GAZSI-KUPA

A  költő és a futball kapcsán nem csak boldog pillanatok jutnak az eszembe. A költészet nem a győzelmekről szól, a művészetek éltetője sokkal inkább a melankólia, a spleen, a bánat, semmint a diadal vidám mámora. A mi nemzedékünknek ebből a szempontból igencsak szerencséje volt, szívfájdítón szép vereségekre, lélekemelő búsongásokra emlékezhetünk. Eszmélésünk a berni döntő idejére esett: 2:3-as vereség az NSZK-tól. (Voltak, akik az 56-os forradalom kiváltóját látták benne.) Már majdnem felnőtt meccsrejáróvá cseperedtünk, amikor 1969-ben 1:4-re elvesztettük a vébéselejtezőt a csehszlovákokkal szemben (ez meg a 68-as bevonulás büntetése lett volna?) 86: 0:6-os zakó a Szovjetuniótól (ezt már együtt néztem Gazsival, minden gólnál száz évet öregedtünk), aztán a 97-es pótselejtezőn 1:12-es pofon a jugoszlávoktól (naná, hogy felbontatlanok maradtak a pezsgők). Csak mellékesen sorolom fel újra a győztes országokat: NSZK, Csehszlovákia, a Szovjetunió, és Jugoszlávia. Na, mi a közös bennük? Olcsó poén lenne következtetést levonni a tényből, hogy már egyikük sem létezik. Én az örök vesztesek pártján állok, jól tudom, hogy minden versenynek, a mostani Nagy Gáspár barátomról elnevezett tornának is kell legyen egy győztes csapata, gratulálok nekik, de megemelem a kalapomat a vesztesek előtt is és keblemre ölelem a legutolsót. Hiszem, hogy a költő is így tenne.  (A jegyzet a május 24-én, Budakeszin rendezett Nagy Gáspár Labdarúgó Emléktorna ürügyén íródott. A Kupát a Magyar Katolikus Rádió hódította el – ők is ajánlották föl hét évvel ezelőtt – a második a tavalyi nyertes, Vasvár csapata lett. Harmadik holtversenyben Gazsifalva és Budakeszi I. A Budakeszi csapatában védő Orosz Marci lett a legjobb kapus, aki egy meccs végi tizenegyespárbajt leszámítva egyetlen gólt sem kapott.)