Száz éve született, pontosabban szeptember 5-én lett volna a századik születésnapja Kálnoky Lászlónak. Szívesen idemásolnám a XIX. Henriket, A kegyelet oltáránt, vagy az Egy szállóige születése című költeményét, amelyből kiderül, hogy vitéz Z. (tejes név) Aladárné nem liba, hanem ízléses postagalamb, de mivel igyekszem az alkalomhoz illőn komoly maradni, és mert eszembe jut egy régi labirintus-versem, amelyen erősen érződik a Kálnoky-hatás, inkább - tisztelgésül - ideírom azt. Valamikor a nyolcvanas évek elején írhattam, amikor még alighanem élt a költő, bár fogalmam sem volt róla, hogy milyen közel vagyok hozzá. Megnézem a lexikont: 85-ben halt meg, itt Budakeszin; bizonyára a tüdőszanatóriumban.
Útvesztő
(in memoriam Kálnoky László)
A virrasztásod kilyukadt fazék.
Lesben fog várni ott a hajnal,
mire eszmélsz, az Ajtó nyitva lesz.
Arcodba csap majd a forró léghuzat,
árnyékod siklik előtted a porban,
szédülni kezdesz,
árnyékod követ.
A fordulóknál néha habozol,
lesz, hogy megállsz,
neszekre vársz,
majd útnak indulsz újra.
Karod széttárod,
zihálsz,
lázas leszel,
s ujjaddal érzed majd: a szikla jéghideg.
És folynak majd vizek,
és lesznek csarnokok,
zöld, nagy szoborarcok,
kő geometriák
merednek ki a földből,
látni fogod, a réz hogy megszínezte őket,
és érzed majd a márvány illatát.
Akkorra már a torkodban csapkod egy madár,
az izgalomtól péniszed remeg majd,
nyelved forró tojás a szájüregbe tömve,
sarud elvásik,
mezítláb bolyongsz,
szűk lesz az út,
a válladat lenyúzza,
és megfordulni ott már nem lehet,
a gerincedbe döfve érzed majd a szempárt,
az arcod forró agyagként megreped,
a fal lüktetni kezd,
nedves lesz, pikkelyes,
talpad a nyákon ott már csúszni fog,
hajakba gázolsz,
ráomlanak majd lépteidre,
iszonytató redők hullámoznak feléd,
elönt a lucskos, savós kilövellés,
szemed kimarja,
megvakulsz belé,
belsőd majd fölfakad, kiomlik,
megsül velőd,
porrá omol,
megsemmisülsz,
hogy legyőzd
Őt,
aki
ott
guggol
KÖZÉPEN
guggolt
ott
Ő,
aki legyőzött,
megsemmisültél,
megsült velőd,
és porrá omlott össze,
fölfakadt belsőd szertefröccsent,
szemed belévakult,
elöntött a savós, ragadós lucsok,
iszonytató redők hullámoztak feléd,
hajak fonódtak súlyos lépteidre,
talpad a nyákos földön
csúszott és bicsaklott,
és lüktetett a fal,
nyirkos volt, pikkelyes,
az arcod forró agyaglappá hasadt,
és gerincedbe döfve hurcoltad a szempárt,
és megfordulni ott még nem lehetett,
szűk volt a vájat,
a válladat lenyúzta,
sarud elvásott,
mezítláb bolyongtál,
nyelved tojássá dagadt az izzó szájüregben,
az izgalomtól ágyékod lüktetett,
torkodban verdesett egy sebesült madár,
és érezted a márványok szagát,
láttad, a réz hogy elszínezte őket,
zöld nagy szoborarcok,
meredtek föl a földből,
és kongó csarnokok,
nagy kő-geometriák.
Patakzottak vizek,
súroltad ujjal a sziklák hűvösét,
széttártad karjaid,
lázad volt
és ziháltál,
a fordulóknál olykor megpihentél,
haboztál
és neszekre vártál,
majd nekivágtál újra,
árnyékod követett,
szédülve támolyogtál,
előtted siklott árnyad lent a porban,
arcodba fújt a forró léghuzat,
s mire eszméltél, az Ajtó nyitva állt,
és lesben várt rád ott az alkonyat.
Az ébredésed eltörött cserép volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése