2008. november 21., péntek

A LERAJZOLT IDŐ

A képen látható könyvet
A lerajzolt idő / The Drawn Time címmel a Tiara Kiadó jelentette meg. A könyv bemutatója november 22-én 5-kor lesz a Tiara Klubban, a zuglói Angol utcában.



ERRATA

A régibb (értsd: őszintébb) időkben errata címmel egy olyan papírlapot csúsztattak a könyvekbe, amelyen a tévedések és sajtóhibák jegyzékét, illetve azok helyesbítését közölték. Manapság, amikor úgy tűnik, dicsőséggé vált elk…ni a dolgokat, megritkultak az erráták. Bevallom, én is hiúbb vagyok annál, semmint hogy ezt a lapot mindegyik példányba beillesszem, inkább itt teszem közzé… bízva abban, hogy új blogomat még senki sem ismeri :-)

A szerzők, a szerkesztők és a kiadók – persze többnyire egymásra sandítva – azt szokták mondani, hogy a Tökéletes Könyv nem létezik. Minden kiadványban kell legyen legalább egy hiba. Sokáig azt hittem, hogy a mi könyvünk, a Lerajzolt idő kivétel lesz. Arányos szerkesztés, pontos fordítás, szépséges tipográfia, kifogástalan nyomtatás. Egyszóval itt a hibátlan könyv. Aztán belefogtam saját előszóm olvasásába, és egyre jobban elbizonytalanodtam. Az idő irányát fejtegetem benne, olyasmit állítok, hogy az álomban megfordul az idő, ám minél tovább töprengek rajta, annál kevésbé értem magam is. Az sem ment fel, hogy már Szent Ágoston sem értette, legalábbis, ha megkérdezték felőle, akkor fogalma sem volt, egyáltalán mi is az idő valójában. Ha éppen nem kérdezték, olyankor persze tudta ő nagyon is pontosan. Az augustinusi paradoxonnal tovább játszva, hadd állítsam: én ugyan biztosan nem értem, viszont ha kérdezik, készséggel elmagyarázom, hisz miért is volnék szegről-végről valami tanár-féleség, ha nem tudnék megértetni olyan dolgokat is, amelyekről amúgy nem sok sejtelmem van. Ráadásul most tétje is van a dolognak, hiszen egy könyvet kell megmentenem, sőt egy szimpatikus könyvkiadó jóhírét, amelynek tagjairól közös munkánk során végig úgy éreztem, hogy feltétel nélkül megbíznak bennem. És most tessék, itt van, már a könyv bevezetőjében a megforduló idő misztériuma, ami több sebből vérzik.
Az írtam tehát az előszóban, hogy az álmokban megfordul az idő, a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Így magyaráztam: ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, ami az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának megfordulásával? Nyilván úgy képzeltem, hogy maga az álom-történet már annak a ténynek a tudatában veszi kezdetét, hogy befejezése csakis az a hang lehet, ami majd a jövőben, az ébrenlét távoli jövőjében megtörténik. Eszerint az okozat előbbre kerülne az oknál, ami kétségtelenül olyasmi, mintha megfordulna az idő, ám korántsem ugyanaz. A kézenfekvő magyarázat az lehetne, hogy az álomnak nincs időbeli kiterjedése, a terjengős és részletekben gazdag események egyetlen pillanat alatt történnek meg, villámként cikkanva át álmodó agyvelőnkön. Szőcs Géza, aki egyébként könyvünk kiváló szerzőinek egyike, a Műhely folyóirat friss Álom számába írt szép esszéjében az agy gyors felfogó- és ítélőképességére, a tudat óriás tartalék kapacitására következtet a jelenségből, és bizonyára igaza is van. Én azonban, még ha az észérvek ellene szólnak is, megszerettem a reverzibilis álom-idő paradoxonját. A visszafelé gombolyodó, az okozattól az okok felé haladó mese egyszerűen érdekesebben hangzik, megpróbálom hát mégis mentegetni valahogy. Előbb azonban hadd említsek meg még egy zavarba ejtő jelenséget.
A megforduló idő-iránnyal kapcsolatos a sokat elemzett déjà vu érzés, melynek során úgy véljük, mintha valami már megtörtént volna velünk, holott biztosan tudjuk, sosem jártunk még az adott helyen, nem ismerhetjük az épp bemutatott személyt, s nem érinthettük még a szóban forgó tárgyat sem. Mégis emlékszünk rá. Feltehető, hogy olyan helyszínekre gondolunk vissza, olyan jeleneteket élünk át, amelyek álmainkban történtek meg velünk. A formális logika idő-iránya fordul meg itt, a valóság emlékszik vissza az álomra, nem az álom a valóságra, ahogy az elvárható lenne.
A tudósok úgy sejtik, hogy az idő „szabályos” irányulása a történelemnek a múltból a jövő felé görgő volta világunknak abból a sajátosságából fakad, hogy folyamatosan tágul. Ebből az következnék, hogy ha történetesen a tágulás szűküléssé változna, megfordulna az idő iránya is, és egyszerre elkezdenénk a múlt helyett a jövőre emlékezni. Ezt az irányváltást, sőt összeomlásig fokozódó szűkülést a csillagászok által fekete lyukaknak nevezett területeken megtapasztalhatjuk lokálisan, s így ezekben a régiókban legalábbis elméleti szinten vizsgálható lehetne a megforduló idő jelensége. Egyfajta fekete lyuk lenne tehát az álom? Mindenesetre mint metafora, mint a megforduló idővel operáló álom megjelenítésére használt hasonlat, a fekete lyuk jó eszköz lehet az irodalmárok, a képzőművészek kezében, s bevallom, mindkét minőségemben megpróbálkoztam már a használatával. És jó próba is a fekete lyuk, nevezzük a képzelet kísérletének, a világegyetem egy másik univerzumba történő egyszeri nagy átszippantását (amire alighanem teremtve vannak) az álom személyes szintjén nap mint nap meg lehet élni általuk. Az időt általában lineárisan képzeljük el, egyetlen vonal mentén haladva, ahogyan a kurzor mozog a képernyőn a YouTube filmek alatt. Ha egy koordináta rendszerben ábrázolnánk, akkor az X tengely legyen a hagyományos idő vonala, vagy nevezzük egyszerűbben ébrenlét-időnek, az álom ideje pedig az Y tengelyen fusson, az Y tengely negatív tartományában, az álom-múltban, vagy képletesebben álom-mélyben épüljön az álom sztori. A való világból az álomra, vagy az álomból a valóságra látni: fogjuk föl úgy a feladatot, mint ha két mozgó objektumból szemlélnénk egymást. A tengelyek felezőpontján, már amennyiben lehet egyáltalán a végtelennek a közepét emlegetni (legföljebb csak úgy, ahogy Babits teszi a Végtelen folyosóban: „Bárhol bukom, felén bukom”), tehát az Origóban, ahol az Y tengely metszi az X-et, ott van az a hirtelen zaj, ott csapódik be az a bizonyos ajtó, ott van a fölriasztó jelen. Az álom-történet és az ébrenlét-idő egyszerre megszólaló hangpárját könnyű odaképzelni a koordinátarendszerbe, hiszen a sztereó felvételek esetén is az egyik mikrofon műsorát vízszintes, a másikét pedig függőleges irányú hullámzás formájában rögzítik a hanglamezek barázdáiban. Akár az ébrenlét-idő tengelye felől nézzük az Y tengely álom haladványát, akár az álom felől az X idő kurzorát, az általuk megjelenített idők iránya „szabályosnak ” tetszik, igaz különböző utak mentén, de mégis mindkettő a jelen felé konvergál. Semmi okunk azonban arra, hogy az időt egyenes vonalú mozgásként képzeljük el. Időérzékelésünk eleve berzenkedik ellene, az álom-időt meg pláne valami hektikusan mozgó haladványként szoktuk megidézni. Vagyis a merev tengelymozgások helyett természetesebb a koordináta rendszer terében futó, görbe, de legalábbis ívelt pályákat elképzelnünk, ahol egymás felől nézvést a másik mozgás pályája különös dolgokat mutathat. Látszólag megáll, megfordul, hátrálni kezd, hurkot vet, újraindul, vagyis ha kozmikus hasonlatot keresnénk, úgy alakulnak koordináta rendszerünk eseményei, ahogy a csillagtér bolygómozgásit érzékeljük a Földről nézvést. Az amúgy szabályos pályájukon monoton keringő külső planéták a náluk gyorsabban haladó Földről figyelve hasonló meglepő irányváltoztatásokat hajtanak végre. Innen a képletes bolygó = bolyongó nevük, ami a golyó formára hajazva mellesleg nyelvújítási telitalálat.
Visszatérve hát az álom-idő irányára, az irányulással kapcsolatos magyarázkodásomra, hadd fogalmazzak úgy, hogy ha a könyv előszavában oly könnyedén odavetett „megforduló idő” kifejezésnek mégis van némi létjogosultsága, akkor csak azzal a kiegészítéssel, hogy a valós idő felől szemlélt, az ébrenlét-idő szemszögéből vizsgált álom-idő megy visszafelé, azaz csak látszólag hátrál. Tehát „látszólag”, ezt a szót kellett volna használnom, de bízom abban, hogy akik ismerik valamelyest a rajzaimat, vagy majd e szép könyv révén ismerkednek meg velük, azok számára magától értetődik, hogy az én világomban szinte minden a szemszögekről, a nézőpontokról, voltaképpen a látszatokról szól.
Hát ennyi volna a Lerajzolt idő appendixe, ráadásként már csak egy rövid kiegészítést engedjenek meg. Felébredhetünk ugyan arra a fátumos sztereo hangra, ám ne legyen kétségünk, az álom az ajtócsapódás után, az időpálya pozitív tartományában is folyik tovább, folytatódik, emelkedik, ível, még akkor is, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla, úgy tűnik, mintha történései nem velünk esnének meg, és azt hisszük, hogy csak valahol ott az X tengely mentén, a való világ unalmas régiójában folytatódik az életünk. Biztosíthatom önöket, hogy mindez csupán csalóka látszat.

1 megjegyzés:

utisz írta...

Török András Vademecum című kult-blogjában, amelyet a Summa Artium Pártoló Tag­jainak küldözget (csupa olyan dologról, „aminek van eleje, közepe és vége”) bemutatja A megrajzolt (sic!) időt. Nem tudom elírás-e, rosszul emlékezett-e a címre, vagy figyelmeztetni akart ezzel a stílusához olyannyira passzoló elegáns rafinériával: ő tud egy jobb címet. Mert ilyesmi is kitelik tőle. Akárcsak egy paradoxonba (és zárójelbe) rejtett privát üzenet a nemzeti közép homályos fogalmának pontos kimerítése tárgyában. Be kell látnom, tényleg jobb a cím. Magyarázzam? Megrajzolt idő, vagy lerajzolt idő? Vörösmarty jut eszembe: a Vén cigányban eredetileg így írt: mi zuhog, mint malom a pokolban? A kéziratot a nyomdász így szedte ki: mi zokog... Vörösmarty, amikor kinyitotta a könyvet, széttárta a karját: ez bizony sokkal jobb!

Idemásolom a teljes Vademecum írást. A * azt jelzi, hogy légkalapács mellett is élvezhető. Hm, lehet, hogy mégis azért másolta le rosszul a címet András keresztapu, mert szólt a légkalapács. Vissza az egész!

A megrajzolt idő*
Orosz Istvánt, az egyik legismertebb magyar grafikust már többször dicsérte egekig a Vademecum, de új összefoglaló albuma mégis ide kívánkozik, a kortárs és hagyományos művészet különbségein való elmélkedéshez. Legutóbb elmondtuk, hogy Orosz bravúros technikája egyenesen az antikvitásból, valamint Arcimboldo és M.C. Escher műveiből eredeztethető, kérdésfelvetései (amelyek többsége a kétértelműséggel és a fantasztikummal játszik) jellegzetesen modernek. Mégse sorolható a kortárs művészethez. Hacsak Orosz nem lesz még sokkal híresebb és befolyásosabb, és be nem jut a Pompidou központba egy nagy önálló kiállítással… mert akkor megváltozna a kánon és a kortárs művészet jelentése.

A könyv létrejötte is érdekes. Egy pénzügyi vállalkozás évek óta egyen-ajándékot ad partnereinek, amit maga állít elő. Általában egy szép könyvről van szó. És nem karácsonykor küldözgetik, hanem január 22-én, a magyar kultúra napján. Ezúttal két évig tartott a könyv előállítása, mert a művész szeretett volna összefoglaló művet látni, kétnyelvű szöveggel. Most derül ki csak igazán, hogy perspektíva-történeti munkássága egyre nagyobb súllyal esik latba. Lassanként már nemcsak azt lehet mondani, hogy a kortárs és hagyományos művészet között félúton helyezkedik el (vagy hogy gondolkodása pontosan kimeríti a „nemzeti közép” homályos fogalmát), hanem hogy tevékenységének súlypontja lassan, de biztosan tolódik el a művészetektől a humaniórák felé. A minap, a könyvet kiadó vállalat klubjában a könyvbemutatón az is elhangzott, hogy a rajzfilmjeit nem tudták a könyvhöz csatolni. Meg hogy újabban verseket is ír. Nem tévedés? Ha nem, hol lehet olvasni? Blogján ott olvasható a szellemes és mély „hibaigazítás”, amit a könyvhöz fűzött. Felolvasása a könyvbemutatón igazi kortárs művészeti aktus volt. (A megrajzolt idő, Tiara Zrt., 2008.)