Nagy Gáspár Alapítvány

Alapítvány Gazsi emlékére. Délelőtt a Hír TV-ben Petrik Bélával beszélünk a célokról, meg persze Gáspárról. Rajzolok néhány portrét az emblémához. Ez az egyik.

Ha az irodalomba sikerült egy cseppet beleártanom magamat, az a közelmúlt két nagy író-halottja, Lázár Ervin és Nagy Gáspár révén esett meg velem. Ervin közölte a Hitelben első novellám, s első verskötetem válogatásában, szerkesztésében Gáspártól jött a segítség. Méltatást is írt a könyvről, bár bevallom, az abban foglaltakat könnyebb látnom a barátság dokumentumának, semmint olvasnom poétaságom apoteózisaként. Egy szó mint száz: mentorok nélkül maradtam; világos tehát, hogy az ilyesféle foglalatossággal most kéne felhagynom, ám mit tegyek, ha jön az a fura valami, amire a beavatottak talán ismernek alkalmasabb szót, nekünk földönjáróknak leginkább mégiscsak a szomorúsághoz hasonlít, és úgy is érkezik éppen, ahogyan Ervin bátyám novellájában a szomorúság szokott megérkezni, komoran, sötétbarnán, hogy rátelepedjék a lélekre, na jó: a lévé-levek-reve, hogy egy kicsi segítséggel szolgáljak a már nem sokáig dugdosható vers megfejtéséhez is.
Tudom, valami vigasztalót illene írni, mondani, üzenni legalább, csak hát még túl közel vannak, még a fülemben telefonoz a hangjuk. Legutoljára - Gáspárt már nem mertem hívni - Mártát, a felesége számát tárcsáztam, de ő átadta neki a mobilt: Orosz Pista az. - Azt mondd, hogy István, suttogta halkan Gazsi. Tudta, hogy otthon így szólítanak, és neki, a nagybeteg barátnak még erre a semmiségre is volt gondja élete legeslegvégén. A semmiség persze rögvest nőni kezdett: kétségbeesetten próbálom fölidézni a hangját azóta folyvást, hogyan is hívott, de bevallom más megszólítások jutnak eszembe. Leginkább azt mondta, fiacskám, - játékosan évődve; - vagy így: kisfiam. Persze tehette is, húsz pingpong meccsből tizenhétszer biztosan lemosott (szerintem ezek a bencések oroszóra helyett is ezt gyakorolták). Az angyali követés versét olvasva mintha engem szólongatna: „belépsz te is az angyalok karába kisfiam”… Aztán úgy hívott még: uraságod. Azt mondta: „uraságod nézi-e a vébé selejtezőt, mert hogy nézhetnénk együtt” (hej, pedig hogy’ megjártuk azzal a szovjet-magyarral is!), vagy azt írta egy vers-dedikációban: „én csak elképzeltem, amit az úr megálmodott”. Bevallom, plebejus mivoltomban bosszantott kissé ez az urazás (amihez persze Ervin is kaján örömmel társult), és most tessék, itt jön az álmomban, és imígyen szólít meg mindjárt:

Megy világgá, mint az álom,
Azon az egy szalmaszálon,
Lassan lépdel, még nem látom
(kétdimenziós az álmom),
de már hallom, ahogy rám szól:
uraságod miért gyászol?
Követi költőnk valaki,
szárnya zörgését hallani,
barlangfalnyi mozivásznon,
asa-nisi-masa bálon
árnyékként lép a nyomába,
általlép a kontúrjába,
ága-bokrán az ereknek
fény-hálózatok erednek,
világoló lélegzettel
indul a szó a torkán fel,
s kérdi újfent, - mért is gyászol:
szalmaszálban ott a jászol.