Róma: nem könnyű
megállni, hogy ha az ember villanynaplót vezet, ne írjon Rómáról rögvest, ahogy
megérkezett. Róma: nehéz döntés, hogy ha az ember Rómában van, naplóírásra
pazarolja az idejét, ahelyett hogy a várost járja. 1983-ban Rómában tölthettem
néhány hónapot az itteni Magyar Akadémia szép barokk palotájában (éppen ott,
ahol most verem a laptop billentyűit). Pont harminc éve történt, de valami
véletlen folytán átkerült a gépbe az akkori beszámoló néhány kézzel írt mondata:
„Illene azt mondanom, hogy a Falconieri palotában dolgoztam is, de hát az örök
város nem olyan szemérmes, hogy csak úgy engedné az embert visszavonulni a
műtermébe, a stafeláj mellé. Kelleti magát nappal és éjjel, és hálás azoknak,
akik megfordulnak utána. Váratlan örömökkel lepi meg őket. Nos, bennem jó
partnerre talált. A Via Giulia uno alól, ahol a fent említett „műintézet” van,
útnak eredtem nap mint nap, hogy különösebb terv nélkül bolyongva várjam és
engedjem, hogy meglepetéseivel elém álljon... ahogy a történelmi korok, akár a
geológia horizontális réteglemezei elősejlenek, ahogy az évezredek óta tartó
könnyed agónia lassan átköltözik az utazó szívébe, s ahogyan a város, ez a
végtelen történet, ez a végeérhetetlen mondat megszólal... vagy úgy mondom
inkább, meghallszik, hiszen már öröktől szaval, csak a fülem volt sokáig süket...
Kőpárkány-jelzők, oszloprend-szótagok, rizalit-ritmusok, árkád-rímpárok,
pilaszter-metaforák, gyámkő-írásjelek, sikátorok és kapubélletek, rejtett
terecskék meg homályos belső udvarok labirintus-láncolatára volt felfűzve az a
szikrázó nyárvég, az a parázsló koraősz... az az öröknek gondolt ifjúság.” A
harminc évvel ezelőtti három hónap (megtoldva az 1998-as Escher kongresszus
hetével) úgy érzem, feljogosít, hogy úgy dicsekedjek a Collegium Janus fejes
teraszával, a Campo péküzletének zsömléivel, a Palazzo Spada becsapós
folyosójával, a Pantheon melletti Tazza d’Oro kávéjával, mintha mindez a
sajátom lenne. Akiknek mondom (Líviusz, Emmy, Dóra) persze éppúgy ismerősek
itt, mint én, s gyanítom az olvasók közt is akad, aki már elégszer hallotta ezt
az önfeledt kérkedést, s joggal állapítja meg, ja igen: Róma az más, vagy: ja
kérem, Róma az mindig ugyanaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése