260 éves Debrecen város jeles költője, Fazekas Mihály. A kerek évforduló napján, vagy a nap táján, mert csak a keresztelő dátuma a biográfiákban lejegyzett január 6, a Csokonai Színházban pódiumbeszélgetésre hívott Juhász Anna néhány Fazakashoz különböző irányokból kapcsolód beszélgetőtársat. Bódi Katalin irodalomtörténészt, Varga Klári színművészt, Géczi János költőt képzőművészt és természettudóst, és engem, aki egykor épp a Lúdas Matyi című rajzfilmben kezdtem el animációs filmes pályafutásomat. Utána is számolok: épp 50 éve történt. Ha-ha! A lepkekergető liba, avagy „aprótseprőségek” a Lúdas Matyi ürügyén címmel le is írtam, amit a pódiumon összefontoskodtam. Előbb utóbb fölteszem majd ide a blogra is. A tegnapi est persze nem csak főhadnagy Fazekas úr miatt volt emlékezetes, hanem a hat órás visszaút miatt. Ekkora havazáshoz évek óta nem volt szerencsém.
2026. január 7., szerda
2025. december 23., kedd
RETROSPECTIO II.
Ha már elkezdtem, folytatom- tudniillik a 2025-re történő visszaemlékezést. Az év legnagyobb munkája a regényféleség volt, melyet Grimm Vincéről írtam. Párbeszédes formájú ínterjú-regény, mit az tesz különlegessé, hogy a 19. század nyelvén íródott. Ha sikerül, a következő évben meg is jelenik, s rajzokkal lesz jócskán telehintve, hisz Grimm, kinek most nem kezdem minden foglalatosságát felsorolni, többek közt grafikus is volt, vagyis kolléga. A következő passzus a könyv egy rövid részlete.
– Sejdítem én, mi jár uraságod fejében. Talán, hogy Grimm nem igazán magyar. Noha volt kivétel, a Védegylet tagságának zöme már akkor magyarként kezelt, meg aztán kihez fordultak volna nyomda téren. Azok a kevesek, kik akkor Pesten kősajtót működtettek, csak törve beszélték a magyart, volt, ki úgy se még.
– Nem szerettem volna megbántani; de tán e gazdag nyelv melyen beszélgetünk, e pillanatban mégis szegény, hogy ily privátim fogalmak közt különbséget tegyen: Ungarländisch?..., Ungarisch?..., magyarisch?..., magyar? Úgy kérdem inkább, jobb volt a magyar áru, vagy hűségből vették meg csupán?
– Nyalt kend fagylaltot, mi szamócza, tejes gríz és spenót gombóczokból áll? Ha igen, akkor megért. Melléje álltam a Védegyletnek, ha kívülről kötöttek belé, de nem átallottam élczet csinálni nemzeti túlbuzgalmukon, s kaczagva rajzoltam le a piros-fehér-zöld védegyleti fagylaltot szopó eltökélt ajkakat. Lefelé görbült mind, hiszen a vanília-csokoládé sokkalta ízesebb volt, jóllehet a színe sárga-fekete. De hogy lássa, szó sincs róla, hogy orrolok, elmondom magyar nevem történetét, mi akkortájt esett, mikor a Védegylet kapcsán legmagasabbra volt fölsrófolva a magyarkodás. Történt, hogy egy nap hivatalos levelem érkezett, zárt boríték, pecsétekkel nyomott, hogy komolyan vegyem. Benne a Magyar Királyi Helytartótanács jóváhagyása, mely szerint kérvényem elfogadtatott, hogy német nevem a magyaros hangzású Morczonffy névre cserélem. Ezentúl circumspectus magister Morczonffy Vincze Ignácz Leopold néven szólíttathatok. Vajon miféle tréfa ez? Valóban az volt, hisz később bárkinek meséltem, mind kacagott rajta, hisz a grimm szó való igaz, mogorvát jelent, de ismerőseim szerint a nomen est omen rám nagyon nem állt … mondhatni: ellen állt. Ekkoriban lett Schedlből Toldy, Rothkrepf ből Mátray, Liebéből Szerelmey, hogy Petrovics-Petőfit már ne is citáljam; nem volt tehát ritka a névváltó kérvényezés, csakhogy én sosem kértem, nem is gondoltam ilyesmire. Ki tette ezt velem? Sejtelmem persze volt, hisz a Wurm-udvar minden játékra kapható pajtásaitól efféle tréfa igencsak kitelt. Ostábla, sakk, biliárd versenyek közt évődve gyakran játszottak nevemmel, Grimm helyett Zord urat, Mogorvárit, Ridegfalvit mondtak, s nevették, ha orczámon oly grimaszt véltek fölfedezni, mi illett a sorolt nevekhez. Goromba rab morog – e mondacsot a nagyterem tükrével szemben Szén skribálta föl, ki ily játékban sem volt verhető. Valami ellentréfa járhatott fejemben, midőn megunt fehér czilinderem belső falára bevarrtam arany betűkkel nomen card gyanánt a fölkínált nevet: c. mg. Morczonffy V., azon szándékkal, elveszítem, lássuk, lesz-e, ki tudja majd kié. Ha nem lesz, az se baj, hisz végét járta már a czilinderek kora. Mágnások és sznobok viselték már csupán. A Nemzeti Casinó kalaptartóján véletlen hagytam ott. A folytatást csak elbeszélésekből ösmerem. Történt, hogy akkor vettek föl egy új pinczérfiút, gyakorló napja volt, nem ismert senkit, de próbált imponálni. Nevezzük Benczének. Bencze látta, hogyan dúl-fúl folyvást az egyik úr, háborog minden potomság miatt, s szemöldbozontját sűrűn emelgeti. Mondjam, ki volt az; Széchenyi gróf, közeli barátoknak Stefi, ki személyes sértésnek vett valami elrontott portré-ábrázolást s pörölt mindenkivel, aki útjába jött. Nos Bencze, midőn a gróf távozott, bokáját összecsapva s földig hajolva nyújtotta át neki Morczonffy czilinderem.
RETROSPECTIO I:
Szokás az év végén visszatekinteni, mi volt a legjobb, a legrosszabb, mi volt az, amit jobb lenne elfelejteni és mi az, amire szívesen emlékszem vissza. Szakmai szempontból a Füreden, március végétől június végéig tartó kiállítás volt számomra az év legjelentősebb eseménye, annyira fontos, hogy nem is tudnék elfogulatlanul írni róla, de szerencsére erre nincs is szükség, mert a kiállítás kurátora, Török András megtette ezt. Vademecum Newsletter nevű kulturális naplójában minden érdeklődő visszanézheti: a 980-es számú jegyzetet keressék, ám ha esetleg lenne valaki, aki nem követi a Vademecumot, annak kedvéért idemásolom András szövegét.
Milyen lett Orosz István kiállítása?
Saját portékát dicsérni a legnagyobb illetlenség, most mégis megteszem. Március 22-én megnyílt Orosz István kiállítása a balatonfüredi Vaszary Galériában. Persze, csak nagyon kis részben saját a portéka, a kurátor teljesítménye talán, ha 5-10 százalékot tud hozzáadni a művészéhez. Különösen, ha a művésztől származott az alapötlet: ne időrendben, hanem motívum, illetve műfaj szerint csoportosítsuk a műveket.
Balatonfürednek nem csak a kulturális programja, de intézményrendszere is gazdag. A Vaszary Galéria egy FüredKult nevű ernyőintézmény tagja, ha jól számoltam, tizenegy kisebb-nagyobb intézmény tartozik ide. S bár a szállingózó hírek szerint 2025-ben a 14 ezer lakosú városnak 400 millió forint szolidaritási adót kell befizetnie, egyiket sem akarják bezárni, legalább is eddig nem hallani ilyesmiről.
Azért is jó lett a kiállítás, mert ez a fajta művészet pontosan ide való, Vaszary Kolos egykori nyári pihenővillájába. A művek és a helyiségek mérete éppen jól illenek egymáshoz. 5-15 mű termenként. (Lehetetlen tárgyak, paradoxonok, kettős jelentésű képek.) Akinek van türelme ilyesmihez, az kölcsön nagyítóval is bogarászhatja a rézmetszeteket.
Az emeletre érve egy hosszú életrajz fogad minket – ebben olyan frivol elemek is szerepelnek, mint hogy mikor kezdett a művész bajusza kinőni, mikor találkozott első ízben Török Andrással, mikor lett gólkirály a Nagy Gáspár Labdarúgó Emléktornán stb. Ide, az emeletre kerültek a művész ínyenceknek való alkotásai. Itt van a rinocérosz-terem, benne az egészen különleges Lisszaboni teknő című szoborszerű alkotással. Az anamorfózis teremben olyan grafikákat láthatunk, amelyek igazi jelentésüket csak egy rájuk helyezett krómhenger palástján nyerik el. Itt veszhetünk el a tükörlabirintusban, amelyben két tucat kettős jelentésű koponya között bolyonghatunk. A vetítőteremben pedig Orosz István rajzfilmjeit láthatjuk végtelenítve, köztük két fontosabb portréfilmmel. És van egy olvasósarok, ott átlapozhatók Orosz István verses-, novellás-, esszékötetei és két eddigi regénye is. A kiállításon a művész összesen 219 grafikai alkotása, 10 rajzfilmje és 20 könyve szerepel. Száznál több (!) eddigi egyéni kiállítása közül, ez az egyik legalaposabb válogatás.
 |
2025. december 20., szombat
"KISSZINES" A JÓKAI-ÉV VÉGÉRE
Ha valaki elmulasztotta volna a Jókai és a szépművészetek, avagy „…egy valóságos varangyosbéka fokonkint átváltozik emberré.” című fontoskodásomat néhány napja a Hild-villában, azok számára kárpótlásként ideteszek egy apró részletet.
Jókai képzőművészeti
érdeklődését érinti egy, az elemzők által többnyire elhallgatott, vagy szemérmesen mellőzött esemény,
amelyet Feszty Árpádné Jókai Róza írt meg A tegnap című memoárjában. „A hatvanöt
esztendős Jókai, - az én Pápim, aktokkal veszi körül magát!” Egy
külhoni műkereskedőtől érkező csomagot véletlenül a nevelt lány nyitott föl, s
benne „Giorgione Vénusza. Tizián
Danae-ja. Rubens Páris itélete. Michelangelo Lédája. És még sok, sok Vénusz,
Nimfa, Danae és Léda, - vagy hetvenöt-száz darab. És mellékelve egy levél: Remélik,
ezzel is meg lesz elégedve, úgy, mint az első szállítmánnyal, s ha parancsolja,
pár hét múlva küldik a sorozat harmadik részét, a modern mesterek akt-remekeit.”
Hogy az idősödő, első feleségét elvesztő írót érdekelni kezdték a női aktok, az
képzőművészeti tevékenységének megváltozásából is kiderült. Szobrokat kezdett faragni,
méghozzá meztelen nőket. Az elefántcsontból, tajtékkőből és fából faragott
kisplasztikák alapján biztosak lehetünk benne, hogy a Jókai Róza által sebtében
és pirulva átlapozott képek – vagy a később érkező „modernek” – közt Ingres aktok
és odaliszkek is voltak. A legjobban sikerült Jókai szobor ugyanis szinte pontos,
háromdimenzióssá alakított másolata Jean-Auguste-Dominique Ingres többször és
több változatban megfestett Angelikájának.
Részlet Fesztyné könyvéből:
Hogy is kezdjem?
Hogy is volt, - mikor először ült a lelkemre az a szomoru sejtelem: hát az én Pápim se kivétel? Ő is alá lesz vetve a mindenség örök törvényeinek?
Az ő lelkét is messzi, homályos utazásokra viszi majd az a mindent kifejlesztő és mindent elhervasztó titokzatos erő?
Ha papa nem volt Pesten, - rendesen megbizott, hogy a nevére érkező csomagokat bontsam fel s ha valami fontos érkezett, - küldjem utána.
Mert hiszen, mint másnak a levelek, naponta érkeztek a cimére az ország minden vidékéről, lelkes honfiak és honleányoktól a legkülönbözőbb dolgok, dobozban, zsákban, ládában, tekercsben stb.
Akinek különösen szép virága nyilott, - gyümölcse termett, - küldött belőle neki.
Névnapra, születésnapra, karácsonyra, ujévre, husvétra, minden elképzelhető ünnepre, tán még hosszunapra is stikkoltak, varrtak papucsokat, hálósapkákat a lelkes olvasónők.
Aztán küldtek vadat, kompótokat, fajcsirkéket, nemes kutyakölyköket és (jaj, ezt legelől kellett volna mondanom) családi irattárakból érdekes, hiteles adatokat regényei irásához, - stb. stb.
Egy ilyen alkalommal (azt hiszem, Abbáziában volt) a lelkesedési megnyilvánulásokkal együtt egy külföldi csomag is került a kezembe.
Valamelyik müncheni vagy drezdai műkereskedőtől - régi mesterek reprodukciói.
Nagy örömmel bontottam fel.
Giorgione Vénusza. Tizián Danae-ja. Rubens Páris itélete. Michelangelo Lédája. És még sok, sok Vénusz, Nimfa, Danae és Léda, - vagy hetvenöt-száz darab.
És mellékelve egy levél: "Remélik, ezzel is meg lesz elégedve, ugy, mint az első szállitmánnyal, s ha parancsolja, pár hét mulva küldik a sorozat harmadik részét, a modern mesterek akt-remekeit."
Velem megfordult a világ.
A hatvanöt esztendős Jókai, - az én Pápim, aktokkal veszi körül magát!
Jókai, aki a nőkre régen, régen rá se néz, - akinek finom, tejfehér, gyermekbőr-hamvasságu arca ugy elpirul, ha tréfálódznak vele, - aki ugy járkál a lüktető szenvedélyektől izzó életben, mint valami tisztes, nyugodt, rózsaszirmokból összefujt, egy érintésre szétfoszló öreg mesekirály... a virágok, madarak lelke, fülemilék apja: magányos óráiban női testekben gyönyörködik, - szerelemről álmodik?
Akkor okosabbnak kellett volna lennem.
Pedig nagy leány voltam már.
Szólhattam volna a barátainak.
Nem tudtam. Szégyeltem. Fájt. El akartam felejteni.
Milyen ostobaság!
Milyen rossz pszichológia!
Hogy képzelhettem, hogy az, aki olyan izzó szinekkel festi a női szépséget, - nem álmodik is még róla?
Amig álmodik - joga van hozzá.
Joga, szüksége van illuzióra, örömre.
Miért szégyeltem én világosan látni?
Akkor ugy hatvanöt éves lehetett.
Akkor meg kellett volna házasitani.
Miért szégyeltem én világosan látni, - és miért félt Ő őszinte, bizalmas lenni?
És miért temettem el annak a csomagnak az emlékét, miért nem beszéltem róla később az urammal?
Miért képzeltem végre, - hogy álmodtam az egészet és miért lettem ujra olyan hiszékeny, mint azelőtt?
A Sorsa akarta így?
A Jókai Sorsa?
Száz kérdőjel - felelet nélkül!
2025. december 4., csütörtök
PÁTERNOSZTER MOSZKVÁBAN
