FERENCJÓSKA

Ugye ismerős a vicc, ő a legfickósabb uralkodónk, 80 évesen is kellett neki bosznia. Épp ma 100 éve, hogy meghalt, Idemásolok a Sakkpartiból egy passzust, ami arról a százéves vilgról szól. (A kép az 1908-as La Petit Journalból való)

Esett már szó, igaz csak egy apróbetűs széljegyzetben Alekszandr Lvovics Parvusról. Illett hozzá a dolog, tudniillik a kisbetűs marginália, mert mindig szeretett meghúzódni valahol a háttérben, még ha fizikai adottságai nem is különösebben predesztinálták erre. Óriás medve volt, másfél mázsa, hínárszín szemekkel és olyan pocakkal, amilyet csak a karikatúraújságok (Simplicissimus) nagytőkései hordtak, kövér ujjain pecsétgyűrűk csillogtak és hatalmasakat prüszkölt aranyfedelű burnótszelencéjébe. Még a furcsa latin álnév mögött (Parvus azt jelenti, kicsi) sem igazán sikerült elbújnia. Ott volt az első forradalomnál és látva a teszetosza revolucionyernek ügyetlenségét elhatározta, hogy segít. Pontosabban segítő kezet nyújt – az igazi neve ugyanis dr. Helphand volt. (A valódi meg talán Israel Lazarevich Gelfand.) A segítség alatt persze nem jótékonykodást kellett érteni, Parvus ugyanis (nevezzük mégis így, mert ezen a néven fogja emlegetni Gorkij is) a forradalmat kizárólag üzleti szempontból volt hajlandó értékelni. Ragyogó elme volt (Nietzsche tanítványa), de minden gondolata a pénz körül forgott. A forradalom kereskedője, kalmárja, zsibárusa, handléja, kupece – biográfusai nem nagyon kényeztették el, ha jelzőket kellett találni rá. Elhatározta, hogy Európa leggazdagabb embere lesz, és úgy gondolta, hogy a cári birodalom megdöntése épp megfelelő eszköz célja megvalósításához. A forradalomhoz sok minden kell, az anyagiak és az éceszgéber mellett jó, ha akad egy karakteres arcélű vezér is, valaki, akiről majd szobrokat lehet mintázni, akiről könyveket lehet írni, és aki nem ódzkodik a marionettszereptől, sőt talán észre sem veszi, ha zsinóron mozgatják. Parvus első választottja Trockij volt, de róla hamar kiderült, hogy túlságosan önfejű, hogy hamar elragadja a hév, hogy reménytelenül idealista. Lenin ugyan lassabb felfogású volt, kevésbé karizmatikus szónok, és külső adottságai tekintetében is messze elmaradt a filmszínész Trockijtól (akinek a frizurája is merő forradalom volt), viszont sokkal befolyásolhatóbbnak mutatkozott és már régóta fölnézett Parvusra (amit a köztük lévő fél rőf különbség miatt nem csak jelképesen kellett érteni). 1900-ban ismerkedtek meg, Parvus rögtön rábeszélte Lenint az Iszkra folyóirat kiadására, sőt kivitelezőt is ajánlott: saját müncheni nyomdáját. A schwabingi ház egyébként, amelynek pincéjében a nyomdagép zakatolt, a századforduló táján az orosz emigráció és a baloldali német értelmiség találkahelyévé vált. Parvus ekkoriban már német állampolgár, és ebbéli minőségében próbál pénzeket találni a cár ellen morgolódó emigránsok, illetve az Oroszországban tüntető munkások támogatására. Dolgozik persze saját szakállra is, leginkább a fegyverkereskedelemben utazik (ha kell, gabona-, sőt óvszerszállítmánynak álcázva az árut), és gyönyörűségét leli minden új háború kirobbanásában. Szabadkőműves és kommunista, bár alighanem képes lenne egyik napról a másikra az aviatika, a szüfrazsettmozgalom vagy a futballklub-alapítás meggyőződéses hirdetőjévé válni, ha azokban nagyobb pénzt látna. A csak három évvel fiatalabb Lenint lenyűgözi, hogy mindent előre lát. Megjövendölte a japán háború kitörését, aztán az elvesztését is, tudta, hogy a vereség és a megalázó béke belső elégedetlenségre vezet, amiből egyenesen következik majd az 1905-ös forradalom. (A lázongás és a revolúció kirobbanását persze nem csak jósolta: nagy találmánya, az ellenség pénzének – esetünkben a jennek – „kreatív átmozgatása” az emigráns ellenzék újságcsinálásába, szebben mondva propagandagépezetébe, igencsak bevált.) Azt is el lehet hinni neki, hogy hamarosan világháború lesz. Oly egyszerűen és pontosan fogalmaz, hogy lehetetlen kételkedni benne. Minden információját az újságokból szerzi, pontosabban az újsághírek nyomán találja ki. Az újságok hazudnak, szemérmetlenül, de következetesen. Az ellenirányú hazugságokból remekül ki lehet silabizálni az igazságot. Három titkárával három nyelven olvastatja föl a napilapokat, miközben egy negyediknek diktál. A sok kis német nyelvű ország nem véletlenül lépett szövetségre. Gyarmatokat akarnak végre ők is, meg piacot, ahol eladhatják a sok bóvlit, ami dől a futószalagokról. Egyelőre Törökországban látják a beteg embert, tőle lehet a legkönnyebben területet szerezni. A japán kaland miatt a cár keletre már nem mehet, neki is a Boszporusz kell majd, hogy kedvére hajókázhasson a Földközi-tengeren. Nagy szláv föderációról álmodozik, központjában az új fővárossal, Sztambullal, Konstancinápollyal, Bizánccal. Az új nevét még nem meri leírni, mert babonás, de olykor már ki-kimondja: Carigrád. A német császár meg az öreg Ferenc Jóskával is hajlandó összeállni, hogy mégis inkább az övék legyen a Balkán. Bosznia-Hercegovina már meg is van szállva, csak idő kérdése, mikor jelentik be az annektálást, nyilván akkor, amikor elég erősnek hiszik magukat, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a szlávokkal. A cárral. Mert azt már az oroszok sem hagyhatják szó nélkül. Az, hogy Németországot is meg Ausztriát is megmentette már egyszer Oroszország, az egyiket Napóleontól, a másikat meg Kossuth Lajostól, az égvilágon semmit nem jelent. Az országok ugyanúgy nem szeretnek hálásak lenni, ahogyan az emberek sem. Attól se tartson Iljics, hogy most még az összes európai uralkodó unokatestvér egymás ezredesi egyenruháját ölti fel és együtt parádézgat – egymás torkának fognak esni, ha az érdekük úgy kívánja. Amiről Marx és Engels csak álmodozott, nekünk megadatik: a világháború. Világháború lesz, ami világméretű polgárháborúvá változtatható.

---

A PLAKÁTOK HAVA

Annyi sok plakátos esemény volt, sőt még van is mostanában, hogy felsorolni sem könnyű.  Posterfest címmel az ELTE Lágymányosi Campusának Gömb Aulájában nyílt egy nagy, 350 plakátot bemutató kiállítás, amelyhez több kisebb tárlat is kapcsolódik. Ilyenek a Best of Metropolitan az egyetem Rózsa utcai épületében, a School of Visual Arts Undergraund Posters című tárlata az A38 hajó Galériájában, az 56-ra emlékező magyar-lengyel közös kiállítás a Józsefvárosi Galériában és Gál Krisztián tárlata az Art Bázison. Nem csak a budai és pesti események közt kellett megosztani a figyelmem, mert most zajlik a szófiai Színházplakát Triennálé is, ahová zsűritagnak hívtak, illetve ahol önálló kiállításon is bemutatkozhattam. A plakát adja majd a gerincét annak Keresztes Dórával együtt rendezett kiállításnak is, ami a  hónap végén a Vigadó Galériában nyílik.  A hirtelen plakátdömping miatt talán túl rózsásra sikerült – magamat is meglepve – a Magyar Nemzet szombati számában közölt tárcám, de azért idemásolom, hátha valaki majd lehűt.    

Oda a plakát?

– Ugyan, hiszen már lélegeztetőgépen van – pöcköl le egy kolléga. Nincs jogom háborogni, hisz ilyesmiket gondoltam én is, sőt leírni sem átallottam egykor. Épp tíz éve, a Magyar Plakát Társaság első kiállításán berzenkedtem így: beteg a plakát! A reklám szerepét átvették gyorsabb, célratörőbb és olcsóbb médiumok. Műfajunknak befellegzett. A „plakát évszázada”, a huszadik elmúlt, a plakát teret, úgy kéne mondani: utcát veszít, kénytelen behátrálni a kiállítótermek falai közé. Már nem a tervezőgrafikusok jutalomjátéka, vagy ha mégis, akkor legföljebb biennálékon, közös kiállításokon és önálló tárlatokon kényszerül megmutatkozni, és nem a hirdetőoszlopokon. Ó a hirdetőoszlopok, majd egyszer őket is meg kell írni! A diagnózist persze most sem tudnám precízebben fölállítani, de valami mégis módosíthatja a pesszimista jövőképet. Kedvenc műfajunk miközben az információátadásra kiválasztott médiák közt egyre hátrább sorolódik, egyúttal megszabadul egy csomó kötelező nyűgtől is. Már nem rajta kérik számon, hogy tele van-e a színházi nézőtér, nem neki kell megtöltenie egy divatdiktátor zsebét és talán a politikusok sem a grafikuson verik el a port, ha pártjuk elbukja a választásokat. Őszintébb, szabadabb, frissebb a plakát. Vagy legalábbis lehetőséget kap, hogy az legyen. Kevesebb cenzorral, belebeszélővel, „jobbantudomemberrel” kell csatáznia. Az 1. Nemzetközi Posterfest napjaiban, 2016 novemberében írom ezt a dolgozatot, és szívesen mutatnám be egyenként is a 175 alkotótó által készített 343 munkát, amelyek az ELTE lágymányosi campusának impozáns Gömbaulájában lógnak. Erre nyilván nincs tér, meg fura is lenne a vizuális kommunikáció legklasszikusabb műfaját fölülírni holmi verbális kommunikációval. Finoman szólva: nem stílszerű. Kevésbé finoman: fából vaskarika. Vagy csak mentegetőznék? Hiszen nem a szavak embere vagyok. Szívem szerint inkább a plakáté. – Nem volt még Magyarországon ekkora kortárs poszter-show – csap vidáman a vállamra Krzysztof Ducki a Magyar Plakát Társaság lengyel elnöke (lengyel ember, de magyar művész – szereti pontosítani), és ha a Műcsarnok legendás 100+1 Éves a Magyar Plakát című kiállítása (épp 30 éve volt) nem jutna eszünkbe, akkor a kortárs szót akár ki is hagyhatná a bonmotból. De ne hagyjuk ki, nem csupán azért, mert az akkori tárlat egyik létrehozója az a Jerger Krisztina volt, aki a mostani anyag válogatásában is részt vett, és az akkori esemény plakátját a gömbkupola alatt öt művel is szereplő Kemény György rajzolta, inkább azért, hogy a Posterfest helye kijelölhető legyen a műfaj történetében. A katalógus ugyan a plakát itt-és-mostját hangsúlyozza, de a múlttal való kapcsolatot sem árt átismételni. A mai értelemben vett plakát a kapitalizmus látvány-leképeződéseként a 19. század második felében jelent meg Magyarországon, a következő század elején már egyenrangú a nagy európai országok falragaszaival, 1918-19-ben politikai lendületet is kap, a két háború közti jeles képzőművészek sem vetik meg és Kassák már a modern kor freskójaként aposztrofálja. Komoly gyűjteményekbe is egyre több utcai nyomtatvány kerül, olyannyira, hogy például a New York-i Museum of Modern Art magyar anyagának jó része is plakátokból áll. A Posterfesten megjelenő munkák, ha elmúlt korok formai megoldásait nem is nagyon másolják, a plakátos gondolkodásmód átörökítését azért dolguknak tartják, a csak a plakátra jellemző tömörítést, a jelképekkel történő fogalmazást, a különleges színhasználatot, az optikai effektek bátor kiaknázását, a léptékváltás adta lehetőségeket. Ne felejtsük, hogy volt idő, amikor a plakát hatott megtermékenyítően az úgynevezett magas művészetre, az op-art, a pop-art reklámgrafikai eredetét már jó ideje a művészettörténet taglalja.

A PosterFestnek hívott és kétévente megismételni szándékolt plakátünnep több részből áll. A legfrissebb a diákpályázati anyag, amelyet az 56-os forradalom 60. évfordulójához kapcsolódó versenyre küldtek be a művészeti egyetemek hallgatói. A második részben a hivatásos grafikusok által készített, kulturális, kereskedelmi és közérdekű plakátok, illetve autonóm munkák kerülnek bemutatásra. Ezután az eseményt szervező Magyar Plakát Társaság tagjainak az opusai következnek, köztük, kiemelten a társaság nemrég elhunyt alapító tagjának, Balogh Istvánnak 15 alkotása – tárlat a tárlatban –, amely egyben tisztelgés a jeles tervező és tanár életműve előtt.

Az aulában elhelyezett magyar anyagtól némileg elkülönülve, a falakra függesztve kaptak helyet a külföldi résztvevők, az ő plakátjaik révén van lehetőség, a nemzetközi trendek megismerésére, és annak vizsgálatára, hogyan illeszkedik a magyar plakát a nagy poster-áramlatokhoz, illetve miben különbözik azoktól. Nézzük együtt a két anyagot – nyilván ez volt a rendezők szándéka – s töprengjünk el rajta, létezik-e még vajon a vizuális anyanyelv, s ha létezik, mekkora a plakáttervezők felelőssége abban, hogy minél tovább megmaradjon?

Ha a tárlat hivatalos megnyitóbeszédében nem is, a megnyitó után, a labirintusszerűen kialakított plakát-utcácskákban folyó beszélgetésekben épp a felelősség kérdése merült föl legtöbbször. Alig több mint egy hónappal az országot elárasztó egyenszöveges kékplakát invázió után miről is diskurálhatnának a plakátművészek? Valaha úgy képzelték, tanulták, egyesek később tanították is, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat, amit leírni, elolvasni csak hosszú idő alatt lehet. A szöveges plakát egyfajta beismerése – nyilvános bevallása – annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. A kudarc felmutatása. Pedig a plakátművészet történetét, ha tetszik, fejlődését, éppen az jellemzi, hogyan lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak. Valamikor az előző század hetvenes, nyolcvanas éveiben jut a csúcsra ez a folyamat, például a lengyeleknél. Később a franciáknál, a japánoknál. Aztán mintha megfordulnának a trendek. És talán éppen Amerikából kiindulva fordulnak meg. Az a látszólag professzionális munkamegosztás, ami az ottani dizájn stúdiók sajátossága, az a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt dolgozik egy art direktor, egy kreatív direktor, egy grafikus, egy fotós, egy szövegíró, egy tipográfus meg ki tudja még hogy ki mindenki, akkor a brain stormingnak csak rossz vége lehet. A feladat, hogy mindenki hozzátegyen valamit a műhöz, pedig a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle. Ha plakátot akartok készíteni – hangzik a klasszikus magyarázat –, fogalmazzátok meg egyetlen mondatban az üzenetét, írjátok le, amit ki szeretnétek fejezni vele, aztán olvassátok el ezt a mondatot újra, és érezni fogjátok, hogy vannak fölösleges szavak, mondatrészek. Húzzátok ki bátran, olvassátok újra. Aztán újra húzzatok, egyszerűsítsetek. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükségetek, akkor vagytok készen a plakáttal. Ideírom újra: ha egyetlen betű sem kell, akkor van kész a plakát.

Talán egy plakátkiállítás bemutatásához sem kellett volna ennyi. (A fenti fotót Krzysztof Ducki csinálta)

 

ИЗЛОЖБА В СОФИЯ

НАЦИОНАЛНА ГАЛЕРИЯ и ОСМО МЕЖДУНАРОДНО ТРИЕНАЛЕ НА СЦЕНИЧНИЯ ПЛАКАТ представят ИЩВАН ОРОС Графика 8 – 25 ноември 2016 Откриване на 8 ноември (вторник) в 18.00 часа Среща с автора на същата дата от 17.00 часа Квадрат 500, зала 19 Пл. „Св. Александър Невски“

Първата среща на българската публика с един толкова прочут и знаков съвременен визуален артист като Ищван Орос - Homo ludens в света на графиката - идва, макар и със закъснение, в най-подходящия момент. Той пристига в София, за да участва при определянето на наградите на Осмото международно триенале на сценичния плакат, експонирано в изложбената галерия на СБХ, ул. "Шипка" № 6, от 6 до 30 ноември.

Десет от най-известните му плакати са част от сборната колекция на международното жури, а темата на настоящото триенале -  загадки, мистерии, фантазии -  лаконично обобщава неговото многостранно, магнетично и енигматично изкуство, представено в самостоятелната му графична изложба.

Ищван Орос (роден на 24 октомври 1951 в Кечкемет) е световно известен унгарски плакатист, график, графичен дизайнер, илюстратор и режисьор на анимационни филми.  Завършва Унгарския университет по изкуства и дизайн при Ищван Балог и Ерньо Рубик през 1975. Започва кариера на сценограф и аниматор. От 1984 използва артистичния псевдоним OYTIΣ или Utisz (произнася се Утис; означава “никой” и е тайното име на Одисей в известната легенда за Циклопите). Междувременно се налага сред влиятелните имена в света на плаката.

Изкуството на Ищван Орос притежава достойнството да преодолява граници и да „пътува” във  времето и пространството -  Чикаго, Солун, Витлеем, Пенсилвания, Силкеборг, Истанбул, Торун, Хага, Музей на Ешер, Братислава, Есен, Йорверт, Мелбърн, Аржентина, Мар дел Плата, Будапеща, Кечкемет, Гьор, Бреша, Анкара, София са част от тази околосветстка география.  Утис/Орос е редовен участник в международни изложби, биеналета,  симпозиуми и филмови фестивали, а самостоятелните му изложби и участия в колективни проекти са неизброими. Носител е на множество награди за плакат, графика, анимация, изкуство на книгата.  Също така е професор в Западния унгарски университет, съосновател на Унгарската асоциация на плаката, член на Международния алианс на графиката и на Унгарската академия на изкуствата.

Творбите му, наситени с парадоксални обрати, провокативни решения, геометрични трансформации, оптически илюзии, невъзможни обекти и анаморфози са привилегия за едни от най-известните музеи и галерии.

Орос е изкушен от класическите графични техники и ги използва с вещина, а игровото начало е определящо за творчеството му, изпълнено с многозначни препратки към различки културни полета, пластове и символи.

Той осъвременява често използваната през Ренесанса техника на анаморфозата, развивайки я така, че да придаде смисъл и на изкривения образ, независимо от отражението или от гледната точка (“анаморфозис”, от гръцки “повторна трансформация”, е игра с перспективата за проектиране на изкривен образ, който изглежда естествено, само ако бъде погледнат от правилен ъгъл или с помощта на криви огледала).  Така неговите произведения стават носители на по-сложни послания и са провокация към интелекта и чувството за хумор на зрителя.

H

Halszoknyában, halingben

Halkisasszony belibben,

Mórikál és táncikál,

Malac verseket citál,

Negligálni nem lehet,

Locsog, cserfes szerfelett,

Van tán, kinek imponál,

De legtöbbje unja már

Parvenü haljelmezét,

S ahogy játssza az eszét.

De hirtelen elém áll,

Csak áll, csak áll, csak álldogál,

Csak tátogat, már nem beszél,

Halszájából fúj a szél,

Halszeme már nem kacag,

Könnyei patakzanak.

Mire vársz te halleány,

Ahogy állsz, merő talány.

Köröttünk örvény a bál,

Ő meg itt csak álldogál.

Épp hölgyválasz van talán?

Értem jöttél halleány?

Tán tudod, az nem lehet,

Hiszen maszkot viselek,

Hogy ki volnék és hogyan…

De csak áll ott szótalan.

Értem jöttél? Értem én.

Értem? Értem, nincs remény,

Ha elém egy hölgyhal áll,

S táncba szólít a halál.