EGÉSZNAP

Diplomaosztás az Eltén: a képen Annaida látszik a bölcsésszé válás pillanatában. Hurrá! (Mint látható, a dékánok nem teljesen egyformák minden egyetemen.) Díszebéd a Centrálban (mérsékeltebb hurrá:-(. Baráth Feri kiállítás a Budapest Galériában, aztán a szomszédban, a Kolta Galériában Szelényi Karcsi koronafotói. Ott beszélgetés is van, a kérdező Haris Laci. Kiderül, Karcsi többször végigfotózta a koronát, ismeri töviről hegyire, de egyszer sem próbálta föl. Sebaj, azért így is király a fotósok közt. Na persze Baráth is a plakátosok közt. A megnyitója szövegét mindenesetre idemásolom, hátha valaki későn ért oda.

Plakát(h)-barát(h)ok

Belátom, nem éppen szokvány dolog egy plakátművész kapcsán az elefántcsonttornyot emlegetni. Pedig milyen jól vizualizálható: elefántcsont-hirdetőoszlop. Persze csak ártatlan gondolatkísérletről van szó, vagyis állatvédők, nyugi, az elefántcsont-plakát-tornyot csak elképzelem: klasszikus arányok, szépséges szimmetriák, hűvös elegancia. Inkább széles, mintsem égbetörő, mert Baráth-plakátoknak lesz, s Baráth Ferenc, mint tudvalevő a fekvő formátumok nagymestere. Tehát az elefántcsonttoronyság, a plakátság és a barát(h)ság, hogy komoly megnyitóhoz illően fogalmi területre terelődjék a szó. Erről a háromról kellene értekezni, s ha valaki köztük ellentmondást sejdít, egyelőre az sincs ellenemre. Azt remélem, ha e hármasságban rejlő paradoxont sikerül megvilágítanom, majd feloldanom, nagyjából kész is van a megnyitó és jöhet a pezsgő, a pogácsa, a csevej.

A plakát és az a bizonyos rendszer, amelyben oly sokáig élnünk adatott (a nevét most nem mondjuk ki a médiatörvénytől vezérelt öncenzúra miatt), szóval a plakát és a rendszer, ők ketten oly szép szimbiózisban éldegéltek együtt, hogy hajlamosak voltunk azt képzelni, ők tulajdonképpen egy. Sőt maga a század is, merthogy úgy lett adagolva a főiskolás katedrákról, kinek Belgrádban, kinek Budapesten, hogy a plakát a 20. század művészete. Szóval nem a 21-é. Nyilván. Utoljára talán a 89-es nagy jövés-menésben volt érezhető, hogy tétje van annak, amit az utcai plakátok beszélnek, legalábbis akkor azt hittük.

Az azóta eltelt időszakra erősen rányomta bélyegét a merkantil grafika pénz illatú burjánzása, illetve a szakmai értékeket átrendező digitális forradalom. A hagyományos plakát az utcáról visszaszorulóban van, többnyire a kiállítótermek falain jelenik meg, hisz lettek az információ továbbításnak gyorsabb és praktikusabb eszközei. Az elektronikus médiák ábrázata egyre internacionálisabb, s a stílusjegyek alapján nem nagyon lehet eldönteni a tervező grafikai alkotásokról, hogy a világ mely táján készültek, ki készítette őket, sőt olykor azt sem, miért.

Akad azonban, akinek, történjen bármi, fontos a plakát. Az a nagypárnahuzatnyi nyomtatott papír is, de méginkább az a gondolkozási forma, ami a plakátot jelenti. A gondolat képpé fordítása, az egyértelmű fogalmazás, az emblematikus tömörítés, a meglepetés, a megállítás, a formák, a ritmusok, a kontrasztok, a kevés, dekoratív szín használata meg ilyesmik. Nem folytatom, nézzenek körül. A megnyitó közben is szabad. A Baráth-plakárokról beszélek, a plakát-barátokról és persze a plakátok Ferencéről, aki fütyül arra, hogy a műfajon túllép az idő. Ő meg túllép e mai kocsmán. Műhelye plakátmagányban a falragasz grand arttá manifesztálódik. És tovább. Hát ennyit az elefántcsonttoronyról.

Persze, ha már itt vagyunk, s ha láthatunk régi Baráth plakátokat, észre kell vennünk valami mást is. Ezek a munkák valaha pontosan meghatározott feladatot töltöttek be. Funkcionáltak. Az volt a dolguk, hogy mondjuk egy bizonyos rendezvényre elmenjenek az emberek és a hely, ahova elmennek, teszem azt az újvidéki magyar színház ettől életben maradjon, sőt talán még szerzőit (például Tolnai Ottót) és színészeit (például Ladik Katalint) is kifizethesse. A plakátok ott és akkor, jól vagy rosszul, bizonyára betöltötték ezt a feladatukat. Küldöncök voltak, s lihegve szóltak. Ma már kit érdekel. Elkezdenek beszélni a világról, amelyben készültek és arról, ahogy alkotójuk érezte magát abban a világban. Különös színeváltozáson mennek át, titkos tartalmak, rejtett áthallások, személyes üzenetek szólalnak meg bennük, amelyek függetlenek attól az egykori feladattól.

Ha jól megnézik ezeket itt a falon, rájönnek, hogy mindegyik mögött ott áll mindig, személyesen a Baráth. Annyi példányban, ahányban csak kell. Ott van, a harapós kávéscsésze, a matyómintás fehérló, a platoni testeket tojó tyúk, a vérben tapicskoló nagy keleti patkány, a szemekkel telehintett nyakkendő, a szarni kivágott macska és a pöttyeivel könnyező katica mögött. Ő a mérték. A garancia. Ennyit meg a plakátságról. Meg talán arról, hogy miben különbözik az efemer reklámnyomtatványtól.

Baráth-tükrök mondjuk róluk, beléjük nézve saját látomásainkkal dúsul a képlet. Egy műalkotás nem egy, annyi, ahányan megnézik. Baráth kezdte és mi, a bámészok fejezzük be azzal, hogy megleljük a saját nézőpontunkat, szemszögüket, amiről ugye mondanom sem kell, hogy nem a retina innenső oldalán van. Igen, ott (itt) bent. Máris a barátságnál járunk. Könnyű szeretni, amióta ismerem, szemernyit sem változott. Sem a stílusa, sem a tartása, sem hajválasztékának geometriája. Ebből aztán világosan következik, hogy képtelen megöregedni, pedig olyan vénségesen vén tanítványai voltak, mint Kassák, Moholy vagy Malevics. Lehet, hogy itt vannak valahol a hátsó sorban, vagy inkább holnap ugranak el, mert már nem bírják a tömeget. Az ő esetükben ez érthető.   

Mi pedig élvezzük a tárlatot, kissé meg is hatódhatunk, s köszönjük meg, hogy ez az úr mellettünk, kicsit inkább fölöttünk, még mindig kitüntet a barát(h)ságával.