Kedves Utisz Blog olvasók, bizonyára nem kerülte el figyelmeteket az elmúlt hetek politikai változása, s tudjátok azt is, hogy hazánkat új kormány, s élén új miniszterelnök vezeti. Talán e fenti képpel is találkoztatok, vagy emlékeztek hasonlókra, hisz a választási kampány során sokszor került elő. Akadt az olvasók közt nem is kevés, ki arról faggatott, beleegyezésemmel használta-e a képet – vagy annak elhíresült mondatát: Tovariscsi, konyec – újdonsült elnökünk, vagy ha nem, jóváhagytam-e legalább utólag, amikor fölhívott, hogy pótolná a hektikus idők során támadt hiátust. Hogy hívott-e? Ó, igen: az alábbi opciók egyike megtörtént valóban, ám, hogy a sok közül melyik, annak kiválasztását játékos kedvetekre bízom, ezért jelöltem őket az ábécé betűivel. A? B? C? D? E? F? G? H? I? .
A
A miniszterelnök. Már kezdtem letenni róla, hogy keresni fog. Aztán a titkárságról valaki telefonált (Claudia, vagy Hajnalka néven mutatkozott be), hogy adná, ha nekem is alkalmas lenne most. Hosszan mentegetőzött: elismeri, hogy korábban kellett volna jelentkeznie. Sejtettem, hogy a plakátról akar beszélni, hisz a fél ország azt firtatta, hogy kért-e hozzá engedélyt, tudniillik a Tovariscsi konyecel való kampányoláshoz. Tudja jól, hogy az ilyesmi pénzben nem fejezhető ki, s méltatlan lenne az ügyhöz is, legfőképp pedig hozzám, ha úgymond „összegszerűsítene”. Nem is teszi, hisz azt reméli, a hon megújulását pártolom; s mivel tudja, mert stábja történészeivel utána nézetett, hogy 37 évvel korábban sem kértem honoráriumot a Magyar Demokrata Fórumnak átadott plakátért, szívből reméli, hogy kezem most sem kívánom pénzzel szennyezni be.
B
A miniszterelnök. WhatsAppon hívott, mert olcsó kormányzást akar. Megismertem a hangját, nem volt nehéz, hisz a kampány során hallhattam elégszer szónokolni. Ha beszélt, társalgott, nyilatkozott, az is szónoklás volt leginkább, melyet szinte minden alkalommal a Tovariscsi konyec szlogennel zárt le. Volt, hogy a plakát elé állva nyomatékosította az ismert mondatot. Voltaképp most is a plakát miatt telefonált. Kis párt, első kampány, a stáb mellékállásban ügyködött, így, ha el nem is fogadható, de talán érthető, hogy megfeledkeztek a szükséges engedélyről. Tudják, hogy hiba, de ki számított ily átütő sikerre? Természetesen nem akarja áztatni a kollégákat, átérzi saját felelősségét. Higgyem el, éjente álmatlanul forgolódik, s átizzadt hálóingben ébred, ha arra gondol, hogy róla milyen véleménnyel vagyok, vagy mit mondok barátaimnak, ha neve vacsora közben, a szaunában, vagy egy kártyaparti során fölmerül. Most, hogy Brüsszelben megnyitják végre a pénzcsapot, rendezni fogja az elvarratlan szálakat. Legelsőként a plakát ügyet. Nem kellett közbeszólnom, hisz képben volt nagyon. Nem csak jogi, etikai, de történelmi szempontból is készült, vagy fölkészítette a körötte működő csapat. Tudta, hogy bár a plakátot az MDF használta, de nem rendelt plakát volt, nem is fizettek érte, ezért copy-right jogokkal én rendelkezem. Bízik nagyvonalúságomban, s reméli, hogy jogi ellenlépést nem fontolgatok, de miért is tenném, hisz nem tudok akkora összeget mondani, amelynek dupláját ne fizetné ki boldogan.
C
A miniszterelnök ügyvédjeként mutatkozott be (Emil, Ernő, vagy Elek) s bár kérte, beszélgetésünket kezeljem bizalmasan, e kérést kisvártatva visszavonta, midőn emlékeztettem rá, hogy megbízója a régi s az új kormányzás közötti legfőbb különbség gyanánt épp az átláthatóságot nevezte meg. Elismerte, hogy jogi, illetve etikai szempontból is merülhetnek föl kétségek a plakát – ahogy nevezte – „újrahasznosítása” körül, de szeretné, ha kompromisszumos megoldásra sikerülne jutnunk, mely mindkettőnknek megfelel. Érdeklődött, bíztam-e már meg ügyvédeket, hogy képviseljenek, s szinte hallatszott a szívéről lehulló nagy kő koppanása, mikor azt feleltem, hogy számomra ez szükségtelen. Némileg föl is bátoríthatta válaszom, legalábbis ennek tudom be utolsó mondatát, mely szerint a politikai siker s a parlamenti többség lehetőséget adna ugyan számukra, hogy „erőből intézkedjenek”, ezt nem teszik meg, s úgy szeretnék az ügyet lezárni, hogy mindkét félben kellemes emlékek maradjanak.
D
A miniszterelnök megbízásából beszél, mondta
az illető (Norbert, vagy Krisztián), a környéken járnak, s ha itthon vagyok, beugrana a főnöke. Előbb a
biztonságiak jöttek három Audival s bombakereső detektorokkal. Kérték, a kutyát
kössem meg. Tíz éve már, hogy nem él, feleltem; a tábla, valahogy a kapun
maradt. Hiba, mondta a parancsnok, majd hozzátette jóindulatúan, ebből még
bajom lehet. Inkább úgy mondta, ebből is bajom
lehet. Az elnök egy jó órával később futott be, slim fit szabású inge nyakába
tűzte napszemüvegét, s az előszobában levette a cipőt, holott mondtuk, hogy
nálunk nem szokás. A fehér zokni talpa szürke volt, amikor az IKEA fotelben lábát
keresztbe tette. Asszonyom pirult, ahogy a kávét töltögette. Később elmondta,
hogy a konyhában a biztonságiak előtt meg kellett kóstolnia. A szerzői jog
értelmezése volt a téma, pontosabban a plakát használatának jogszerűsége, mi engedély
hiányában attól függ, az idézés, illetve az illusztráció körét túllépi-e. Elismerte, hogy amikor a „Товарищи, конец!” szlogent, beszédeibe emelte, illetve amikor a
plakát előtt pózolt, lényegében kész narratívát vett át, vagyis úgy
vélte, nem kell új vizuális nyelvet építenie, mert a plakát „már bizonyított”. Az
1989–90-es események (melyeket nyolc évesen élt át), és az új, általa létrehozni kívánt rendszer közötti történelmi
párhuzamra apellált, azt állítva, hogy neki, mint aki a rendszerváltást személyében jeleníti meg, szükségtelen lett volna a plakát használatát
engedélyeztetni, hisz ha jobban belegondolnék, magam is belátnám, hogy a
rendszerváltozás szó és az ő neve ugyanazt jelenti. Előbbi idővel majd
elhalványul, s gyönyörű nyelvünkből pár év múlva majd ki is kopik.
E
Ő volt az, a miniszterelnök személyesen. A képzőművészetek
nagy barátjaként mutatkozott be, akinél senki nem tudja jobban értékelni a
plakátomat. Nem csak az afféle hagyományos és – már megbocsássak, de közhelyes
formák iránt van affinitása, mint amit én képviselek, de érdeklődik a modern
művészet irányában is. Bizonyítandó, hogy
amit mond, nem légből kapott, elmesélte, épp most kérték fel, hogy személyesen teszteljen
egy tíz lapból álló művészeti projektumot. Tíz tintapacára hasonlító műről kellett
megállapítania, mit ábrázol valójában, s mindegyiket azonnal sikerült felismernie.
Alig győzte fogadni a gratulációkat, a kísérletet vezető professzor asszony
(Flórának vagy Faunának hívták), egy egész csokor nárcisszal kedveskedett neki.
Hálásan vette át, ahogy tőlem is szívesen elfogadja, hogy a plakátomat a jó ügy
érdekében átengedtem neki.
F
A miniszterelnök titkársága az. A vonalason keresnek – adta át a kagylót feleségem. Mióta van mobil, ritkán hívnak ezen, legutóbb a kampány során használták, igaz azok nem beszélgetések voltak, hanem szalagra vett üzenetek, hogy kire szavazzunk s az nekünk miért éri meg. Vagy inkább nekik. A kabinetiroda vezetője (Géza, vagy Gizi) hamar a lényegre tért, hogy tudniillik a plakátról kíván beszélni, azt gondolta, hogy majd én forszírozom ezt a beszélgetést, hisz tudja, amit a kampány során még nem tudott sem ő, sem Peti (ő hívta így), hogy nem csak alkotója, de jogtulajdonosa is vagyok az általuk „újrahasznosított” falragasznak, s ebbéli minőségemben jogosan háboroghatnék, vagy tarthatnék igényt felhasználási díjazásra. Hogy nem tettem eddig, abban a napi politikától elzárkózó művész nagyvonalú eleganciáját vélik felfedezni, amivel visszaélni semmi módon nem kívánnak. Kéri, nyújtsam be igényemet, ám ha ezt továbbra sem teszem, engedjem neki, pontosabban az elnök úrnak (alias Peti), hogy az ügyet saját hatáskörébe vonja, s személyesen rendezze el. Van is egy ötlete, ha elfogadom, máris intézkedik. (Nem voltam képes közbevágni, oly gyorsan beszélt.) Hallottam ugyebár Balásyról (György vagy Gyula), a kékplakátok emberéről, ki médiafronton az előző időszak legnagyobb nyertese volt. (Ha nem volna grafikus, vagyis szegről-végről kolléga, akkor is tudnék a 80 milliárdos vagyonról, mondtam volna, ha szóhoz jutok.) Nos, mielőtt a Vagyonvisszaszerzési Hivatal elkezdte volna az elszámoltatást, Balásy visszaadta a pénzt, amit a miniszterelnök, ha meg nem bánt vele, nekem utaltatna át, ami azért lenne célszerű, mert a könyvelésben szereplő plakát szót nem is kéne megváltoztatniuk.
G
A miniszterelnök sajtófőnökeként mutatkozott be. Már illett volna jelentkeznem, pirított rám az illető (Zsombor, vagy Zsolti), de semmi baj, megérti, hisz az én koromban…, meg nyilván elfogódott is vagyok. Máris kapcsolja az elnököt, kinek épp van pár szabad perce rám, így most személyesen megköszönhetem neki… Már hallottam is az apró kattanást. Ő volt az; kedves és derűs. Ha gondolom, akár vissza is tegezhetem. Szívből gratulál, hisz nem volt példa még a történelemben, hogy két rendszerváltozásban is főszerepet játsszon egyazon plakát. A Tovariscsi konyecről beszél, mely az ő révén most újra elhíresült, s melynek rajzolója, úgy értesült, hogy én vagyok. Hallott szerény természetemről, arról, hogy vidéken élek, ahonnan ritkán mozdulok ki, de ha megadom a címem, elküld egy dedikált reprodukciót, sőt küldet egy egész dobozzal, hogy osztogathassam lent a nyugdíjasok között.
H
A vadaspark átmászólétrájánál várt. Mikor a
csuklyát, s a szájmaszkot levette, akkor ismertem föl, hogy a miniszterelnök
az. Tudta, hogy erre szoktam sétálni naplementekor, s már negyednapja jár ide, hogy
titkon találkozhasson velem. Mutatta a fészkükből kihullt fiókákat, melyeket összegyűjtött, hisz neki nem csak az emberek gondját kell viselnie. Azt kérte, addig kezeljem bizalmasan, miféle elégtételt
fontolgat, s milyen hatalmi posztot szán nekem, amíg a köztársasági elnököt nem
sikerül elmozdítani. Megígértem neki, ezért nektek most sajnos többet nem mondhatok. Búcsúzáskor egy szajkó fiókát nyomott kezembe; azt kérte, róla nevezzem el. Most azt nevelgetem.
I
Ja, a miniszterelnök? Nem hívott. Tudtommal a sajtófőnöke, az ügyvédje, a sztájlisztja, a titkársága sem (hacsak nem ismeretlen számról, amit nem vettem föl.)
(fotó: Fazekas István / HVG)
Ínyencek ide kattintva folytathatják a témát.
