Senki más nem dönthet itt, csakis Mátyás király!
A
költő és a festő vitájában, hogy tudniillik melyikük művészete az előbbre való,
Leonardo da Vinci szerint egyedül a magyar uralkodó ítélkezhet; nincs senki,
aki hozzá hasonló bölcsességgel lenne megáldva. A látvány és az érzemény
primátusát eldönteni hivatott perlekedés oly sokszor előjött a reneszánszban,
hogy az olaszok nevet is találtak neki, paragonénak
hívták, és minden új mű létrejötte alkalmat adott rá, hogy újra fellángoljon a
vita.
Leonardo
persze ravaszul megelőlegezte a királyi döntést, hisz szerinte a látható festészet
mindenképp előbbre való, mint a vakoknak való költészet, ahogyan a szem is
fontosabb testrész a fülnél. Természetesen a történetben, amelyet Leonardo
elmesélt, és amelyben Mátyás oly biztosan döntött a festett születésnapi ajándék
mellett, a megdicsőülő művész helyébe magát Leonardót kell képzelnünk. (Azt már
csak zárójelben írom ide, hogy egy Ludovico Sforzától származó diplomáciai levél
nyomán vannak műtörténészek, akik azt feltételezik, sőt szinte biztosra veszik,
hogy a királynak ajándékozott (vagy ajándékozni szándékolt) kép nem volt más,
mint a Sziklás madonna egyik
változata, ráadásul a szebbik, az, amelyet most a Louvre-ban őriznek. (Azt meg
már csak duplazárójelben írom, milyen jól mutatna majd egy következő választási
kampány finisében, a Seuso-ezüstök
után a Sziklás madonnát perelné
vissza régi-új uralkodónk; ha valaki ismeri, talán adja tovább neki az ötletet.))
Szóval Leonardo szerint Mátyásunk a
festészetre voksolt, de azért a költészet mellett kardoskodóknak is akadtak
érveik: a vers az ember legfőbb tulajdonságára, az értelemre, az intellektusra
hat, míg a festészet csak az alacsonyabb rendű érzékelésre - állították, s ők
is testrészekkel hozakodtak elő, a költészetet a szívvel állították párba, a
festészetnek meg maradt a szem.
A
szemnek és a szívnek, mint összekapcsolódó, egymást kiegészítő, olykor
egymással versengő jelképes testrészeknek a megjelenítése a reneszánsz
költészet gyakori toposza lett. Hogy végre elérkezzünk Shakespeare-hez is: az ánglus
több szonettjének, az úgynevezett eye-heart
szonetteknek (a 24.-nek, a 46.- nak és a 47.-nek) a szem és a szív szerelmes
vetélkedése adja a témáját. A 46. szonett konklúziója szerint a szem joga a
külsőt szeretni, a szívnek pedig a belső szerelem jut -, alig hisszük azonban,
hogy ilyen egyszerűen lerendezhető lenne a konfliktus.
Katona
Szabó Erzsébet és Kodolányi Gyula egyáltalán nem érzi lezártnak a paragone vitát, a két kortárs művész
fölveszi a fél évszázada odadobott kesztyűt, és saját műfajukat is
újraértelmezve, sőt egymáséiba is beleártva magukat, posztmodern párviadalba
kezdenek. A téma természetesen Shakespeare és a szonettek.
Katona
Szabó Erzsébet textilművészt meglehetősen régóta foglalkoztatják a Shakespeare
szonettek képzőművészeti parafrázisai, magam először a 2002-ben Turnoutban
rendezett közös kiállításunkon találkoztam velük, bár valószínű, hogy azok már
nem a sorozat első lapjai voltak. Szép, ha tetszik posztmodern gondolat, hogy
miközben a verseket lemásolja, egy azokat tartalmilag és formailag is értelmező
kalligráfiai szövetet alkot, s ennek az optikai szűrőként is felfogható
transzparens hálónak – pszeudo textíliának - egymásra vetülő szálai közt tekint egymásra a két
személyiség, dialógust folytat a megidézett és az idéző.
Kodolányi Gyula 2005-ben látta
először Erzsébet asszony kalligráfia-kollázsait, s miközben, ahogy írja,
megfogta e finom, de erőteljes kompozíciók szépsége, töprengeni kezdett azon,
tud-e költőként, műfordítóként, anglistaként valami hasonlót művelni a
Shakespeare-szonettekkel. Nem
fordításokat készített, hanem Shakespeare-nek és Katona Szabó Erzsébetnek
egyaránt tükröt tartó, a szonettformát is korszerűsítő olvasatokat, olykor az
eredeti angol szavait is továbbgörgető rímtelen jambusokat, amelyek, miközben a
művek kisugárzását rögzítik, üzenetüket kódolják, saját költői fejlődésében is
előrelépést jelentenek. Make thee another self - Teremts
magadnak másik ént, idézi meg a 10.
szonett sorait, összekeverve az angol és a magyar szavakat, és a nyelvek,
illetve személyiségek költői-művészi egymásra vetítése kétségtelenül alkalmas
az ilyen alteregó-jelmezben való virtuális megjelenésre.
Méltatnom szükségtelen e két
önmagában és egymásra vetítve is erősen megálló izgalmas sorozatot, elemezni
pedig, ha képes is lennék, akkor is inkább a műalkotások mindenáron történő
értelmezését elvető mallarméi tézist fogadom el, amely szerint egy művet
megmagyarázni annyi, mint annak élvezeti értékét nagymértékben csorbítani.
Fölhívnám viszont a figyelmüket, hogy esetünkben, mint a sokszorosan összetett
posztmodern alkotásoknál általában, a néző-olvasó megfejtései – személyes
„nézetei” és olvasatai – szerves részévé
válnak a műnek, s talán nem lesz ellenére a kiállítóknak, ha nézőközönségüknek
máris megelőlegezem az alkotótárs megszólítást. Szívesen áthárítanám akár a
mátyáskirályi döntőbíró szerepet is a nézőkre, olvasókra, hogy válasszanak a
manierista csavarral megfordított shakespeare-i párból: tudniillik a szonettek szőke hölgye és a szonettek fekete úrfija között.
Elhangzott április 8-án a Barabás Villában Katona Szabó Erzsi és Kodolányi Gyula kiállításának megnyitóján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése