Megint egy koincidencia. Témát kellene találnom egy hollandiai előadáshoz. Ráadásul olyat, ami egyszerre magyar is és holland is. Eszembe jut Bocskay. Grafikus lévén, természetesen nem a politikus-hadvezér Bocskai István, hanem a kalligráfus, betűrajzoló, tipográfus könyvdíszítő Bocskay György (aki egyébként valahogy rokona volt Istvánnak, sőt egy időben azt hitték róla, hogy a hadvezér apukája, mert történetesen az is György volt és a kora is stimmelt). A holland kapcsolat pedig az lenne, hogy a mi Bocskay Györgyünk által eszméletlen gyönyörűséggel (de tényleg!) megírt-megrajzolt betű-mintalapokra, az üresen maradt (hagyott, vagy felejtett) helyekre körülbelül 30 évvel később, már jóval Bocskay halála után, egy Joris Hoefnagel nevű antwerpeni flamand festő szintén nagyon szép csendélet-miniatúrákat festett. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy tudott ennyire "összedolgozni" ez a két ember, akik nem is ismerhették egymást. Annyira megtetszik az ötlet, hogy neki is látok a kutatásnak. Bocskayról majdnem semmit nem találok, Bocskairól viszont annál többet, de mivel egy időben élnek, olykor egymás közelében a Habsburgok udvarában, elkezdek Bocskairól olvasni, hátha kiderül közben valami az én emberemről is. Éjfél után esik ki a könyv a kezemből, már Bocskai végrendeleténél tartok: Én Bocskai István, … nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak… Reggel lebotorkálok a konyhába, félálomban meggyújtom a tej alatt a gázt és lenyomom a kenyérpirítót meg a rádió gombját: … Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.
Emlékeztetőnek ideteszek egy lapot a Bocskay-Hoefnagel párostól. Idemásolom a lap hátulját is, sőt igazából az előoldalt is a hátoldal miatt mutatom meg. Eszembe jut róla a nemrég eltemetett Pauer Gyula. Az ő agyafúrt trompe-l'oeil munkái, okos illúzió csapdái. A hetvenes években a kaposvári színházban (a Ruszt-féle Bakhánsnőkben) dolgoztunk együtt. Kár, hogy aztán oly keveset találkoztunk. A képen egyébként két piros Adonis aestivalis, vagyis hérics látszik. Vadvirág, nem éppen sírra való, meg már nem is virít ilyenkor, ráadásul a hérics nem is túl szép szó (legalábbis Szőcs Géza szerint: „Figyeli, milyen baljós hangzású ez a szó: hérics?! Mennyi alattomosság
és sunyi vicsorgás van benne, milyen görögös romlottság?! Például
Nyikoláj Hérics, rendőrségi besúgó… Nem szeretnék kettesben maradni
éjszakára egy hériccsel. – Engem, azt hiszem, valami betegségre vagy
szörnyetegre emlékeztet. »Nem érte meg szegény a tavaszt sem. Elvitte a
hérics.«” (Esterházy Péter idézte valamelyik Elefántcsonttornyában)), de Gyula talán megbocsájtja, hogy most mégis velük emlékezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése