2024. október 6., vasárnap

BÁZEL, AGI KONGRESSZUS

Az idei AGI (Alliance Graphique International) kongresszust Bázelben rendezték és állítólag még sosem vett részt rajta ennyi nép, mint ezen. A tavalyi Új Zélandon volt, jövőre Vietnámban lesz, szóval érthető, ha az európaiak (egyelőre ők a többség) inkább ide jöttek. Ha jól számolom, ez a kilencedik kongresszus, amelyen részt vettem (Berlin, Tokio-Kioto, Amszterdam, Isztambul, Szöul, Rotterdam, Párizs, Trieszt), elvileg sok kollégát ismerek, de a számuk a több száz részvevő közt most mégis elenyészőnek tűnt. Egyesül voltam magyar, ha a házigazda svájci team tagját, Varga Mihályt nem számolom. (Horkay Pista és Balla Dóra tagja még az AGI-nak, a most fölterjesztett Simon Péterért úgy tűnik, nem lobbiztam elég hatásosan, mert egyelőre nem kapott elég szavazatot.) A fő helyszín a bázeli művészeti főiskola volt, ahol 2008 tavaszán már jártam, akkor az ott tanító Annik Troxler hívott, tartsak előadást a diákjainak. A helyszínre persze nem ismerhettem rá, mert a Fachhochschule Nordwestschweiz azóta új helyre költözött. Képtelenség volt minden előadást végigülni. Kettőt említek. Az egyik Rudolf Steiner blackboard képeiről,  illetve a hatásukról szólt. 

Bázeltől 10 km-re a svájci Dornachban áll a Goetheanum, az antropozófia szentélye, ahol Steiner híres feketetáblás előadásait tartotta. Egyszer egy kollégina azt javasolta, fedjék le fekete papírral a táblákat, így több mint ezer előadás során készített táblarajzot sikerült megmenteni. Számomra azért volt aktuális a téma, mert Pandorka - Anna lánya – épp most kezdte meg Waldorf iskolai tanulmányait, ahol, mint hallom kizárólag fekete táblát használnak, a manapság általános zölddel szemben.  

 A másik előadás is egy tábla előtt zajlott. Niklaus Troxler (Annik papája) „ragasztószalag  performanszát” Song Yi Jeon kísérte speciális élőhang effektusokkal, inkább úgy mondom: száj-zenével. Természetesen fölkerestem a Kunstmuseumot, ahol A követ és a fáraó írása idején már jártam (az udvaron a Calais-i polgárok Rodintől), s elálldogáltam Holbein Halott Krisztusa előtt, ott, ahol 1867-ben Dosztojevszkij is állt (ő egy szék tetején), és a festmény oly elemi erővel hatott rá, hogy csaknem epilepsziás rohamot kapott. 


Voltam a szomszédos templomban berendezett Historisches Museumban, ahol, legalábbis számomra, két apró tükrös anamorfózis volt a csúcspont, kivillamosoztam a város széli Beyeler Foundationban, ahol egy Matisse válogatás volt a fő attrakció. A titokzatos Laurenz Foundationt csak a kongresszus résztvevői számára nyitották meg, s a vezetők úgy túlfontoskodták a bejárást, mintha egy atomerőművet mutogattak volna. Jean Tinguely múzeumában a lánya tartott bemutató vezetést, Haraszty Édeskééhez hasonló mobilszobrok gyűjteménye. Láthatóan sokkal több pénz, de érezhetően sokkal kevesebb szellem. A leghatásosabb képzőművészeti attrakciót a Rajna fölé emelkedő kéttornyú Münster katedrális előtti téren láttam (odabenn Erasmus sírja); egy Mikulásnak öltözött hazánkfia (kocsiján svájci és nemzetiszín zászlók, pulóverén magyar címer, társaságában pulikutya) elefántméretű, színjátszó szappanosvíz buborékokkal vidámította a járókelőket. Leginkább engem. 


 


Nincsenek megjegyzések: