A HALÁL ROKONA (+ 1919. január 27.)

JEKATYERINBURG

Jekatyerinburg. Az iskolában még úgy tanultuk, Szverdlovszk, az Ural fővárosa. Már Ázsia, igaz még éppen hogy csak. Az időkülönbség négy óra, otthon még este tíz van, itt már hajnali kettő. Hogy az ipari központ kifejezést pontosítani is lehetne – hadiipari –, az abból volt sejthető, hogy a kilencvenes évek elejéig egyáltalán nem járhattak itt idegenek. Az eredeti és a visszakapott név Katalin cárnőre utal, de nem a híres II.Katalinra, hanem az elsőre, aki Nagy Péter felesége volt, cárné, aztán Péter halála után két évig cárnő is, igaz sokkal kevesebb nyomot hagyva maga után, mint a fél évszázaddal későbbi Nagy Katalin. Ha már a cároknál és cárnéknál tartunk, van egy köztudott, ám sokáig mégis titkolni akart esemény, itt gyilkolták meg 1918. július 17-én Szverdlov utasítására (ki hiszi el, hogy nem Lenin parancsa volt) a trónról akkor már több mint egy éve lemondott II. Miklóst, a feleségét, a cárevicset, négy lányát egy komornyik, két komorna és a háziorvos társaságában. Talán az idővel szégyelleni kezdett vérengzésnek is betudható, hogy tiltott várossá minősítették Szverdlovszkot, de valahogy a világnak is kényelmesebb volt hallgatni a dologról. A briteknek például V. György miatt, aki könnyedén megmenthette volna a cár-unokatestvért (úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás) egy egyszerű befogadó nyilatkozattal, nekünk meg a puskás különítményben név szerint megemlített Nagy Imre miatt. Higgyük el, hogy nem arról a Nagy Imréről, hanem egy másik Nagy Imréről van szó, de az azért gyanítható, hogy ez a másik Nagy Imre is honfitársunk volt. (Egy Johann Meier nevű osztrák  hadifogoly majd’ negyven évvel később nyilvánosságra hozta a gyilkoló különítmény tagjainak nevét, a 11 közt 7 magyar név van, igaz valamiért lettként emlegetik őket).

Szóval Jekatyerinburg. Nyilván soha nem jutottam volna ide, pláne nem január havában, ha nem ajánlkozik a tavalyi pityeri kiállításom befogadására egy itteni intézmény. Nem is akármi, a három éve épült ultramodern Jelcin Centrum. A város történetéhez tartozik ugyanis, hogy innen indult az Oroszországot a demokrácia útjára vezető elnök. (Egy forraltboros beszélgetés közben valaki megjegyzi, voltak azért hibái is, a legnagyobb, hogy rosszul választotta meg az utódját.) Odakint a városban jókora Lenin és Szverdlov szobor emlékeztet a múltra, de a Jelcin Centrum múzeumában az orosz történelmet végigpörgető animáción sem Lenin, sem Sztálin nem tűnik föl. Ő volt, magyarázom orosz kísérőmnek, aki a budapesti parlamentben bocsánatot kért ötvenhatért. Hát a többi elnökről ilyet nem is lehetne elképzelni – feleli az illető nevetve. Első reggel – ragyogó napsütés, de a hőmérő mínusz húsz körül – elgyalogolok  az Ipatyev-házhoz, pontosabban oda, ahol a ház egykor állt. Az épület pincéjében végeztek II. Miklósékkal. A helyén most templom (a Vér temploma vagy más néven Mindenszentek temploma) a templom alagsorában pedig emlékszoba van. (Egy zárójelbe való furcsaság: Alexandra, a német származású cárné utolsó napjaiban szvasztikákat rajzolt jegyzetfüzetébe, a szobák falára, az ablakkeretekre. Talán óvó, bajhárító jelnek szánta? Nota bene: a nácik csak két évvel később sajátították ki a szvasztikát.) A templom körül a jégszoborpark több hónapos folyamatos fagyot feltételez. Szemben, a befagyott tó túloldalán áll a Jelcin Központ, ahol a kiállításom épül. A megnyitóra meglepően sokan kíváncsiak, már a rendezés közben is meg megállnak a bámészkodók (nyilvános tér az épületen belül). A szónokok (Ilya Sipilovszki és Szűcs Szergej) után tárlatvezetést tartok, természetesen a Tovarisi, az 56-os meg a Lenin plakát kapcsán is kapok kérdéseket. Nem bántanak, de azért sejtetik, érzékeny a téma. Tréfásan figyelmeztetnek is, az előző napokban volt Lenin halálának majdnem kerek évfordulója, a kilencvenötödik. Másnap egy rádióban (magyarul Ezüst Eső a neve) élő beszélgetés (Olga Urasinova fordít). Délután elautózunk (Anita, Olga, Szergej) a várostól fél órára fekvő nyírfaerdőbe (Ganina Yama), ahol elásták (részben el is égették és savval szétmaratták) a cári család tagjait. (Három nadrágban küzdök a hófúvásossá vált idővel) Az Orosz Ortodox Egyház által szentté avatott család maradványai a pétervári Péter-Pál erődbe kerültek, tavaly Dórával fel is kerestük a síroknak helyt adó székesegyházat. Este a Sakkparti könyvbemutatója a Jelcin Központ könyvesboltjában egy meglepetés résztvevővel. Jekatyerinburgban működik a Nemzetközi Bogdanov Intézet, az egyik professzor (Dmitrij Berg) is eljön. Úgy tűnik lesz folytatás is. A kiállítás áprilisban Nyizsnij Novgorodba utazik tovább, a Sakkparti pedig olaszul is meg fog jelenni. 

PARADOXONOMETRIA

Meghívó Orosz István Paradoxonometria című kiállítására a zalaegerszegi Keresztury Dezső Művelődési Központ Gönci Galériájába 2019. január 16-án, szerdán 5 órára. Megnyitót mond Dr. Vadvári Tibor alpolgármester és Frimmel Gyula grafikusművész, majd Orosz István tart tárlatvezetést. A kiállítás 2019. február 23-ig tekinthető meg. Nyitva keddtől péntekig 10-18 óráig, szombaton 9-13 óráig Cím: Zalaegerszeg, Landorhegyi u.21.

A PESTI AGI "KONGRESSZUS"

Már korábban kellett volna írnom a AGI-ról, illetve az AGI magyar tagjairól. A mostani jegyzethez az ad apropót, hogy tegnap délután megvolt az első, kicsit fontoskodva akár „hivatalosnak” is tekinthető „kongresszusunk”. De kezdem az elején: az AGI, vagyis az 1951-ben alapított Alliance Graphique Internationale a világ vezető grafikusainak exkluzív klubja. Amikor írom, 39 országból 497 tag tartozik a társasághoz. Engem 2003-ban választottak be (ajánlás, majd szigorú zsűrizés alapján szokták meghívni a tagokat, ide jelentkezni nem lehet) s rögtön a „Hungarian national group presidentje” lettem, ami nem volt nagyon meglepő, hiszen egyedüli tag voltam Magyarországról. Szerencsére tavaly Horkay Istvánt, az idén ősszel pedig Balla Dórát is beválasztották, tehát aktuálissá vált a fent említett összejövetel. Az ürügy Varga Mihály látogatása volt. Mihály Svájcban élő kolléga (1999 óta tagja az AGI-nak, sőt ő a svájciak „prezidentje”) írt, hogy néhány napos budapesti látogatása során szívesen találkozna velem (2004-ben a berlini AGI kongresszuson ismerkedtünk meg), én pedig kijártam Horkay Pistánál, hogy András fia sonkabárjában, ami már több grafikus borozgatás színhelye volt, összejöhessünk. Köszönet a pazar vendéglátásért, és köszönet Mihály feleségének Sibylle-nek a fényképért.

Utóirat gyanánt két megjegyzés. Mihály mellett még két magyar származású, de más országban bejegyzett tagja van az AGI-nak, a brazíliai Kiko Farkas és a svédországi Palotai Gábor. Magyarországról származott a 2005-ben, kilencven éves korában meghalt francia AGI-tag André François is (Farkas André).

2004-ben a berlini kongresszuson tartott angol nyelvű előadásomat egy magyar négysorossal kezdtem, a jókora színházteremben egyedül Mihály értette – és meglepő módon most 14 év múltán is emlékezett is rá. Ideírom, mert persze én is emlékszem:   

Ha elmetszed találomra, bárhol,

mindig lesz majd egy olyan pillanat,

egy állókép az idő lemezén,

ahol egy nyíl egy szív iránt halad.

SZOLZSENYICIN - 100

Ma lenne épp száz éves az orosz író, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Egy "gájdbuk" bonyodalmas története kapcsán az ő neve is szóba kerül.

– Na és hogyan fogjuk megismerni egymást?

– Ne aggódj, én mindig megismerem a magyarokat – válaszolta és tényleg, nyílegyenesen jött oda Dórához és hozzám a hatalmas londoni aluljáróban. Kreol bőr, göndör fekete haj. Akár egy klozeton erőlködő brazil futballista, jut eszembe édesanyja levele, ahogy felidézem azt az első találkozást. Molnár Ferenc lánya akkor már csak fényképeken ellenőrizhette, hogy változik egyetlen fia a vasfügönnyel kettészelt világ túloldalán. Sárközi Mátyás. Az aluljáróból egy nagyablakú kávéházba mentünk, amelyre sosem találtam rá később; hihetetlen, mennyi nagyablakú londoni coffeehouse van a Mayfairen. Valamikor, már a kilencvenes években megkérdeztem, emlékszik-e rá, hol találkoztunk. Nem emlékezett. Talán tudta, hogy megfigyelik (Kutasi Kovács „Denoix” Lajos – olvasom egy interjúban – ő volt a ráállított ügynök), ezért mindig más helyre ült be Magyarországról érkező ismerőseivel. Meg persze az ismeretlenekkel, elvégre akkor még azok voltunk egymásnak. Nem a maga, inkább vendégei védelmét szolgálhatták a találomra kiválasztott helyek. Hatalmas stósz könyvet tolt a márványasztal közepére. Zömmel külföldön, Angliában, Németországban kiadott, de többnyire magyar nyelvű kiadványok (Sötétség délben, Darabbér, Ítélet Canudosban), köztük egy olyan is, amit ő írt: A Rákosi-korszak irodalompolitikája. – Ezt Lacikának küldöm. Anyjától, a Választ szerkesztő Sárközi Mártától hallhatta így, aki a leveleiben következetesen Kisorosznak szólította apámat. – Na, jó, hozzád képest Nagyorosz, róla is említés tétetik – mondta nevetve. Aztán a könyvpiramis aljára érve előkerült egy angol nyelvű kötet is. Fehér borító fekete rács, mögötte vörös sarló és kalapács. Ez a jegyzet erről a könyvről fog szólni. A címe: The First Guidebook to Prisons and Concentration Camps of the Soviet Union. Térképekkel és fotókkal illusztrált vaskos kötet. Majd’ négyszáz oldal. A Szovjetunió börtöneinek és koncentrációs táborainak első útikönyve.

               Túl nagy ahhoz, hogy eldugja az ember. És túl veszélyes ahhoz, hogy ne dugja el. Hazafelé maradt néhány napunk Párizsra, épp annyi, hogy a Perdide-ből megmaradt frankokat elverjük, vagyis azt a keresményt, amit A Perdide bolygó árvája (Az idő urai címmel mutatták be Magyarországon) című francia-magyar koprodukciós film grafikai munkáiért kaptam. Nem akartunk pénzt hazavinni, hisz akkoriban igazán nem tudhattuk, kijutunk-e még valaha nyugatra. Nyugatnak a szocialista országokon kívüli világot hívták akkoriban, függetlenül attól, hogy mely égtáj felé indulva lehetett megközelíteni. A Szajna parton, a Notre Dame közelében botlottunk bele a rozoga kis antikváriumba, a neve Shakespeare and Company. Mit adna érte, toltam az eladó elé. Hosszan lapozgatta, még a hátsó táblára ragasztott nagy térképet is kihajtogatta. Az árra már nem emlékszem, nem is nagyon érdekelt, tudtam, bármennyit ajánl, odaadom. 1982-t írtunk, kell-e magyaráznom? Egy Avraham Shifrin nevű volt Gulágos zéká (a zakljucsennij = fogoly szó rövidítése) saját élményeiből és Izraelbe emigrált szovjet állampolgárok emlékeiből, kicsempészett dokumentumaiból állította össze. A bolsevikok 1917-es forradalomnak nevezett hatalomátvétele óta 62 millió embert gyilkoltak meg a könyvben bemutatott börtönökben és koncentrációs táborokban. 1976 ilyen intézményről voltak a könyvben adatok, köztük 112 nők és gyerekek számára létesített tábor, 85 pszichiátriai börtön és 41 olyan, amely kifejezetten a fizikai megsemmisítésre szakosodott. Az Iván Gyenyiszovics egy napját ugyan ismertem (1963-ban valami cenzori lazaság folytán megjelent magyarul, gimnazistaként el is olvastam), de úgy hittem, mert a könyv magyarországi kritikái azt sulykolták, hogy Alekszandr Szolzsenyicin regénye egy már elmúlt világról szól. Azt hogy a könyvben bemutatott kényszermunkatáborok a Szovjetunióban akkor, a nyolcvanas években is léteztek, hogy a Gulág-világ Sztálin halálával nem szűnt meg egy csapásra, megdöbbentett. Azt ugye mondanom sem kell, hogy már a Victoria pályaudvar melletti bed and breakfast szálláson, majd a Dover iránt döcögő vicinálison, később a csatornán átkelő komp fedélzetén, aztán Gare du Nord felé futó személyvonaton eltöltött idő jó részét a „gájdbuk” alapos áttanulmányozására fordítottuk, szinte kívülről megtanultuk a könyvet, mondhatni bevágtuk, így próbálván nyugtatni lelkiismeretünket, s reménykedtünk benne, hogy az ajándékkönyv pénzzé tétele bocsánatosabb bűnnek számít, ha legalább tartalmát tovább cipeljük, ha legalább a róla szóló hírt elvisszük Magyarországra. Amikor a párizsi antikvárium alkalmazottja a markomba számolta a vételi árat, bizton állíthatom, mind a ketten – Dóra és én – már jól képzett gulágológusnak mondhattuk magunkat. 

           Az élet – és a történelem – úgy hozta, hogy ha Londonba nem is, Párizsba, és abba a Szajna parti boltba később sokszor visszatérhettem. A Quartier Latin környéki csavargásaimat szinte mindig a Shakespeare and Company szobácskáiban fejeztem be, olykor késő éjszakáig böngészve valami ritkaságot (záróra általában éjfélkor, jó társaság esetén valamikor később), amiről meg voltam győződve, hogy másutt nem is létezhetne.  Egyszer rá is kérdeztem a gájdbukra, megvan-e még. Más boltokban akkor már komputerek tartották számon az állományt, de ott az alkalmazottak emlékezetére hagyatkoztak.

– Megkeressem? – kérdezte az eladó.

– Ó, jaj, dehogy! – hebegtem, ijedten sandítva a hatalmasra stócolt könyvpiramisok, a labilis könyvépítmények, a kiismerhetetlen könyvlabirintusok felé. Talán egyszer majd visszajövök, mondtam, de azt éreztem, hogy a szabadnak nevezett világban a könyv „életveszélyes” aurája, már nem olyan sugárzóan borzongató, hogy visszatérjek a könyvért. Ha vissza-visszamentem, inkább a második szinten lévő „Serendipity” feliratú polcocska kötött le, izgalmas szokásommá vált ugyanis titkos üzeneteket rejteni az ottani könyvek lapjai közé, s a helyükön „felejtett” válaszokat böngészni, s újra felelni rájuk, amit az aprónak csupán kívülről tűnő bolt-útvesztő valamely szobácskájában üldögélve vagy heverészve fogalmazgattam. Igen, heverészve, mert a Shakespeare and Company  apróbb-nagyobb helyiségeiben fotelok, pamlagok, sezlonok, sőt azok a bizonyos francia rökamiék – à la Madame Récamier) is szolgálták az olvasás élménnyé tételét.  A Sh. at Co. ugyanis csak látszólag volt elárusítóhely, inkább ínyencek különös közkönyvtára volt, ahol templomi csendben időztek a különböző irodalmak vallását hívő népek, suttogva cseréltek eszmét olyan véresen komoly dolgokról, hogy szentségtörés-e rím nélkül angolra fordítani egy Petrarca szonettet, és kissé hangosabban olyan semmiségekről, hogy Kádár János retteg-e a saját népétől.

             Nem bírom megállni, hogy a folytatás előtt – a történetnek ugyanis még messze nincsen vége – ne írjak egy kicsit magáról az antikváriumról. Az angolszász irodalmat forgalmazó üzletet 1919-ben a rue Dupuytren 8. szám alatt nyitotta meg egy Sylvia Beach nevű amerikai hölgy, majd hamarosan új helyre, a rue de l'Odeon-ra költöztette, a 12-es szám alá. Az ok, mármint a költözködésé a szerelem volt, az út túloldalán működtette La Maison des Amis des Livres nevű, francia irodalommal foglalkozó boltját Adrienne Monnier. A hölgyek által Odeoniának hívott könyvesházak a húszas években a modern írók törzshelyévé, hogy ne mondjam, szentélyévé váltak. Hemingway, Fitzgerald, T. S. Eliot, Ezra Pound, Andre Gide, James Joyce múlatta az időt a polcok árnyékában. Joyce-szal kapcsolatos a legnevezetesebb tett, az, amelynek révén Beach kisasszony és intézménye egy pillanatra a világirodalom zászlóshajója lett, hogy tudniillik ő jelentette meg 1922. február 2-án a más kiadók által pornográfnak ítélt és visszautasított Ulyssest. Ha anyagi sikert nem is jelentett a mindössze ezer példányban kiadott könyv, a szellemi hozadék felmérhetetlen volt és kitartott egészen a német megszállásig, amikor aztán bezárt az üzlet, vagy bezáratták (állítólag Beach kisasszony nem volt hajlandó eladni a Finnegan's Wake egy példányát egy náci tisztnek) és soha nem is nyitotta ki többé, holott maga Hemingway személyesen szabadította föl 1944 augusztusában. Azt az üzletet a Szajna bal partján (37 rue de la Bûcherie), amelyet ma Shakespeare and Co. néven ismerünk, s ahol azt a bizonyos Guidebookot eladtam, 1951-ben "Le Mistral" néven alapította egy George Withman nevű amerikai, aki aztán1964-ben az akkoriban meghalt Sylvia Beach-re emlékezve vette át a Shakespeare and Company nevet. A hórihorgas öregurat én is láttam, kitérdelt kord nadrágban, kikönyökölt szvetterben lobogó szürke hajjal bolyongott az egyre növő könyvkupacok útvesztőjében. Walt Whitman fia, súgtak össze mögötte a látogatók. Nem bánta, rájuk hagyta. 2011-ben, kilencvennyolc évesen halt meg, most a lánya vezeti az antikváriumként, könyvesboltként, könyvtárként, de sokak szemében már inkább világirodalmi emlékhelyként funkcionáló intézményt. Az ifjú hölgyet inkább unokának hinnénk, a neve: Sylvia Beach Whitman.

        A nevezetes párizsi antikváriumhoz voltaképp más ösvényen is eljuthattam volna, meg is teszem, hogy jóvátegyek valamit, tudniillik ha netán az a két oldallal korábbi brazil focistás hasonlat visszatetszés keltett volna. Sárközi Mártát idéztem, akit (fiával ellentétben) sokszor láttam, sőt a szepezdi erdőkben, szüleim oldalán, olykor még gombagyűjtő kirándulásaihoz is csatlakozhattam.  A Fánk-ujjú asszony (Kormos István elnevezése) londoni találkozásunk idején már nem élt, 1966 augusztusában a Szabad Európa Rádióban Szabó Zoltán így búcsúztatta: „Sárközi Márta szerepe a magyar irodalomban volt akkora, mint az angolban a princetoni papkisasszonyé, aki Párizsban kivett egy helyiséget az Odeon utcában, és ezt íratta a cégérre: „Shakespeare és Társai”, és megnyitott ott egy könyvesboltot. (…) A magyar irodalom szegény olyan asszonyokban, akik, mint valaha a szalonok úrnői Párizsban, a szellemi élet központjai lettek. Sárközi Márta ilyen asszony volt. Ráadásul a maga egyéni módján. Ez emberibb, melegebb, őszintébb volt a kulturált dámák modoránál! Emberi mivolta irodalmi szerepénél is imponálóbb volt, talán a korszak legjelentékenyebb asszonyi egyénisége volt Magyarországon.”

        De vissza a könyvhöz, az oroszországi börtönök és táborok szörnyűséges guidebookjához. Valamikor a múlt század legvégén vagy a kétezres évek legelején beszéltem a könyvről (meg persze a párizsi „Serendipity-polcról” egy amerikai lánynak. Már nem emlékszem, hogyan került szóba épp az a könyv, de mindegy is, sok olyan dolog szóba jött köztem és Jennifer közt akkoriban, amit utólag nehéz lenne rekonstruálni. Jenn levelet írt a párizsi antikváriumba (az amerikaiak már csak ilyen pragmatikusak), Mr. Whitman vagy valamelyik munkatársa megkereste a könyvet, a még mindig kézzel vezetett genealógia szerint, ugyanazt a példányt, amelyet 1982-ben tőlem vásároltak meg, elpostázták neki az arizonai Phoenixbe, ő meg, miután áttanulmányozta (bizonyítékul benne hagyván egy sárga sivatagi fűszálat), áttette egy másik borítékba, fehérfejű rétisasos bélyegeket ragasztott rá és továbbküldte nekem Magyarországra, Budakeszire a Reviczky utcába. Most itt van, a kezemben tartom, lapozgatom, és épp arra készülök, hogy megírjam a történetét.