2026. június 1., hétfő

A RECIKLÁLT PLAKÁT

 


Kedves Utisz Blog olvasók, bizonyára nem kerülte el figyelmeteket az elmúlt hetek politikai változása, s tudjátok azt is, hogy hazánkat új kormány, s élén új miniszterelnök vezeti. Talán e fenti képpel is találkoztatok, vagy emlékeztek hasonlókra, hisz a választási kampány során sokszor került elő. Akadt az olvasók közt nem is kevés, ki arról faggatott, beleegyezésemmel használta-e a képet – vagy annak elhíresült mondatát: Tovariscsi, konyec – újdonsült elnökünk, vagy ha nem, jóváhagytam-e legalább utólag, amikor fölhívott, hogy pótolná a hektikus idők során támadt hiátust. Hogy hívott-e? Ó, igen: az alábbi opciók egyike megtörtént valóban, ám, hogy a sok közül melyik, annak kiválasztását játékos kedvetekre bízom, ezért jelöltem őket az ábécé betűivel. A? B? C? D? E? F? G? H? I? .

A

A miniszterelnök. Már kezdtem letenni róla, hogy keresni fog. Aztán a titkárságról valaki telefonált (Claudia, vagy Hajnalka néven mutatkozott be), hogy adná, ha nekem is alkalmas lenne most. Hosszan mentegetőzött: elismeri, hogy korábban kellett volna jelentkeznie. Sejtettem, hogy a plakátról akar beszélni, hisz a fél ország azt firtatta, hogy kért-e hozzá engedélyt, tudniillik a Tovariscsi konyecel való kampányoláshoz. Tudja jól, hogy az ilyesmi pénzben nem fejezhető ki, s méltatlan lenne az ügyhöz is, legfőképp pedig hozzám, ha úgymond „összegszerűsítene”. Nem is teszi, hisz azt reméli, a hon megújulását pártolom; s mivel tudja, mert stábja történészeivel utána nézetett, hogy 37 évvel korábban sem kértem honoráriumot a Magyar Demokrata Fórumnak átadott plakátért, szívből reméli, hogy kezem most sem kívánom pénzzel szennyezni be.  

B

A miniszterelnök. WhatsAppon hívott, mert olcsó kormányzást akar. Megismertem a hangját, nem volt nehéz, hisz a kampány során hallhattam elégszer szónokolni. Ha beszélt, társalgott, nyilatkozott, az is szónoklás volt leginkább, melyet szinte minden alkalommal a Tovariscsi konyec szlogennel zárt le. Volt, hogy a plakát elé állva nyomatékosította az ismert mondatot. Voltaképp most is a plakát miatt telefonált. Kis párt, első kampány, a stáb mellékállásban ügyködött, így, ha el nem is fogadható, de talán érthető, hogy megfeledkeztek a szükséges engedélyről. Tudják, hogy hiba, de ki számított ily átütő sikerre? Természetesen nem akarja áztatni a kollégákat, átérzi saját felelősségét. Higgyem el, éjente álmatlanul forgolódik, s átizzadt hálóingben ébred, ha arra gondol, hogy róla milyen véleménnyel vagyok, vagy mit mondok barátaimnak, ha neve vacsora közben, a szaunában, vagy egy kártyaparti során fölmerül. Most, hogy Brüsszelben megnyitják végre a pénzcsapot, rendezni fogja az elvarratlan szálakat. Legelsőként a plakát ügyet. Nem kellett közbeszólnom, hisz képben volt nagyon. Nem csak jogi, etikai, de történelmi szempontból is készült, vagy fölkészítette a körötte működő csapat. Tudta, hogy bár a plakátot az MDF használta, de nem rendelt plakát volt, nem is fizettek érte, ezért copy-right jogokkal én rendelkezem. Bízik nagyvonalúságomban, s reméli, hogy jogi ellenlépést nem fontolgatok, de miért is tenném, hisz nem tudok akkora összeget mondani, amelynek dupláját ne fizetné ki boldogan.  

C

A miniszterelnök ügyvédjeként mutatkozott be (Emil, Ernő, vagy Elek) s bár kérte, beszélgetésünket kezeljem bizalmasan, e kérést kisvártatva visszavonta, midőn emlékeztettem rá, hogy megbízója a régi s az új kormányzás közötti legfőbb különbség gyanánt épp az átláthatóságot nevezte meg. Elismerte, hogy jogi, illetve etikai szempontból is merülhetnek föl kétségek a plakát – ahogy nevezte – „újrahasznosítása” körül, de szeretné, ha kompromisszumos megoldásra sikerülne jutnunk, mely mindkettőnknek megfelel. Érdeklődött, bíztam-e már meg ügyvédeket, hogy képviseljenek, s szinte hallatszott a szívéről lehulló nagy kő koppanása, mikor azt feleltem, hogy számomra ez szükségtelen. Némileg föl is bátoríthatta válaszom, legalábbis ennek tudom be utolsó mondatát, mely szerint a politikai siker s a parlamenti többség lehetőséget adna ugyan számukra, hogy „erőből intézkedjenek”, ezt nem teszik meg, s úgy szeretnék az ügyet lezárni, hogy mindkét félben kellemes emlékek maradjanak.  

D

A miniszterelnök megbízásából beszél, mondta az illető (Norbert, vagy Krisztián), a környéken járnak, s ha itthon vagyok, beugrana a főnöke. Előbb a biztonságiak jöttek három Audival s bombakereső detektorokkal. Kérték, a kutyát kössem meg. Tíz éve már, hogy nem él, feleltem; a tábla, valahogy a kapun maradt. Hiba, mondta a parancsnok, majd hozzátette jóindulatúan, ebből még bajom lehet. Inkább úgy mondta, ebből is bajom lehet. Az elnök egy jó órával később futott be, slim fit szabású inge nyakába tűzte napszemüvegét, s az előszobában levette a cipőt, holott mondtuk, hogy nálunk nem szokás. A fehér zokni talpa szürke volt, amikor az IKEA fotelben lábát keresztbe tette. Asszonyom pirult, ahogy a kávét töltögette. Később elmondta, hogy a konyhában a biztonságiak előtt meg kellett kóstolnia. A szerzői jog értelmezése volt a téma, pontosabban a plakát használatának jogszerűsége, mi engedély hiányában attól függ, az idézés, illetve az illusztráció körét túllépi-e. Elismerte, hogy amikor a „Товарищи, конец!” szlogent, beszédeibe emelte, illetve amikor a plakát előtt pózolt, lényegében kész narratívát vett át, vagyis úgy vélte, nem kell új vizuális nyelvet építenie, mert a plakát „már bizonyított”. Az 1989–90-es események (melyeket nyolc évesen élt át), és az új, általa létrehozni kívánt rendszer közötti történelmi párhuzamra apellált, azt állítva, hogy neki, mint aki a rendszerváltást személyében jeleníti meg, szükségtelen lett volna a plakát használatát engedélyeztetni, hisz ha jobban belegondolnék, magam is belátnám, hogy a rendszerváltozás szó és az ő neve ugyanazt jelenti. Előbbi idővel majd elhalványul, s gyönyörű nyelvünkből pár év múlva majd ki is kopik. 

E

Ő volt az, a miniszterelnök személyesen. A képzőművészetek nagy barátjaként mutatkozott be, akinél senki nem tudja jobban értékelni a plakátomat. Nem csak az afféle hagyományos és – már megbocsássak, de közhelyes formák iránt van affinitása, mint amit én képviselek, de érdeklődik a modern művészet irányában is.  Bizonyítandó, hogy amit mond, nem légből kapott, elmesélte, épp most kérték fel, hogy személyesen teszteljen egy tíz lapból álló művészeti projektumot. Tíz tintapacára hasonlító műről kellett megállapítania, mit ábrázol valójában, s mindegyiket azonnal sikerült felismernie. Alig győzte fogadni a gratulációkat, a kísérletet vezető professzor asszony (Flórának vagy Faunának hívták), egy egész csokor nárcisszal kedveskedett neki. Hálásan vette át, ahogy tőlem is szívesen elfogadja, hogy a plakátomat a jó ügy érdekében átengedtem neki.  

F

A miniszterelnök titkársága az. A vonalason keresnek – adta át a kagylót feleségem. Mióta van mobil, ritkán hívnak ezen, legutóbb a kampány során használták, igaz azok nem beszélgetések voltak, hanem szalagra vett üzenetek, hogy kire szavazzunk s az nekünk miért éri meg. Vagy inkább nekik. A kabinetiroda vezetője (Géza, vagy Gizi) hamar a lényegre tért, hogy tudniillik a plakátról kíván beszélni, azt gondolta, hogy majd én forszírozom ezt a beszélgetést, hisz tudja, amit a kampány során még nem tudott sem ő, sem Peti (ő hívta így), hogy nem csak alkotója, de jogtulajdonosa is vagyok az általuk „újrahasznosított” falragasznak, s ebbéli minőségemben jogosan háboroghatnék, vagy tarthatnék igényt felhasználási díjazásra. Hogy nem tettem eddig, abban a napi politikától elzárkózó művész nagyvonalú eleganciáját vélik felfedezni, amivel visszaélni semmi módon nem kívánnak. Kéri, nyújtsam be igényemet, ám ha ezt továbbra sem teszem, engedjem neki, pontosabban az elnök úrnak (alias Peti), hogy az ügyet saját hatáskörébe vonja, s személyesen rendezze el. Van is egy ötlete, ha elfogadom, máris intézkedik. (Nem voltam képes közbevágni, oly gyorsan beszélt.) Hallottam ugyebár Balásyról (György vagy Gyula), a kékplakátok emberéről, ki médiafronton az előző időszak legnagyobb nyertese volt. (Ha nem volna grafikus, vagyis szegről-végről kolléga, akkor is tudnék a 80 milliárdos vagyonról, mondtam volna, ha szóhoz jutok.) Nos, mielőtt a Vagyonvisszaszerzési Hivatal elkezdte volna az elszámoltatást, Balásy visszaadta a pénzt, amit a miniszterelnök, ha meg nem bánt vele, nekem utaltatna át, ami azért lenne célszerű, mert a könyvelésben szereplő plakát szót nem is kéne megváltoztatniuk.  

G

A miniszterelnök sajtófőnökeként mutatkozott be. Már illett volna jelentkeznem, pirított rám az illető (Zsombor, vagy Zsolti), de semmi baj, megérti, hisz az én koromban…, meg nyilván elfogódott is vagyok. Máris kapcsolja az elnököt, kinek épp van pár szabad perce rám, így most személyesen megköszönhetem neki… Már hallottam is az apró kattanást. Ő volt az; kedves és derűs. Ha gondolom, akár vissza is tegezhetem. Szívből gratulál, hisz nem volt példa még a történelemben, hogy két rendszerváltozásban is főszerepet játsszon egyazon plakát. A Tovariscsi konyecről beszél, mely az ő révén most újra elhíresült, s melynek rajzolója, úgy értesült, hogy én vagyok. Hallott szerény természetemről, arról, hogy vidéken élek, ahonnan ritkán mozdulok ki, de ha megadom a címem, elküld egy dedikált reprodukciót, sőt küldet egy egész dobozzal, hogy osztogathassam lent a nyugdíjasok között.

H

A vadaspark átmászólétrájánál várt. Mikor a csuklyát, s a szájmaszkot levette, akkor ismertem föl, hogy a miniszterelnök az. Tudta, hogy erre szoktam sétálni naplementekor, s már negyednapja jár ide, hogy titkon találkozhasson velem. Mutatta a fészkükből kihullt fiókákat, melyeket  összegyűjtött, hisz neki nem csak az emberek gondját kell viselnie. Azt kérte, addig kezeljem bizalmasan, miféle elégtételt fontolgat, s milyen hatalmi posztot szán nekem, amíg a köztársasági elnököt nem sikerül elmozdítani. Megígértem neki, ezért nektek most sajnos többet nem mondhatok. Búcsúzáskor egy szajkó fiókát nyomott kezembe; azt kérte, róla nevezzem el. Most azt nevelgetem.

I

Ja, a miniszterelnök? Nem hívott. Tudtommal a sajtófőnöke, az ügyvédje, a sztájlisztja, a titkársága sem (hacsak nem ismeretlen számról, amit nem vettem föl.)

(fotó: Fazekas István / HVG)

Ínyencek ide kattintva folytathatják a témát. 

 

2026. május 20., szerda

HERR GRIMM ÚR MÁR A RAKLAPON


A kiegyezést követő évben, 1868-ban, Herr Vincenz Grimm, azaz Grimm Vince úr majd’ két évtizedes emigráció után visszatér Magyarországra. A legendás szépműkereskedő és kőnyomdász, a Párizs fölött diadalmaskodó Pesti Sakk-kör elnöke, Petőfi illusztrátora és Kossuth bankógyártója, egy Jellasics és a kamarilla ellen vitriolos tollal írt gúnyeposz halálra keresett szerzője, a koronaásók egyike, aki Bem Józseffel együtt tért át a mohamedán vallásra, a közélettől visszavonulva és nyugalmas öregségre vágyva telepedik le újra Pesten, ám egy lelkes ifjú újdonásznak sikerül rávennie, hogy mesélje el az életét.

2026. május 19., kedd

NÉGYSOROSOK

 Hajnal Éva folyóirata, a Litera-túra májusi száma hozta le az alábbi ötsorosokat. Ide kattintva olvasható az egész lap, itt meg az én versikéim külön is:

Ha elmetszed találomra, bárhol,
mindig lesz majd egy olyan pillanat,
egy állókép az idő lemezén,
ahol egy nyíl egy szív iránt halad.

*

Múlt és jövendő éppen szobádig ér itt,
tárd mindkét ablakod ki mostan ütközésig,
két naplementét látsz, szolgáltál két urat,
s szétszórja dolgaid egy hűvös léghuzat.

*

Pókszálon hintázó kiszáradt légytetem
mögött két alkonyatra fókuszál a szem,
az ablaktáblák közt összepréselt idő
túlfelén cirkulál a rég elmúlt jövő.

*

Az óraszámlapok fölül maholnap
letördelik az összes mutatókat,
de tengelyén az árva csillagoknak
az átdöfött szívek tovább forognak.

*

Nyílik a könyv s arcodba mered,
nézi merőn két árva szemed,
semmi esélyed, tudja, mit érzel,
bármire gondolsz, már nem enyész el.

2026. május 17., vasárnap

EGY KIVÉGZÉS ÜRÜGYÉN


Szomorúan olvasom, hogy mivel a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Anyanyelvi Kultúra Kollégiuma egyetlen fillérrel sem támogatta a Hitel folyóiratot, így azonnali hatállyal meg is szűnt az 1988-ban indult lap. Csoóri, Sütő, Nagy Gáspár, Esterházy, Ágh István, Cseres Tibor, Orbán Ottó lapja. A más folyóiratoknak juttatott bőkezű támogatásról szóló hír miatt a szomorúság helyett akár a felháborodás szót is írhattam volna, s aligha jelent elégtételt, hogy a Hitel legutolsó számában nekem is van írásom – ráadásul a lap kivégzésére utaló jelképként a Mi legyen az akasztófával? című esszémet közölte a folyóirat. Ide kattintva elolvashatjátok ti is.  

2026. május 16., szombat

KALANDJAIM A KARMELITÁBAN


Nem túl sűrűn, de azért megfordultam a Karmelitában magam is. Először talán 1988-ban, igaz akkor még Várszínháznak hívták s protekciós ingyenjeggyel nézhettem meg a Barátaim! Kannibálok! című tragikomédiát. Csernus Mariann, Kubik Anna, Szirtes Gábor; Mihály Pál… A szerző, Sultz Sándor miatt lehettem kivételezett, hisz „Ödi” a sógorom. Utoljára valamikor 2019 őszén, a Covid indulása táján jártam az épületben, akkori látogatásomat elég részletesen és "majdnem pontosan" megírtam Páternoszter című regényemben, aki kíváncsi rá a könyv 560 – 562 lapjain találhatja. Most a harmadik, a közbülső vizitről lesz szó. Az évszám 2002 (a lementett fájl dátuma 2002.03.27). Miniszterelnökségről még szó sem volt, de a Várgondnokság Közhasznú Nonprofit Kft, azt hiszem ez volt a neve az intézménynek, ahová berendeltek, már megemlítették, hogy kiemelkedően fontos funkciót kap majd az épület, ezért is akarják jelentős képzőművészeti alkotással díszíteni a szemközti restaurálásra váró épület, az egykori Honvédelmi Minisztérium hosszanti hátsó falát. A mű ugyan csak ideiglenesen lesz látható, de mivel az épület felújítását még csak tervezik, valószínű, hogy évtizedekig csodálhatják majd a várba sétáló népek. A dolog fontosságára való tekintettel úgynevezett meghívásos pályázatot írtak ki, vagyis rajtam kívül többen is készítettek terveket arra bizonyos hosszú falra. Hogy hányan, arra már nem emlékszem, de lehet, hogy nem is volt az orromra kötve. Boldogan láttam munkához, úgy éreztem, nekem lett kitalálva a feladat, hisz régóta szerettem volna előállni egy nagyméretű perspektivikus anamorfózissal, ilyesmivel foglalkoztam akkoriban, és persze a helyszín is inspirált. Most, több mint két évtized múltán elővéve a rajzokat, még mindig fájlalom, hogy nem valósulhatott meg a terv. Úgy emlékszem, az irodista hölgy, akinek az elutasítást tolmácsolnia kellett, ő is megpróbált vigasztalni. Kár, hogy nem szóltak, hogy csak a közbeszerzési szabályok miatt volt szükség az ön tervére is. A vázlatdíjért elég lett volna bármi skicc, mondta sajnálkozva, hisz a győztes személye már fix volt, mielőtt a munka elkezdődött volna. Egy fiók mélyén megtaláltam a tervek nálam maradt részét, s a kompjúterben a pályázathoz tartozó eszmefuttatást, ami tán el sem jutott a döntnökökhöz. Hátha most a felhőbe lőve megmarad… 


 
A Szent György téri „tűzfal-grafika” tervről
A Szent György térre néző tűzfal, amely a volt HM épület visszabontása után megmarad, két olyan karakteres, tulajdonsággal rendelkezik, amelyeket a grafikai tervnél, mint inspirációt, továbbgondolásra méltó adottságot próbáltam figyelembe venni.
Az egyik a szokatlanul hosszú, felület, a másik, hogy a Nap szinte körbejárja, reggeltől napnyugtáig megvilágítja a falat.
A tűzfal filmszalag-szerűen elnyúló formája különösen alkalmas arra, hogy az ábrázolásba a történelmi kronológiára utaló elemek kerüljenek. Különböző idő-szeleteket kíséreltem meg kapcsolatba hozni egymással, összekeverni a budavári századok jellegzetes figuráit a hosszú felületen (janicsár harcos, 17. századi tábori ágyú, 48-as lovas nemzetőr, 20. századi turista, stb.) A felülnézeti ábrázolás a Thomas Mann-i kút metaforát idézi: a múltba fölülről látunk.
Hogy az egymásmellé került szereplők helyzete csupán virtuális, arra az árnyékok játéka – különböző iránya - utal. Napóraszerűen járja körbe az „idő” a figurákat, és teremt rendet, azaz egyfajta emocionális kronológiát. Miközben dolgoztam, három Pilinszky-sor járt a fülemben, idemásolom, mert a tűzfal-grafika mottójaként is el tudnám képzelni:

És mégis, mégis szakadatlanul
Szemközt a leáldozó nappal
Mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.


Volt egy harmadik szempont is, amelyet illett figyelembe venni. A tűzfalat nem csak szemből kell megtervezni. A járókelők, miközben elhaladnak mellette, oldalról is fogják látni, sőt ez a nézet - ezek a nézetek - az útirányokat figyelembe véve meglehetősen jelentősek lesznek. Mátyás király és Beatrix királyné portréját úgy helyeztem el a falon, hogy szemből nézve csak amorf formának látszódjanak, a fal közelébe érkezve, anamorfikus nézőpontból viszont feltűnjön a királyi pár. Ha a fal mellett jobbról haladunk el, Mátyás, ha balról, Beatrix.
Az anamorfózisnak, ennek a perspektíva-ábrázolások hőskorában fölfedezett, majd jószerivel elfelejtett ábrázolási módnak a használatát esetünkben két művészettörténeti tény is indokolja. Az első ismert anamorfózisokat a Mátyással kapcsolatban álló Leonardo rajzolta, az első olyan művész pedig, aki mint anamorfóziskészítő vált ismertté, az az, Erhard Schön volt, aki 1541-ben fába metszette Buda híres látképét, amely az egyik legelső, s kis jóindulattal hitelesnek is mondható ábrázolása a várnak. Perspektivikus anamorfózisaival (V. Károly, VII. Kelemen, III. Pál pápa, V. Ferdinánd, I. Ferenc, stb.) tele voltak a korabeli Európa metszet kereskedései. Talán nem szerénytelenség azt hinnünk, Hunyadi Mátyás is odakerülhetett volna a leghíresebb reneszánsz uralkodók tablójára.