Kész a bresciai
kiállítás, marad időm átvonatozni Milánóba. A szakadó novemberi esőben legjobb
múzeumozni, meg amúgy is „még dolgom van a Brérában”. Azt remélem, hogy „profi”
látogatónak tartanak majd, ha már az ajtónállóktól megkérdezem, merre található a Montefeltre oltárkép. 24-es terem – vágják rá egyszerre, és összenéznek mögöttem: csak nem egy Piero della Francesca fan. Alig van látogató a Brerában, a XXIV-es számú teremben
senki. Kép is csak három, Raffaellótól a Mária eljegyzése, Bramantétől az
Oszlopos Krisztus és tényleg ott van az én képem is, amiért itt vagyok. Illett volna egy félévvel hamarabb jönni,
mielőtt megjelent a Sejtések, de hát akkor nem volt rá érkezésem. Most a
szomszéd városban rendezett kiállítás tökéletes ürügy, hogy eljöjjek Pieróhoz.
Hogy meglátogassam Pierót. Hogy tiszteletemet tegyem Pierónál. Buona Sera, maestro! Állok
a nagy festmény előtt és már tudom, hogy
post scriptumot kell írnom a Tojáshoz, vagyis a Válogatott sejtések című
könyv A tojás volt előbb című fejezetéhez. (Persze illik is javítgatnom a könyvet, ha már a kiadó úgy határozott, hogy Aegon-díjra nevezi.)
Az írásban azt
próbáltam bizonygatni, hogy Piero della Francesca festménye, a Madonna a gyermekkel, hat szenttel, négy angyallal,
valamint Federico Montefeltro urbinói herceggel című nagy oltárkép volt
az első tudatosan szerkesztett anamorfózis (megelőzve Leonardo vázlatait, a
Codex Atlanticus szemet és gyerekfejet ábrázoló rajzát, amelyet a műtörténet
első anamorfózisokként tart számon). A kép szereplői fölött egy kagylót formázó
negyedgömbben mérőón szerűen függ egy tojás, amely, ha megfelelő távolságból –
azt mondom inkább: közelségből – nézzük, egy gömbbé, sőt ha a kagylóra is
asszociálunk, gyönggyé változik. Röviden idéznem kell a szövegből, hogy
érthetőbb legyek. „A kagylóban mérőónként függő tojás nem csupán a
tükörszimmetria tengelyét jelöli ki mérnöki pontossággal, hanem a néző helyét
is a kép előtt. Azt, hogy hova kell állnunk. A centrális perspektíva
használatával szerkesztett képek esetén nyilvánvaló, hogy a nézőnek is úgy kell
megállnia a kép előtt, hogy az enyészpont, ahová az ortogonálisok összefutnak,
éppen az ő nézőpontjával szemben legyen. Ez elég könnyen belátható, és nincs is
egyszerűbb, mint megtalálni ezt a pontot a Montefeltro-oltárképen. Mintha a
templombelső szabályos építészeti elemei csak azért lennének ott a háttérben,
hogy vonalzónkat az egyenesekre fektetve meghúzhassuk a perspektíva összefutó
vonalait, amelyek a mi képünk esetén éppen a Madonna arcán keresztezik egymást.
A „tojásfejű” Madonnán, hiszen hajszálra olyan alakú a hölgy arca, mint a
pontosan fölötte lógó tojás. Vagyis úgy kell közelednünk a festményhez, hogy
Mária feje és a miénk egy vonalban és egy magasságban legyen. Szerencsére a
Brerában úgy van kiállítva a kép, hogy ez egy átlagos magasságú látogató
számára elég könnyen megoldható feladat. De vajon tudjuk-e, milyen közel
menjünk a képhez, honnan lesz olyan a látvány, amely a festő szándéka szerint
való? Hiszen épp erre való a tojás! Ahogyan közeledünk a festményhez, a tojást
egyre meredekebb szög alól látjuk. A változó nézőpont miatti torzulás
következtében egyre kevésbé érezzük tojásnak a kupolában lógó formát, egyre
inkább egy gömbhöz kezd hasonlítani. Nos, ha megállunk azon a ponton, ahonnan
szemlélve tökéletes gömbnek érzékeljük, akkor állunk ott, ahová Piero mester
állított minket. Foglaljuk csak össze, mi is történt: egy anamorfikusan
eltorzított formát a helyes nézőpontot megkeresve visszatorzítottunk. Ha
gömbnek látjuk a tojást, akkor látjuk jól a képet.” Az volna tehát a dolgom, hogy „jól lássam a képet”, hogy oda
álljak, ahová Piero állítani akart. Írás közben azt hittem, ennél nincs is
egyszerűbb dolog, a XXIV-es teremben azonban minden feltétel hiányzik. Nem úgy
van kiállítva a kép, ahogyan emlékeztem, jóval magasabban függ, vagyis „átlagos
magasságú” helyett legalább két és fél méteresnek kellene lennie annak, aki a
szemét a horizonttal akarja szembe helyezni. A képhez való közeledés sem
megoldható: egy brutális kordon, félkörös fekete vaspánt veszi körbe a képet,
meggátolva, hogy a látogató két méternél közelebb léphessen. Bosszant a dolog,
elemi kiállításrendezői hibának tartom, hogy nem lehet a megfelelő helytől
szemlélni a képet, de felháborodásomba némi megnyugvás is keveredik, biztos
lehetek benne, hogy ez a felfedezésem még nem vált „hivatalossá”, ellentétben
oly sok másikkal, ezt még nem nyúlta le senki.
Újra és már
sokadszorra látom bizonyítva, hogy a világ leggazdagabb múzeumaiban sem mindig
figyelnek arra, hogy az enyészponttal való szembehelyezkedés, vagyis a
tökéletes szemszög felvétele megoldható legyen. Hol alacsonyabbra, hol
magasabbra lógatják a képeket, mert valami megmagyarázhatatlan okból, amelyet ők
a kiállításrendezés művészetének neveznek, és a vidéki művelődési házak
színvonalán gyakorolnak fontosabb számukra, hogy a képek csinosan mutassanak
egymás mellett, semmint a pontos perspektíva. Holbein Követek című képének
elhelyezése kapcsán már sikerült tengelyt akasztanom a National Galleryvel,
most jöjjön a Brera. Kíváncsian várom, az eldobott kesztyű célba ér-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése