POSTERISSIMO

… vagy legyen plakátisszimó. Három plakátkiállítás olaszos ízekkel. Hivatalosan október 12-én nyílik Genovában az Első Itáliai Plakátbiennálé, a kitaláló Sergio Olivotti már legalább egy éve szervezi, és ha valahol egymásba botlottunk (Skopje, Isztambul) lelkesen beszélt róla, hogy végre nagy nemzetközi plakátos esemény lesz  Munari, Toscani, Bortolotti földjén. A másik manifesto-tárlat a Magyar Plakát Társaságé, Pizza all’ ungherese címmel nyílik kiállításuk az Olasz Kultúrintézetben október elsején 6-kor (ami november közepén tovább megy majd Rómába az Akadémiára). A harmadik kiállítás helyszíne szintén a Bródy Sándor utcai Olasz Ház, sőt a megnyitás ideje is csak egy órával követi a pizzásokét : Nő-Vér-Vonal. Az első két kiállításon szerepelnek a munkáim, legtöbbet mégis ezzel a harmadikkal dolgoztam, mert megnyitó szöveget kellett szerkesztenem hozzá. A továbbiakban ez következik.  

Húsz nő kitalál magának egy férfit, a bonyodalmak elkerülése végett egy olyat, aki nem él, vagyis fikciók és legendák kapcsolhatók hozzá, illetve olyat, aki azért mégiscsak élt, tehát konkrétumok is szóba jöhetnek. A konkrétum adott, lévén a hölgyek választottjukhoz hasonlóan maguk is dizájnerek, tehát a téma legyen maga a dizájn. Bonyolításképpen a dizájn mégsem annyira konkrét fogalom, mint hinnénk, mindnyájan mást értenek alatta, mentségükre szóljon, hogy a választott férfiú, akinek kapcsán alapos háttérkutatást végeztek (s ilyesmire vették rá az önök előtt ágáló beszélőembert is) szóval választottjuk, Bruno Munari olasz tervező is hol így, hol meg úgy definiálja. Mert, hogy el ne felejtsem mondani, az illető nem csak dizájnerként, hanem a dizájn teoretikusként is jeleskedett, sőt jól tipografálható rövid szállóigéket post-itelt ki a világhálón, illetve tették ezt az életmű feldolgozásába belemélyedő Munari szakértők, akik történetesen (bár a fess férfiú fényképeit nézegetve aligha véletlenül) mindnyájan hölgyek voltak.

„Tanuljuk meg másvalaki szemével nézni a világot!” – íme egy klasszikus Munari mondás, tegyük hozzá, igazi dizájner álláspont, egy képzőművész ugyanis épp fordítva mondaná: tanulja meg mindenki az én szememen keresztül nézni a világot. A szállóigét felvezető magyarázat szerint csak az, aki nyitott a látás különféle módjaira, az, aki tudja egyszerre többféleképpen látni a világot, az képes rávezetni mást is a látómező szélesítésére, és ez a soknézőpontúság, ez a panorámázó tekintet, ez tulajdonképpen maga a dizájn, a progettazione,  .... Szóval szokjuk meg, hogy másvalaki szemével nézzük a világot. Egyelőre persze Munarit próbáljuk meg a húsz hölgy szemével látni: negyven szemmel.

Univerzális mindentudó: foglalkozott az igazi művészettel meg az alkalmazottal, csinált világítótestet és kresztáblát, betűtípust és plakátot, mesekönyv illusztrációt és újsághirdetést, díszcsomagolást és autókarosszériát, karosszéket és bélyegsorozatot. Oly sok mindent, hogy stílusába a futurizmustól az absztraktizmusig, imidzsébe a nyakkendőtűtől a mandzsettagombig, ízlésébe a duce magasztalásától szapulásáig szinte minden belefért. Picasso, akivel egyszerre ünnepelte a születésnapját, korunk Leonardójának nevezte, amiből akár a dizájn jolly jokere definíció is kihallható, én persze tiltakoznék, és nem csupán az hommage-tárlat ünnepi pillanatai miatt, hanem azért is, mert történetesen az a bizonyos közös szülinap engem is kötelez. Lehet, hogy ezért lettem ideállítva?

Talán érzékelik, hogy a Cyranói zsákutcába momentán nem nagyon mennék bele, abba tudniillik, hogy az erkély alatt lapulva én találom ki a fényező dumát, ők meg mind a húszan agyba-főbe lájkolják az olaszt.

De fordítsuk komolyra a szót. Tudom én, hogy az lenne píszí (politically correct), ha nem venném észre, hogy ők húszan mind nők, az meg egymagában mind férfi, az meg már egyenesen píáj lenne (politically incorrect), ha azt is konstatálnám, hogy nem csak nők, hanem helyesek és ifjak és üdék, ami ugyebár csak a konvencionális esztétika sillabuszai szerint mond ellene az MSZM (mértékadó szellemi műhely) tradicionális szabályainak, egyébként az ég adta világon semmi köze hozzá. Sőt! (mondhatnám, ha ez a sőt nem volna olyan áthallásos, utalván – és ezt már duplazárójelben teszem hozzá -, az imént megnyílt MPT (Magyar Plakát Társaság) kissé mácsósra sikerült gender összetételére.

Mindazonáltal a kiállítók, ha már „Nő-vér-vonalnak” keresztelték a kiállítást, bizonyára egyetértenek a szószólójukká választott illetővel (történetesen férfi), hogy a hazai dizájnban vérfrissülés szükségeltetik (korábban és más apropóból úgy fogalmaztam: vér kell a pucájába), és e fényes társaság, amelynek egyébként neve is van: MATT (Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társasága), és amelynek mellesleg férfi tagjai is vannak (sőt sokkal több férfi tagja van) alapítása, vagyis 2006 óta imponáló lelkesedéssel és kívülről úgy látszik, hasznosan és sikeresen munkálkodik e vérfrissülés érdekében.

A mostani, megnyíló félben lévő tárlat beharangozójából idézem: „A design sokfélesége, olyan, mint a női lét. Csupa állandóság és folyamatos megújulás. Csupa lényegtelennek tűnő igazán lényegi. Csupa érzés és mégis praktikus cél. A design rezdülés, mint a női lélek, amely illékony és mégis örök. A MATT "Nő-vér-vonal" című kiállítása ezért hölgyekről szól, akik a design szakma állandó-pillanatnyiságával ünneplik a Bruno Munari életművet.”
Az idézett szöveg egyetlen momentumára koncentrálnék: a szakma állandó pillanatnyiságára. Zavarba ejtő szókapcsolat, bár az előzmények nyomán érteni vélem, annyit tesz, a megújulásra leginkább hivatott, sőt arra anatómiailag is predesztinált hölgyek ünnepélyesen deklarálják, itt tart ma 2013. október elsején, kedden este fél nyolckor a graphic design, s ez az up-to-date attitüd épp azért fogadható el, mert átélt és komolyan vett tradíciók hitelesítik. Történetesen dottore professore Munari. Vagy inkább úgy mondanám, az amit Munariba a nők, ők húszan a negyven szemükkel belelátnak:

Akik ismerik a Munari életművet, azok bizonyára észreveszik, hogyan kapcsolódnak a magyar lányok munkái az olaszéihoz, miféle parafrázisokon keresztül nyerik el értelmüket, akik meg nem ismerik, azok higgyék el, és visszafelé, a hölgyek transzparens munkáin átnézve fedezzék fel az olasz alakváltó sziluettjeit. Mind a húszat. 

Balla Dóra a szimmetriák sejtelmes drámaiságát, Csipler Dorottya a test galaktikus leképezését, Déri Enikő a betűk mitikus struktúráit, Diósi Réka a mozgáspályák humanizálását, Duboczky Anna a transzparenciák frissességét, Farkas Anna a tovarezgő üzenetek átkódolását, Hidvégi Anna a villaírás játékos artisztikumát, Kálmán Tünde a futurizmus feminin báját, Koroknai Kira a művészet és a természet találkozásának paradoxonját, Kovács Adrienn az önállósulni akaró betűk elszántságát, magukrautaltságát, Murakeözy Gabriella az óceáneum jellé kódolását, Nádi Bogi a villaszignó csokorburjánzását, Novotny Dóra az átlók és a hajtások eleganciáját, Pletser Cecília a csigavonal szofisztikált jelentésrétegeit, Riba Hilka a dizájn és a művészet színes egymásba lépcsőzését, Rozmann Ági az arcára emlékező levélpapír szomorú-vidám kitárulását-bezáródását, Szabó Andrea a marginalitás fontosságát és a fontosság fontatlanságát, Tiszka Annamária a véletlen determináltságát, Valicsek Évi a raszterek sokértelmű Ecoi listamámorát és Varga Tütyi a monogramba sűrített lexikális teljességet mutatja föl; a konklúzióhoz érkező szónok pedig szívből sajnálja, hogy történetesen férfinak született, fejét meghajtva elismeri, hogy az „hommage-pátoszt” a hölgyek bátran és elegánsan idézőjelbe tették, s Évai könnyedséggel általlépték az epigonizmus kínálkozó vermeit. A kiállított munkák dialógusa, összhangzattana, kórusa, közös panorámázása – na, a végére csak kezdek belejönni – méltó a MATT már jó alaposan megdicsért kiállítás koncepcióihoz,ne is ragozzuk tovább, nyíljon meg a Nő-vér-vonal tárlat!