VILÁGHÁBORÚ LESZ

Egy újabb szakasz  "Sakkpartiból", ezúttal a 13. fejezetből. Aktuálissá az teszi, hogy ma délután volt a Gödöllői Iparművészeti Műhelyben rendezett, az első világháború kitörésére emlékező "Mű-Történetek" című kiállítás megnyitója, ahol fel is olvastam ezt a passzust.

           Esett már szó, igaz csak egy apróbetűs széljegyzetben Alekszandr Lvovics Parvusról. Illett hozzá a dolog, tudniillik a kisbetűs marginália, mert mindig szeretett meghúzódni valahol a háttérben, még ha fizikai adottságai nem is különösebben predesztinálták erre. Óriás medve volt, másfél mázsa, hínárszín szemekkel és olyan pocakkal, amilyet csak a karikatúraújságok (Simplicissimus) nagytőkései hordtak, kövér ujjain pecsétgyűrűk csillogtak és hatalmasakat prüszkölt aranyfedelű burnót-szelencéjébe. Még a furcsa latin álnév mögött (Parvus azt jelenti, kicsi) sem igazán sikerült elbújnia. Ott volt az első forradalomnál és látva a teszetosza revolucionyernek ügyetlenségét elhatározta, hogy segít. Pontosabban segítő kezet nyújt – az igazi neve ugyanis Dr. Helphand volt. (A valódi meg talán Israel Lazarevich Gelfand.) A segítség alatt persze nem jótékonykodást kellett érteni, Parvus ugyanis (nevezzük mégis így, mert ezen a néven fogja emlegetni Gorkij is), a forradalmat kizárólag üzleti szempontból volt hajlandó értékelni. Ragyogó elme volt (Nietzsche tanítványa), de minden gondolata a pénz körül forgott. A forradalom kereskedője, kalmárja, zsibárusa, handléja, kupece – biográfusai nem nagyon kényeztették el, ha jelzőket kellett találni rá.  Elhatározta, hogy Európa leggazdagabb embere lesz, és úgy gondolta, hogy a cári birodalom megdöntése épp megfelelő eszköz célja megvalósításához. A forradalomhoz sok minden kell, az anyagiak és az éceszgéber mellett jó, ha akad egy karakteres arcélű vezér is, valaki, akiről majd szobrokat lehet mintázni, akiről könyveket lehet írni, és aki nem ódzkodik a marionett szereptől, sőt talán észre sem veszi, ha zsinóron mozgatják. Parvus első választottja Trockij volt, de róla hamar kiderült, hogy túlságosan önfejű, hogy hamar elragadja a hév, hogy reménytelenül idealista. Lenin ugyan lassabb felfogású volt, kevésbé karizmatikus szónok, és külső adottságaiban is messze elmaradt a filmszínész Trockijtól, viszont sokkal befolyásolhatóbbnak mutatkozott és már régóta fölnézett Parvusra (amit a köztük lévő fél rőf különbség miatt nem csak jelképesen kellett érteni). 1900-ban ismerkedtek meg, Parvus rögtön rábeszélte Lenint az Iszkra folyóirat kiadására, sőt kivitelezőt is ajánlott: saját müncheni nyomdáját. A schwabingi ház egyébként, amelynek pincéjében az illegális nyomdagép zakatolt, a századforduló táján az orosz emigráció és a baloldali német értelmiség találkahelyévé vált. Parvus ekkoriban már német állampolgár, és ebbéli minőségében próbál pénzeket találni a cár ellen morgolódó emigránsok, illetve az Oroszországban tüntető munkások támogatására. Dolgozik persze saját szakállra is, leginkább a fegyverkereskedelemben utazik (ha kell, gabona-, sőt óvszerszállítmánynak álcázva az árut), és gyönyörűségét leli minden új háború kirobbanásában. Szabadkőműves és kommunista, bár alighanem képes lenne egyik napról a másikra az aviatika, a szüfrazsett mozgalom vagy a futballklub alapítás meggyőződéses hirdetőjévé válni, ha ott nagyobb pénzeket látna. A csak három évvel fiatalabb Lenint lenyűgözi, hogy mindent előre lát. Megjósolta a japán háború kitörését, aztán az elvesztését is, tudta, hogy a vereség és a megalázó béke belső elégedetlenségre vezet, amiből egyenesen következik majd az 1905-ös forradalom. Azt is el lehet hinni neki, hogy hamarosan világháború lesz. Oly egyszerűen és pontosan fogalmaz, hogy lehetetlen kételkedni benne. Minden információját az újságokból szerzi, pontosabban az újsághírek nyomán találja ki. Az újságok hazudnak, szemérmetlenül, de következetesen. Az ellenirányú hazugságokból remekül ki lehet silabizálni az igazságot. Három titkárával három nyelven olvastatja föl a napilapokat, miközben egy negyediknek diktál. A sok kis német nyelvű ország nem véletlenül lépett szövetségre. Gyarmatokat akarnak végre ők is, meg piacot, ahol eladhatják a sok bóvlit, ami dől a futószalagokról. Egyelőre Törökországban látják a beteg embert, tőle lehet a legkönnyebben területet szerezni. A japán kaland miatt a cár keletre már nem mehet, neki is a Boszporusz kell majd, hogy kedvére hajókázzon a Földközi tengeren. Nagy szláv föderációról álmodozik, központjában az új fővárossal, Sztambullal, Konstancinápollyal, Bizánccal. Az új nevét még nem meri kimondani, mert babonás, de már tudja: Carigrád. A német császár meg az öreg Ferenc Jóskával is hajlandó összeállni, hogy mégis inkább az övék legyen a Balkán. Bosznia-Hercegovina már meg is van szállva, csak idő kérdése, mikor jelentik be az annektálást, nyilván akkor, amikor elég erősnek hiszik magukat, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a szlávokkal. A cárral. Mert azt már az oroszok sem hagyhatják szó nélkül. Az, hogy Németországot is meg Ausztriát is megmentette egyszer Oroszország, az egyiket Napóleontól, a másikat meg Kossuth Lajostól, az égvilágon nem jelent semmit. Az országok ugyanúgy nem szeretnek hálásnak lenni, ahogyan az emberek sem. Attól se tartson Iljics, hogy az összes európai uralkodó unokatestvér, most még egymás ezredesi egyenruháját öltik fel, ha együtt parádézgatnak, de egymás torkának fognak esni, ha az érdekük úgy kívánja. Amiről Marx és Engels csak álmodozott, az nekünk megadatik: a világháború. Világháború lesz, ami világméretű polgárháborúvá változtatható.

               Parvus 1908-ban úgy utazott el Isztambulba, hogy a török forradalom kirobbantásáért járó titkos ügynöki előleget német márkában, orosz rubelben és osztrák-magyar koronában is fölvette. Mindezt persze nem kötötte Lenin orrára, azt viszont sikerült megértetnie vele, hogy előbb-utóbb rá fog jönni Németország is és Oroszország is, hogy a dologban enyhén szólva ellenérdekeltek, vagyis ha ugyanazokra a területekre ácsingóznak, akkor egymással is hadba kell lépniük. A németek érdeke az lesz, hogy belülről is gyöngítsék a cárt, magyarázza, vagyis segíteni fogják az orosz forradalmárokat. Pénzzel fogják segíteni önöket, és higgye el, Iljics, pénzük az nagyon sok van. A virsli ujjak morzsolgatni kezdik Lenin kabáthajtókáját. Sok van, és dőlni fog. Az Öreg agyán egy pillanatra átszalad, hogy vajon a német szocdemeknek is ajánlgatja-e Parvus a cár pénzét az ottani fellazítás érdekében, és vajon azzal bíztatja-e őket is, hogy dőlni fog a rubel, de aztán más jut eszébe. Jelizavetára gondol, Lisére, arra, hogy milyen jól eligazodott a római vendéglők étlapjain, és mennyire olaszosak voltak a gesztusai: beszéd közben úgy mozgott a keze, mintha egy közibük állt hattyú tollazatát akarná felborzolni. Lenin Parvus hatására kezd el a világpolitikára figyelni és a nemzetközi események összefüggése iránt érdeklődni. Parvus pedig szívesen leckézteti: a cár jelentéktelen, mindegy, hogy mit akar, Oroszországot két ember irányítja, egy vaskezű reformer és egy őrült pap, Sztolipin és Raszputyin. Minden porcikájukban különböznek, de egyformán ellenzik a háborút. Őket kell eltenni az útból. Ellenezné persze a nép is, tiltakoznának a parasztok, ha tudnák, hogy a háború kitörésekor érvénybe lép az alkoholtilalom, de azok nem látnak tovább az orruknál. Minden tökéletesen kalkulálható, bátyuska, még akkor is, ha olykor a véletlenek átrendezik a képleteket. Sípolva veszi a levegőt. Ha a történelemnek szüksége van valami ürügyre, hogy kirobbanjon egy világháború, higgye el, akkor azt meg is fogja találni. Már régóta kísérletezik vele óriáslaboratóriumában. Kivégzőosztag elé taszigál egy elkóborolt herceget,  elnyiszálja a más vallásra tért boltosok torkát,  éjszakai halászbárkákat küld flottacirkálók útjába,  konyhakést döf egy sztarecbe, vagy csak valahol valami trónörököst nekikocsikáztat egy arra repülő puskagolyónak.  Tessék csak kiválasztani a legragyogóbb casus bellit. Semmi kétség, háború lesz, sőt egymásba érő háborúk sokasága, talán már varrják is valahol az ellenséges egyenruhába öltöztetett bábukat, hogy újra a katonavonatok mozdonyának orrára kötözzék őket, ahogy a japán háború idején tették, legföljebb az a kérdés, hányféle mundérra lesz szükség.