb kattanás: lecsuklott a tető. Útisz ráfordította a kulcsot. A két cikázó kefeszín izzó narancssárga káprázatban olvadt egymásba. Idegesen fordított még egyet a záron, amit nem kellett volna: az eltört kulcs vége a kezében maradt. – Na, ebből elég! Ideges mozdulattal tolta térdére a dobozt, és kitett rá egy bankót. A legnagyobb címletű pénzt, amelyet a zsebében talált. Lassanként az összes rongy- és kefefajta meg mindegyik kenőcs és paszta visszakerült a rézszögekkel kivert és bonyolult alakzatok felvételére képes szerszámosláda megfelelő fiókjába, amely láda egyúttal a cipőket megtámasztó posztamentum és a művész ülőalkalmatossága is volt. Útisz bankójának is került odabenn egy rekesz. Aztán a fiú maga is visszahuppant, kissé hátradőlt, hogy távolabbról is megszemlélje alkotását, de még előhúzott valahonnan az inge ujjából egy vékony, finom bőrdarabot, átszellemülten végigsimította a kézfejével, majd Útiszt is rávette ugyanerre: – Nézze csak uraságod, micsoda anyag! Átvetette a cipő orrán, és addig húzogatta rajta le és föl, egyre gyorsuló tempóban, míg a férfi lába egészen átforrósodott. – Fejezze már be végre! – ismételgette Útisz, de már sejtette, hogy ha nem próbálja durván megakasztani a mutatványt, ha nem próbál lekászálódni végre a párnás gólyalábú forgószék magasából, ingerült mozdulattal taszítva félre a fiút, akár egész délután folytatódhat a fényesítés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése