Na
jó, elismerem, ez elég pofátlan feladvány volt. A megfejtés a jutalomkönyvből
derülhetne ki, abból, ami még meg sem jelent (ez a második pofátlanság); nem is
találta ki senki, de azért egy „legjobb közelítés” mégis csak volt, szerzője (O.G.)
meg is kapja a könyvet, na persze ha majd egyszer megjelenik. Addig itt olvasgassa
a megfelelő részletet a Sakkparti a szigeten című regényből:
Amikor
1905 januárjában egy tüntetésen Gorkijt letartóztatták, a tízezer rubeles
óvadékot Szávva Morozov állta. A gesztus értékét igencsak megnövelte az a
mellékkörülmény, hogy a két férfiú éppen versenyben állt Marija Andrejeva
kegyeiért. Persze voltak, akik szerint Szávva egyszerűen meghibbant. 1905
tavaszán már az egész család biztos volt benne, kiderült ugyanis, hogy aláírt
egy százezer rubeles életbiztosítást, amelynek a kedvezményezettje Andrejeva
volt. Az orvosok azonnali levegőváltozást javasoltak, el is utazott a
Riviérára, ahol a Cannes-i Royal Hotelben szíven lőtte magát. A francia
rendőrség nem nagyon firtatta, hogy valóban öngyilkosság történt-e, holott
többen láttak egy ékszakállú vörös alakot távozni a gyáros szobájából, aki
feltűnően hasonlított Leonyid Kraszinra. A mérnökdiplomával rendelkező és
meglepő módon a saját nevén élő Kraszin a bolsevikok legképzettebb
bombakészítője volt. Legalább száz bankrablást és fegyverrablást szervezett, ő
csinálta a tifliszi bombákat és azt is, amelyet 1906 augusztusában a
„nyakkendős” Sztolipin elleni merényletnél használtak, ráadásul mozgó
laboratóriumát olykor épp Gorkij lakásán üzemeltette. Nincs okunk tehát feltételezni, hogy a Caprin
összegyűlt társaság szalonképtelennek tartotta volna a Lovat (na azért
mégiscsak volt egy mozgalmi gúnyneve), talán Leninre való tekintettel nem
kapott meghívást, aki kezdte megelégelni, hogy a befolyt összegek egy részét
Kraszin saját gerillahálózata fejlesztésére használja és hogy veszedelmesen nő
a tekintélye, de az is lehet, hogy csak azért nem volt ott, mert Gorkij
„irodalminak” tervezte a találkozót és zömmel írogató emberekre számított.
Ha
itt lenne, valószínűleg Bogdanov pártján állna, hisz később is fel-felbukkan
majd a Bogdanov körül csoportosuló és Lenin ellenzékének számító vperjodisták
között , sőt tanítani is fog a capri pártiskolán, természetesen a bombakészítés
és a bankrablás című szemináriumok tartoznak majd hozzá. Az „illatos órák”. A
diákok különös szaga a tananyag része volt. Nobel örökbecsű találmányának
legfontosabb komponense, a nitroglicerin ugyanis, különösen, ha nedvességgel
érintkezett, penetráns bűzt árasztott. A nedvesség persze adott volt, hiszen ki
ne izzadna meg, ha éppen dinamitrudak csempészésével foglalatoskodik. Egyetlen
védekezés a kölni. Természetesen, ha csak a robbanóanyaggal közlekedők
illatoznának, könnyű lenne kiszúrni őket, de mi lenne, ha mindenki körül
illatfelhők lebegnének…, nosza csináljunk belőle divatot! Bogdanov ötlete volt, „Gogoli idea”- mondta
róla Kraszin, és becsületükre legyen mondva, élen jártak mindketten a detektív
orrok megvezetésében. Vajh’ tudta-e valaki Európa keleti felén, amikor a
felszabadulás édes ízéhez a Krasznaja Moszkva orrfacsaró illata társult, hogy
milyen ősi forradalmi tradíciót lélegez be.
Kraszin
tehát, műszaki ember lévén, nem volt hivatalos az „irodalminak” keresztelt
konferenciára, és nincs itt a véres bankrablások másik hőse, Sztálin sem, ő nem
is jöhetett volna, hisz épp néhány hete tartóztatták le, de vajon hívták-e,
ideillene-e egyáltalán az írók közé? Sztálint (a bolsevikok akkoriban Koba elvtársnak hívták) hazájában inkább Szoszelo néven ismerték, és bármily furcsán hangzik, leginkább
költőként tartották számon. Verseit a komoly irodalmi folyóiratok is közölték,
ami a poéták földjeként számon tartott Grúziában meglehetős népszerűséggel
járt. Amikor a "Jereván-téri expropriációhoz" (a ködösítő eufémia a tifliszi
bankrablást jelenti: 40 halott, 50 sebesült) találnia kellett egy belső embert,
olyat, aki elárulja, mikorra várható a legnagyobb pénzszállítmány és milyen
kísérettel érkezik, elég volt átlépnie az Állami Bank küszöbét, egy Voznyeszenszkij
nevű alkalmazott máris fölpattant és szavalni kezdte: „Minden betű, amit
leírtál / gyökeret vert és szökkent szárba, / szent férfiú, ideje már, / hogy
készülődj az aratásra.” Bizony nagy
dolog a költészet, bólogatnak a teraszon összegyűlt férfiak, s bár grúzul
egyikük sem értett, ám a nevezetes költemény orosz fordítása már egy ideje
közkézen forgott, s ha az irodalmi nívót nem is mind értékelte egyformán, a
forradalmi eszközök listáján hatásosság szempontjából mégis csak a Mauserek és
az almagránátok, a pokolgépek és a revolverek mellé kellett sorolniuk a
kaukázusi verseit.
A
jó megfejtés tehát Sztálin lett volna. 1895-ben Szoszelo álnéven írta az Utisz
blogon két hete közölt költeményt, amely úgy elbűvölte a banki alkalmazottakat,
hogy egymással versengve lesték a kirablásukra készülő szerző minden
kívánságát. Azt könnyű volt kitalálni, hogy grúzul íródott, azt is, hogy a
címzett a híres grúz poéta, Rafael Erisztavi volt. A vers ugyan egy irodalmi
lapban is lejött (az Iveriában, Ilja Csavcsavadze herceg folyóiratában), sőt 1899-ben,
az Erisztavi 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségekre újra kiadták (ekkor
az Irodalomtudományban, Kalendzeridze irodalmi szemléjében), de valószínűbb,
hogy a banki alkalmazottak 1901-ben hallhatták és tanulták meg, amikor Erisztavi
meghalt, és a gyászceremóniák szavalókórusainak elmaradhatatlan darabjává vált Szoszelo
dicsőítő verse.
Érkezett
egy tipp, mely szerint Akaki Tsereteli a
szerző – a válasz nem jó, de azért eléggé langyos (ezt neveztem az imént „legjobb
megközelítésnek”), a grúz költőt ugyanis tényleg kedvelte Sztálin, utánozta is,
sőt kedvenc dala a Szulikó című Tsereteli versből írt nóta volt, amelyet
egyébként a költő lánya zenésített meg és énekelt… meg persze a személyi
kultusz idején énekelte fél Európa. Tudniillik a félősebb keleti fél. Ugyan
hol szunnyadsz, kedvesem? / Mindenütt sírod keresem, / E szív nem élhet
nélküled, / Szép Szulikó, isten veled!
A
könyvemben emlegetett és irodalminak nevezett találkozónak (Capri, 1908) nem
voltak előre elhatározott programpontjai, a kezdetén sem határoztak meg
ilyeneket, sőt mivel a résztvevők különböző időpontokban érkeztek, hivatalos
kezdete sem volt, mindazonáltal, ha lett volna, s ha Gorkij összeállított volna
egy listát a megtárgyalandó kérdésekről, akkor mindenképp lett volna egy olyan
címszó, hogy „A vers mint fegyver”, vagy „A költészet mint harci eszköz”, ahol
aztán kapóra jöttek volna a kaukázusi Koba elvtárs rímei, illetve e rímek
forradalmi hozadéka. Az író és a „költő” csak futólag ismerték egymást, egyszer
közösen néztek végig egy akasztást, és épp egy évvel történetünk előtt a
londoni pártkongresszuson is találkoztak. Sztálin persze jól tudta, kicsoda
Gorkij, az író viszont csak akkoriban, az elhíresült bankrablások után kezdte
számon tartani a ragyás képű kis grúzt.
Hogy
Sztálin jó költő volt-e, azt nehéz lenne megítélnie, hiszen nem tud grúzul. Természetesen
én sem tudok, a Google Translator, illetve az orosz és az angol fordítások alapján
próbáltam összerakni a magyar változatot. Olyan közhelyek burjánoznak benne,
amelyekkel akkoriban tele volt a padlás, de hát a klisék és a sablonok csak a
tartalomra vonatkoznak, a forma ettől még akár szárnyalhatna is. Sztálinról a költőről
persze eszünkbe juthat Hitler, a festő, de ez már tényleg messzire vezetne. A
művészetek veszedelméről kéne értekezni. Valami tehetség kétségtelenül volt
bennük, Hitlerben is és Sztálinban is, nem nagy, de ahhoz épp elegendő, hogy
kiválasztottaknak érezzék magukat, elhivatottaknak, olyanoknak, akik fölötte állnak a szentséges
művészetektől érintetlen halandóknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése