Sima meccs, mondhatnánk az eredményt látva, holott
egyetlen drámaibb mérkőzése sem volt a magyar válogatottnak. És bizonnyal nem is
lesz sosem. Magyarország – Lengyelország
6:0. Az időpont 1951. május 27., vasárnap délután öt óra. Barátságos,
ahogy manapság mondani szokták, tét nélküli meccs, mégis csaknem ötvenezren
nézik, és csak azért nem többen, mert nem fér el több ember a helyszínen, az
Újpesti Dózsa stadionjában. 1951-ben ez volt az első meccse a csapatnak, és a
lengyelek ellen a tizenegyedik. A győzelem nem lehetett kérdés, hisz az addigi
tíz találkozón mindössze egyszer kaptunk ki, s a gólarány is imponáló: 40 :11.
Hála a filmhíradónak, megmaradt az összefoglaló, megvannak a gólok, látszik a
közönség, fejük fölött a hatalmas Rákosi Mátyás és Bolesław Bierut arcképpel, s
köztük a még hatalmasabb Sztálin. A díszpáholyban fölismerhető a népművelési
miniszter Révai József, az OTSB elnök, Hegyi Gyula és természetesen ott van a szélesen
mosolygó honvédelmi miniszter, Farkas Mihály is friss hadseregtábornoki egyenruhájában. Történetünknek
ő a kulcsfigurája. A főszereplő pedig a magyarok csapatkapitánya Puskás Ferenc.
Van egy harmadik név is, nem fog feltűnni a színen,
holott mindenkinél fontosabb, rá épül a dramaturgia, Szűcs Sándornak hívják,
tizenkilencszeres válogatott labdarúgó, hátvéd és fedezet. Disszidálási
kísérletért kötél általi halálra ítélték, amelyet épp a mérkőzés előtti napon,
május 26-án, másodfokon is megerősített a bíróság. Vajon véletlen-e, hogy a meccsre az ítélet
másnapján került sor… vagy az ítéletet időzítették volna a meccs előtti napra?
S vajon szándékos-e, hogy pont a Dózsa pályán játsszák a meccset, amelynek
csapatában Szűcs is focizott? Természetesen szó sincs véletlenekről. A
Szűcs-ügy a pályára kifutó magyar válogatottnak, Puskáséknak szólt. A negyvenes
évek végén figyelt föl rájuk a világ, hisz olyan veretlenségi sorozatot
produkáltak, amire nem volt korábban példa. Magical Magyars vagy Magnificent
Magyars, ilyen címekkel jelentek meg a nyugati lapok, és előkerült a Golden
Team, az Aranycsapat kifejezés is. Magától értetődött, hogy a nyugati klubok
meg akarták szerezni az itteni focistákat, és persze ők is szívesen mentek
volna, a jobb életlehetőségek és profi fizetések csábítóak voltak. Nem csak
mentek volna, mentek is. Sárosi Béla, vagy, ahogy jobban ismerték, Sárosi III.
1946-ban, Zsengellér 1947-ben, dr. Sárosi György 1948-ban még a fordulat előtt,
többé-kevésbé legálisan távozhattak Olaszországba, aztán lelépett Marik, Tóth
Lajos és Kubala, akik szintén válogatottak voltak, s ráadásul a Vasasban,
vagyis a párt csapatában fociztak. Világos volt, hogy tenni kell valamit.
Ideig-óráig működött ugyan, hogy bezárják a focistákat, vagyis nem megy
külföldre a válogatott, de ez hosszú távon elképzelhetetlen volt. A megoldást
alighanem a pártvezetés legmagasabb szintjén főzték ki: rájuk kell ijeszteni,
méghozzá úgy, hogy örökre elmenjen a kedvük a disszidálás gondolatától is. Föl
kell áldozni egy ismert focistát. A legfelső vezetésben Farkas Mihály
foglalkozott a sportügyekkel, ő választotta ki Szűcs Sándort, aki pechjére,
több szempontból is megfelelt. Az első szempont a szocialista erkölccsel
összeegyeztethetetlen házasságtörés volt, a családos, kétgyerekes sportoló
ugyanis beleszeretett a szép, ám szintén házas énekesnőbe, Kovács Erzsibe. A
második szempont Dózsa volt, hogy tudniillik a rendőrcsapatban focizott, vagyis
nem csak hátvéd, hanem főhadnagy is volt, ami a disszidálási kísérletnél,
amelybe belehajszolták súlyosbító körülménynek számított. Az pedig, hogy a
szolgálati fegyverét is magával vitte, igaz, az őt disszidálásra fölbujtó, sőt
az egészet megszervező rendőrspicli tanácsára, megpecsételte a sorsát.
A
színjáték következő szereplője a közönség. A majd’ félszázezer szurkoló. Vajon
mit tudnak Szűcsről? Hivatalosan semmit, valójában mindent. A
pártvezetés eleve megvalósíthatatlan terve az volt, értesüljön az ítéletről az összes sportoló, aki disszidálást forgatna a
fejében, de a széles közvélemény mégse tudjon róla, mert azt azért sejtették,
hogy egy közkedvelt labdarúgó kivégzését, bármit találjanak is ki róla, nem
lenne könnyű elfogadtatni. A napilapok, a Szabad Nép, a Népszava, is az
elégedetlen nézőket emlegeti, akik végigfütyülték az első félidőt. Szinte
többet írnak róluk, mint a játékról. A Népsportban is a dühös nézők a
főszereplők, aztán így folytatódik a cikk:
A szünetben a magyar öltözőbe belátogat
Hegyi Gyula, az OTSB elnöke:— Farkas Mihály honvédelmi miniszter elvtárs
üzenetét hozom — mondja a játékosoknak.
— Kéri, hogy lelkesebben játsszatok. A második félidőben, mintha csak Farkas
kérését várták volna, - deus ex machina - erőre kap a csapat és beindul a
gőzhenger. Puskás két gólt is lő, a 71. és a 75. percben talál be, és azonnal
meg is sérül, mert ugyanabban a percben cserét kér. Fura, hogy belesérül a
góllövésbe, a második gólja ugyanis tizenegyesből született, amibe nem szoktak
megsérülni. Ugyanabban a percben cserélteti le magát a kapus Grosics is. Nála
még furább a sérülés, hisz alig jutott el lengyel a tizenhatosáig. Negyed óra
van hátra a meccsből, és kettejüknek épp negyed órájuk, maradt a Nagy Tervre.
Hogy meggyőzzék a honvédelmi minisztert, kegyelmezzen meg Szűcsnek.
Az újságcikkek, illetve az archívumban
megtalált híradórészletek alapján világos, hogy a fiúk egy színjátékot
rendeztek Farkasnak. A meccs elején ügyetlenkedtek, kiprovokálták ugyan a nézők
haragját, de valójában a minisztert akarták behálózni. Azzal, hogy a szünetben
le is küldte hírnökét, az öltözőbe, már úgy érezhették, szinte fél sikert értek
el. És amíg fönt vannak a díszpáholyban, lent a pályán Czibor látványosan
bevágja a hatodikat. Tökéletes a dramaturgiai pillanat, a focisták
teljesítették Farkas kérését, összeszedték magukat, remek második félidőt
produkálva rommá verték az ellenfelet, most Farkason van a sor. Puskás
személyesen állna jót a maguk közt csak Málnaszörpnek hívott eltévelyedőért,
csak Misi bácsi gyakoroljon bűnbocsánatot. A hadseregtábornok miniszter komoly
dilemma elé kerül. Azt nem mondhatja, hogy nem kaptok cserébe semmit, hát
széttárja a kezét, pár másodpercig töpreng… és kitalálja a megoldást. Közli velük, hogy elkéstek. Azt mondja, hogy
Szűcsöt az ítélet kihirdetése után azonnal fölakasztották. Ha nem miniszter,
hanem drámaíró volna, akkor sem lenne képes jobbat kieszelni.
A
végkifejlethez tartozik, hogy Szűcs, akinek néhány nap múlva sikerült
kicsempésznie egy Puskáshoz és a válogatott társakhoz címzett kétségbeesett
üzenetet, még egy hétig reménykedett a siralomházban. A játékosokat sújtó
dilemma így szól: eljuthatnak-e újra a miniszterhez. Ha igen, szembesíthetik-e
saját hazugságával, azzal, hogy mégsem végezték ki Szűcsöt azonnal az
ítélethozatal után. Puskás és Grosics, akik a miniszteri hazugság koronatanúi,
nyilván nem tehetnek ilyet. Csoda-e, ha Puskást sosem tudta megtalálni a
kiszabaduló Kovács Erzsi, akkor sem, amikor már énekesnőként Nyugat-Európában
turnézhatott. Talán lelkifurdalása volt a csatárnak, bántotta, hogy ő, akiről
úgy hírlett, mindenható, nem tudta megmenteni Málnaszörpöt,… pedig azzal a
lengyel meccsel mindent megpróbált. Tényleg mindent. És a közönség is..., milyen
remek társ volt!
