POST SCRIPTUM A TOJÁSHOZ

Kész a bresciai kiállítás, marad időm átvonatozni Milánóba. A szakadó novemberi esőben legjobb múzeumozni, meg amúgy is „még dolgom van a Brérában”. Azt remélem, hogy „profi” látogatónak tartanak majd, ha már az ajtónállóktól megkérdezem, merre található a Montefeltre oltárkép. 24-es terem – vágják rá egyszerre, és összenéznek mögöttem: csak nem egy Piero della Francesca fan. Alig van látogató a Brerában, a XXIV-es számú teremben senki. Kép is csak három, Raffaellótól a Mária eljegyzése, Bramantétől az Oszlopos Krisztus és tényleg ott van az én képem is, amiért itt vagyok.  Illett volna egy félévvel hamarabb jönni, mielőtt megjelent a Sejtések, de hát akkor nem volt rá érkezésem. Most a szomszéd városban rendezett kiállítás tökéletes ürügy, hogy eljöjjek Pieróhoz. Hogy meglátogassam Pierót. Hogy tiszteletemet tegyem Pierónál. Buona Sera, maestro! Állok a nagy festmény előtt és már tudom, hogy  post scriptumot kell írnom a Tojáshoz, vagyis a Válogatott sejtések című könyv A tojás volt előbb című fejezetéhez. (Persze illik is javítgatnom a könyvet, ha már a kiadó úgy határozott, hogy Aegon-díjra nevezi.)

Az írásban azt próbáltam bizonygatni, hogy Piero della Francesca festménye, a  Madonna a gyermekkel, hat szenttel, négy angyallal, valamint Federico Montefeltro urbinói herceggel című nagy oltárkép volt az első tudatosan szerkesztett anamorfózis (megelőzve Leonardo vázlatait, a Codex Atlanticus szemet és gyerekfejet ábrázoló rajzát, amelyet a műtörténet első anamorfózisokként tart számon). A kép szereplői fölött egy kagylót formázó negyedgömbben mérőón szerűen függ egy tojás, amely, ha megfelelő távolságból – azt mondom inkább: közelségből – nézzük, egy gömbbé, sőt ha a kagylóra is asszociálunk, gyönggyé változik. Röviden idéznem kell a szövegből, hogy érthetőbb legyek. „A kagylóban mérőónként függő tojás nem csupán a tükörszimmetria tengelyét jelöli ki mérnöki pontossággal, hanem a néző helyét is a kép előtt. Azt, hogy hova kell állnunk. A centrális perspektíva használatával szerkesztett képek esetén nyilvánvaló, hogy a nézőnek is úgy kell megállnia a kép előtt, hogy az enyészpont, ahová az ortogonálisok összefutnak, éppen az ő nézőpontjával szemben legyen. Ez elég könnyen belátható, és nincs is egyszerűbb, mint megtalálni ezt a pontot a Montefeltro-oltárképen. Mintha a templombelső szabályos építészeti elemei csak azért lennének ott a háttérben, hogy vonalzónkat az egyenesekre fektetve meghúzhassuk a perspektíva összefutó vonalait, amelyek a mi képünk esetén éppen a Madonna arcán keresztezik egymást. A „tojásfejű” Madonnán, hiszen hajszálra olyan alakú a hölgy arca, mint a pontosan fölötte lógó tojás. Vagyis úgy kell közelednünk a festményhez, hogy Mária feje és a miénk egy vonalban és egy magasságban legyen. Szerencsére a Brerában úgy van kiállítva a kép, hogy ez egy átlagos magasságú látogató számára elég könnyen megoldható feladat. De vajon tudjuk-e, milyen közel menjünk a képhez, honnan lesz olyan a látvány, amely a festő szándéka szerint való? Hiszen épp erre való a tojás! Ahogyan közeledünk a festményhez, a tojást egyre meredekebb szög alól látjuk. A változó nézőpont miatti torzulás következtében egyre kevésbé érezzük tojásnak a kupolában lógó formát, egyre inkább egy gömbhöz kezd hasonlítani. Nos, ha megállunk azon a ponton, ahonnan szemlélve tökéletes gömbnek érzékeljük, akkor állunk ott, ahová Piero mester állított minket. Foglaljuk csak össze, mi is történt: egy anamorfikusan eltorzított formát a helyes nézőpontot megkeresve visszatorzítottunk. Ha gömbnek látjuk a tojást, akkor látjuk jól a képet.” Az volna tehát a dolgom, hogy „jól lássam a képet”, hogy oda álljak, ahová Piero állítani akart. Írás közben azt hittem, ennél nincs is egyszerűbb dolog, a XXIV-es teremben azonban minden feltétel hiányzik. Nem úgy van kiállítva a kép, ahogyan emlékeztem, jóval magasabban függ, vagyis „átlagos magasságú” helyett legalább két és fél méteresnek kellene lennie annak, aki a szemét a horizonttal akarja szembe helyezni. A képhez való közeledés sem megoldható: egy brutális kordon, félkörös fekete vaspánt veszi körbe a képet, meggátolva, hogy a látogató két méternél közelebb léphessen. Bosszant a dolog, elemi kiállításrendezői hibának tartom, hogy nem lehet a megfelelő helytől szemlélni a képet, de felháborodásomba némi megnyugvás is keveredik, biztos lehetek benne, hogy ez a felfedezésem még nem vált „hivatalossá”, ellentétben oly sok másikkal, ezt még nem nyúlta le senki.

Újra és már sokadszorra látom bizonyítva, hogy a világ leggazdagabb múzeumaiban sem mindig figyelnek arra, hogy az enyészponttal való szembehelyezkedés, vagyis a tökéletes szemszög felvétele megoldható legyen. Hol alacsonyabbra, hol magasabbra lógatják a képeket, mert valami megmagyarázhatatlan okból, amelyet ők a kiállításrendezés művészetének neveznek, és a vidéki művelődési házak színvonalán gyakorolnak fontosabb számukra, hogy a képek csinosan mutassanak egymás mellett, semmint a pontos perspektíva. Holbein Követek című képének elhelyezése kapcsán már sikerült tengelyt akasztanom a National Galleryvel, most jöjjön a Brera. Kíváncsian várom, az eldobott kesztyű célba ér-e.