Kiállítás Győrben, ráadásul kettő is. Az egyik, a nagyobb Dórával közös. Hivatalos megnyitó szónoklat nem lesz, mi fogunk beszélni a munkákról, a sajátjainkról, egymáséiról, meg arról, ami éppen eszünkbe jut. Nekem például, ha Győrben járok, mindig eszembe jut egy történet, a helyszíne, a Káptalandomb, a püspöki palota, ráadásul nincs is messze a mi palotánktól, az Esterházytól, ahol most a képeink lógnak. Az időpont 1945. március vége. Megnézem a weben: március 30. Nagypéntek napja. Két lány vacog egymással szemben a romos padláson, kigombolt ingben. Két hatalmas kést szorítanak egymás szívéhez. Készülhettek a jelenetre, mert a késeket már napokkal előbb elemelték a Püspökvár konyhájáról. Szegedi lányok, testvérek. Egyikük 18 éves, a másik meg éppen húsz. Két hete volt a születésnapja, március tizenötödikén, de valahogy kiment a fejéből. Persze a győriek is elfelejtették felzászlózni a várost, pedig arról biztos eszébe jutott volna. A front elől menekültek, azért épp ide, mert a nevelőanyjuk (azt elfelejtettem mondani, hogy félárvák) valami rokona csúcsember a pápistáknál. Mintha kanonokot mondtak volna, annyi biztos, hogy egy kicsit ütődött szegényke. Bocsánat, de ezek a lányok a legpatetikusabb pillanatokban is képesek a szarkazmusra. Szóval látjuk a két nagykést, a négy cicit ((duplazárójeles kérdés: mi a kedvenc sportod? Nagy Gáspár költő válasza – mellesleg ő nyitotta meg az első győri kiállításainkat – hát a száz női mell!)), tehát a kések, a keblek és tudható a történelem is: perceken belül megérkezik a felszabadító szovjet hadsereg. Ha a padlás felé indulnak, Éva és Mari átdöfi egymás szívét. A pincébe mentek. Innen már közismert a történet, sokan elmondták, sokan megírták. Nekem pedig illik meggyújtanom egy gyertyát boldog Apor Vilmos püspök úr szarkofágja peremén, mert az egyik szegedi lány, az Éva nevű, aki majd március 15-én lesz 88 éves, az én édesanyám volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése