EGY „ISMERETLEN” WEÖRES-VERS

„… az is megadatott neki, ami a ritka hivatottak közül az egyetlen választottnak adatik: halálos ágyán Weöres Sándor utolsó szava, amely azóta velem van, amióta elárulták nekem, s noha nem vették ki eskümet klenódiumként őrzöm hétpecsétes titok alatt …” Amit a tapintatos Határ Győző sírba vitt, azt persze  a halállal még csak kokettáló ifjoncok kifecsegték. Én se írom meg, de tessék bepötyögni, kigúglizható. Elmesélem inkább az első találkozásunkat. Pontosan tudható a napja: 1968. december 15. Harmadikos gimnazista voltam, Katonás, vagyis a kecskeméti Katona József Gimnázium diákja. „Aki két évvel hatvannyolc után kezdi az egyetemet, az olyan, mintha rosszkor jött volna a világra” – ezt Umberto Eco írja a Foucault-ingában (7. fejezet, első mondat), és hajszálpontosan érvényes rám, bár akkoriban egyáltalán nem éreztem, hogy mekkora lúzer leszek. Igaz, két év múlva is inkább csak kapiskálom majd. Hatvannyolc nyarán, azon az ominózus nyáron, amikor a nagyobb fiúk tankokba vágták magukat, hogy a táskarádiókból ömlő táncdalfesztivál dallamára jobb útra térítsék a testvéri Csehszlovákiát, én úgy kábé ötvenedmagammal tarackot irtottam a kígyóspusztai futóhomokon. Építőtábor, plusz pontot ér az egyetemi felvételin, ami számomra ugyebár két év múlva esedékes az Ecói kronológia ódiumával egyetemben. A tarackos napok estjeit olykor kultúrműsor színesítette, összevonva a szomszédos lánytáborral (brómos tea).  Egyszer egy költőt is kerítettek, Ladányi Mihálynak hívták, aki kerek perec kijelentette, hogy ő kurucköltő, kuruc verseket ír és fütyül arra, hogy a hivatalos újságokban megjelennek-e vagy sem (de azért jobb, ha nem). Egy rövid verse annyira tetszett, hogy a tenyerembe írtam: Duna, Tisza, Dráva, Száva, mondták az iskolában, / Donkanyar, tették hozzá a háború után, / én országútjaid eperfáiról vacsorázva / mondtam ki a neved először: hazám. Titokban én is írtam verseket, de inkább szavaltam másokét, akkoriban minden hónapban volt valahol egy szavalóverseny, ami nem csak igazolt hiányzásnak számított, hanem még az útiköltséget is állta az iskola (vagy lehet, hogy a KISZ?) Ismertem a seregszemlék standard repertoárját: Nem tudhatom, A Dunánál, Bartók, Nem elég, talán csak az Apokriffal és az Ekhnaton jegyzeteivel  lógtam ki a sorból, meg persze az újonnan felfedezett Ladányival. Ahhoz a decemberi szavalóversenyhez nem kellett elutazni, kivételesen otthon rendezték, még nagymellényű fővárosi diákok is érkeztek Kecskemétre. Meg pesti zsűrorok. Köztük a híres költő, akiről senki nem tudta, hogyan kell kiejteni a nevét: Weöres. Már egyáltalán nem emlékszem rá, mit is szavaltam (talán kötelező és szabadon választott kűr is volt, mint a tévés korcsolyaversenyeken), arra emlékszem csak, hogy egy elsős lány a Szakadsz-e már cérnát mondta. A végén ugyanazt a jutalomkönyvet kapta ő is, a Hold és sárkányt, neki nagy Ő betűket rajzolt a költő, de olyanokat ám, amin nem két, hanem öt ékezet volt (a biztonság kedvéért melléjük írta: medvetalpak) nekem meg ezt a verset költötte, ott előttem, gondolkozás nélkül, tényleg „kapásból”: István, kedves Orosz Pistám, idejegyzem versben, csak kapásból, nyersen, első lettél a listán. Másnap délelőtt bejött a suliba, a könyvtárban gyűjtötték össze az önképzőkörösöket, és beszélt a költészetről, leginkább a formáról, a ritmusról, a versek zenéjéről, aztán a szakadszemárcérnás elsőssel meg velem olvastatott fel olyan strófákat, amelyeket többféleképpen is lehetett ritmizálni. Emlékszem, hogy a Rumba skandálásába (ha jön a bika…) eléggé belebonyolódtam. De a fő attrakció az Át a vizen volt. Azt találta ki, hogy a párbeszédes balladát ketten mondjuk Edittel (így hívták az elsőst), ő meg majd a narrátor lesz. Többször is nekifutottunk, mire végre mindhárman elégedettek lettünk az eredménnyel: „Ha erős vagy, legény, vigyél át a vizen, mint féltett porcelánt, vigyázva szeliden...” Úgy összemelegedtünk, hogy azt is meg mertem kérdezni, hogyan kell kiejteni a nevét. Elnevette magát: vörös, két ö-vel, mint ökör.

P.s.: Sok évre rá készült a Holdasfilm, az első közös animáció Dórával. A Holdaskönyv négysorosaiból válogattuk a verseket és a Vízöntő muzsikált hozzá, Kiss Feri énekelt. Weöres a feldolgozáshoz örömmel hozzájárult, de hogy a kész filmet látta-e, nem tudom. Horváth Marival, aki akkoriban rendezte Az éjszaka csodáit, azt terveztük, hogy meghívjuk egy közös vetítésre a Pannóniába, de ez aztán elmaradt. Később, amikor Az idő látképeit forgattam, eszembe jutott az Át a vizen fiú-lány feleselése. Orbán Editet, a kecskeméti versmondólányt (aki közben színházi rendező lett) kértem meg, hogy mondjuk együtt a film két hangra írott versbetéteit. Ő jövő időben – én meg múlt időben.