ÜNNEPI KVÍZ

Néhány hete, ott Genfben, a reformáció túlméretezett emlékműve, várfal-széles kő-kolosszusa tövében, lenyűgöztetvén bár a fenséges formáktól, s ámuldozván bár a nagyságos történelem olykor magyar szereplőket is hátára kapó katartikus sodrásán, mégis annak az apró tiszaháti református templomnak a képe járt az eszemben, amelyben 1900-ban Süttő Flóra Idát, a nagyanyámat megkeresztelték. A fatornyos csetfalvi templom lelkipásztora történetesen a dédnagyapám volt, így aztán nagymamának, legalábbis úgy képzelhetnék katolikus testvéreink, valami protekciós keresztelő dukált, csakhogy az alapján az erkölcsi fegyelemből és protestáns aszkézisből összeszőtt puritán világszemlélet alapján, amit nagymama több-kevesebb sikerrel közvetíteni próbált – sajna (vagy szerencsére) más hatásoknak is kitett – egyetlen fiúunokája felé, nehezen hihető, hogy Süttő József nagytiszteletű dédapám kevésbé ostorozón hirdette volna az igét, lágyabb hangon dörögte volna el a ke-reszt-ség sák-ra-men-tuma szópárt, langyosabb vizet loccsantott volna  harmadik gyermeke (később még kettő született) homlokára, vagy rövidebb zsoltárt választott volna a ceremónia lezárásául, hogy felesége, Ecsedy Ida Vilma hamarabb vehesse keblére az elpilledő csecsemőt, legföljebb abban lehetünk biztosak, abban azonban nagyon is, hogy ilyen terjengős, a pápisták szószaporítására hajazó barokkos mondatburjánzás, mint ez itten, még idézőjelek között, még ironikus utalásként sem kunkorodott volna soha elő tömött barna bajsza alól. Nota bene olyan kvízjáték sem illett volna hozzá, amilyennel most a késő ivadék akarja próbára tenni az Utisz Blog olvasóinak türelmét, mentség csupán annyi, hogy a citált mondatok a protestantizmus épp megérkező kerek ünnepével kapcsolatosak, és tegnap este egy véletlenül felütött könyvben bukkant rájuk. No de vajon ki a szerző?

Magamat az egyházi átok ellenére kálvinistának tudom, a kálvinistaságnak négyszáz év óta élt és bevált értelmében. Ha azonban a kálvinista nevezetet köldöknézésre, szemforgató kvekkerségre, „szentgyakorlat”-ot űzők számára foglalják le hivatalosan: akkor – hát akkor, de csakis akkor, nem vagyok kálvinista. De protestáns vagyok, és protestáns maradok akkor is, s e gyönyörű szónak igaz mivoltában protestálok, hogy liberális, szabad magyar hitvallásból sors-sújtotta, téboly felé támolygó emberek a klerikalizmusnak, a reakciónak segédcsapatokat szervezzenek.

 

(A fényképek természetese Csetfalva templomát mutatják.)

1956: OKTÓBER VÉGÉN

Hatvanegy éve, 1956. október végén, egy békésnek tűnő napsütéses napon (vagy napokon), Budapesten (a pesti oldalon) készültek a fenti, eddig publikálatlan fényképek. A Szabadság téri emlékműről október 29-én, hétfőn feszítették le a szovjet címert, de alighanem a többi kép is aznap készült, legalábbis ugyanazon a filmtekercsen találtuk a többi felvételt is. A fotográfus (F.J.?) kerékpárral járhatta a várost, erre utal az első képbe belógó biciklikormány.
*

Köszönet Mátrai Istvánnak, hogy mai fotókba illesztve a régi felvételeket, segített a helyszíneket azonosítani. A színes képek az ő munkái: a villamos a Rákóczi úton állt, a biciklista a szétrombolt Kossuth téren haladt, az egyik tank az Erzsébet körúton, a New York palota előtt parkolt, a másik (T 22: "a néppel tűzön vízen át") talán a Szabadság tér déli oldalán álló fehér épület előtt. Ott, a Szabadság téren, az Aulich és a Honvéd utca közelében állt az amerikai zászlóval leterített autó is, a ledöntött katonaszobrot (?) pedig valószínűleg a Jászai Mari térnél, a „Fehér ház” mellett törték össze.  

SALVATOR MUNDI

Őrjöngnek a műgyűjtők: kié lesz a november közepén árverésre kerülő Salvator Mundi? Leonardo rejtélyes olajfestménye a New York-i Christie’s aukciósházban fog gazdára találni. A licit 100 millió dollárról, azaz kb. 26 milliárd forintról indul. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy nem veszem meg a képet. Nem is licitálok. Sőt oda se megyek. A képet ugyanis nem Leonardo festette. 

Hogy az Utisz Blog olvasói se dobjanak ki az ablakon 26 milliárd forintot (vagy ki tudja mennyivel többet, mert nincs kétségem, lesz néhány elszánt licitáló, aki majd fölnyomja az árat), leírom, mi a gond a képpel. Mint tudjuk, Jézus látszik rajta, amint jobb kezét áldásra emeli, baljában pedig egy üveggömböt tart. Az édeskés, számomra kissé giccsesnek ható megformálásról most nem akarok írni, mert egy megsérült és alaposan átretusált munkáról van szó, sok rajta a kiegészítés, talán több is, mint az eredeti, a szirupos hatást tudjuk be ennek. A művészettörténészek a Mona Lisa festése utáni időkre teszik a kép készültét, amikor a mester már leszálló ágban volt, már nem is a festésnek élt, inkább furcsa találmányai, köztük optikai kísérletei foglalkoztatták. Ezzel akarok én is foglalkozni. Az optikával. A Krisztus kezében tartott üveggömböt ugyanis nem festhette egy olyan ember, akinek egész pályáját végig kísérte a tükröződésekkel, a transzparenciával, a fényvisszaverődéssel, az anamorfikus torzulásokkal való kísérletezés, aki jegyzetlapok százait írta és rajzolta tele a témával kapcsolatos ábrákkal. Az Utisz Blogon olykor fel felbukkantak ismeretlen Leonardo képek, az I. Ferenc francia királyról festett anamorfózist én speciel érdekesebb tükrös munkának tartom, mint a Salvador Mundit. A Salvator Mundi unalmas üveggömbjében ugyanis szinte semmi nem tükröződik, a mögötte látszó világ pedig nem fordul meg úgy, ahogyan az optika szabályai szerint egy üveggömbben meg kellene, fordulnia. Kedves Utisz Blog olvasók, most nem mondom meg, hogy mit csináljatok inkább a 100 millió dollárotokkal, legyen annyi elég, hogy a Salvator Mundit eszetekbe ne jusson megvenni rajta. Oké?