SZILVESZTER

Nemrég egy általa szerkesztett esszékötetbe tőlem is kért írást Szőcs Géza. Minthogy az elkészült szöveg egy épp húsz évvel ezelőtti szilvesztert idéz meg, idemásolom a mai, majdnem szilveszteri blogba. (Csak a türelmes és melancholiától fertőzetlen blogvendégek épülésére, a többieknek hamarosan jön az újévi ...rinocérosz.)

Megpróbálom elképzelni, hogyan képzelhettem el az elmúlt nagyjából két évtizedet két évtizeddel ezelőtt. Ha valaha volt okom képzelődni és bizakvó kíváncsisággal nézni a jövőbe, leginkább akkor volt, abban az utólag fordulat évének kinevezett, és kétségkívül fordulatosnak megélt 89-es esztendőben. Megpróbálhatnám felidézni, emlékezni rá, csak hát azóta már a sejtek is hovatovább harmadszor cserélődnek ki, köztük talán a memóriasejtek legelébb, ezért óvatoskodom inkább ezzel a képzelgéssel. Elképzelem, hogy képzeltem azt a valamit, amiről még csak remélni lehetett, hogy megtörténik, aminek még nevet sem tudtunk adni akkoriban, amiről már sejthető volt, hogy meglökött dominósorként szalad át a környező országokon is, és amiről ma már tudom, hogy személyes sorsomban szintúgy korszakhatár volt. Akkor úgy hittem, kegyelmi pillanat, esély az ifjúság meghosszabbítására, ma már tudom, épp akkor ért véget, és visszavonhatatlanul.
A képzelgő tervezgetést, akár a számvetéseket jeles időpontokban szokás megejteni, könnyű választanom, legyen szilveszter éjszakája. Történt, hogy nagyobb társaság jött össze nálunk újévet köszöntendő. Telefonunk nem volt még, hogy a modernebb hírközlő eszközöket ne is említsem, postán küldött képeslappal hívtam meg a barátaimat, s az ábrán – jelképesnek érzem utólag – négy útvesztő volt. Négy labirintus, melyek ösvényeit, ha mindig jó irányba fordulva járta be a képzeletbeli vándor, akkor a kirajzolódó útvonalakból éppen négy számjegy, az 1989-es esztendőé volt kisilabizálható. A helyszín Budakeszi; hol van már az a lakás, s a barátok is hányfelé. Volt köztük, akivel együtt loptuk határokon át a magyar zászlót, hogy meglengessük a krakkói mezőn az új pápának. Mit számított akkor, hogy nem is vagyok pápista! Volt, akivel együtt festettem plakátokat egy brnoi gimnázium éjféli tornatermében, hogy másnap

hajnalra diákok ragasszák tele velük a várost. Volt, akinek címlapot rajzoltam a verseskötetéhez, s aztán amikor a borítót bezúzatta a cenzúra, a költő mégiscsak az én fénymásolt rajzomba csomagolva osztogatta könyvét az arra érdemeseknek. És bizonyára együtt meneteltem mindnyájukkal valamelyik nagy budapesti tüntetésen is, a vízlépcső, vagy az erdélyi falurombolások elleni menetben, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Rosszul mondom, igen, tudtunk egymásról, mobiltelefonok és kör-e-mailek nélkül is jobban, mint azóta bármikor. Amikor azon töprengek, én mit gondoltam akkor éjszaka, miféle , milyen reményekkel vártam azt a jelentősnek ígérkező utolsó évtizedet, a jövőt, az is eszembe jut, vajon ugyanazt képzeltük-e mindahányan. Akkor azt hittem, hogy igen. A szoba falán már ott lógott az a bizonyos plakát, amelyről később azt mondta valaki, ezt meglátva hitte el, hogy tényleg megváltozik a világ; hogy innen már nem lehet visszafordulni. A kép akkor még csak szűk körben volt publikus. Legalábbis úgy, azokkal a ciril betűkkel kevesen ismerhették. A vendégek közt voltak, akik először látták. Nem nehéz kitalálni, milyen témákról eshetett szó, bár a beszélgetések részleteit már képtelenség volna fölidézni. Írom hát sorban a hívószavakat, ahogy eszembe jutnak. Alighanem sok olyan társaság verődött össze Magyarországon aznap éjjel, amelyekben ugyanilyen témák körül melegedett fel a levegő.
Legyen az első a demokrácia. Akkor, szilveszterkor kétségtelenül érződött valami bíztatás a szóban, újra csengése lett. Élhettünk volna a gyanúperrel, hogy nem mindenki ugyanazt érti alatta, hiszen korántsem volt újkeletű a kifejezés: Mussolini, Hitler, Sztálin - és Kádár János vérig lett volna sértve, ha nem a demokrácia bajnokaként emlegetik őket. Na jó, mondjunk népi demokráciát, ami tudvalevő a fosztóképző egyik alakja (v.ö: kultúra és szocialista kultúra), de vajon nem a demokrácia korlátozottságára figyelmeztetnek-e az újabban elszaporodó előtagok is: pl. a képviseleti demokrácia, a részvételi demokrácia? Akik a művészettel foglalatoskodnak, többnyire ilyenek ültek az asztal körül az éjféli pezsgőnyitásra várva (a Szovjetszkoje Igrisztoje utolsó durranására), jól tudják, hogy a demokráciának van egy meglehetősen pontos szinonimája a képzőművészet terén, úgy nevezik: giccs. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: Mickey egér vagy Malevics, vagy Kis herceg vagy Hamlet, Coelho vagy Stalker? Nem kell találgatni az eredményt, hiszen ezerszer megtörtént a szavazás. 1999-ben, amikor már elég általános volt az Internet, rendeztek egy földgolyó méretű online sakkpartit. Garri Kaszparov ellenében játszott a világ. Technikailag úgy bonyolították le, hogy a beküldött lépések közül a computer mindig kiválasztotta azt a húzást, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval tényleg a lehető legdemokratikusabb megoldást. Talán mondanom sem kell: Kaszparovnak sosem volt ilyen könnyű győzelme. Négy évig úgy lépkedünk, ahogy akarunk, mert felhatalmaztatok rá – mondják, akik az ország házában atyáskodnak fölöttünk, miközben a demokrácia nevében nyomják le a torkunkon száraz, ötlettelen húzásaikat, s persze mindig elhangzik ultima ratio-ként: a demokráciánál nem eszeltek még ki jobbat. Persze ha már demokrácia, ha tényleg nincs jobb, akkor ezt kéne jobbítani. Nem botrányos kirekesztés-e például, (és cinikus negligálása az időnek), hogy a tizennyolc évesnél fiatalabbak nem szavazhatnak? Mintha ők, vagy gondviselőik nem lennének képesek fölmérni saját érdekeiket. Mintha épp nekik nem lenne víziójuk saját jövőjükről. Csakhogy ha már egyszer demokrácia van, akkor a demokráciát is csak demokratikusan lehetne megjavítani. Vagyis nem lehet. Paradox helyzet. Olyan, mintha egy széfet akarnánk kinyitni, csakhogy a nyitáshoz szükséges számkombináció be van zárva a széfbe. Akkor, szilveszterkor máshogy képzeltem a demokráciát.
Vegyünk egy másik szót: rendszerváltás. Kik dughatták össze a fejüket, hogy a szóba jöhető kifejezések közül a legsemmitmondóbbat kiválasszák. Tetszettek volna forradalmat csinálni, jut eszembe a nyegle Antalli refrén. Szabadságharc, népfölkelés, lázadás szóba sem jöhetnek. Az ilyen nevet viselő események résztvevői még valami jogot formálnának arra, hogy… Semmire. Rendszerváltás és pont. Ennek a szónak az az üzenete, hogy minden megy tovább, csak valami absztrakció a háttérben, az a bizonyos megfoghatatlan rendszer megváltozik. Kit érdekel? A népnyelv napok alatt gengszterváltásra helyesbített. Történetesen épp Csehszlovákiában voltam az ottani bársonyos forradalom idején. Sametová revoluce. Nežná revolúcia. Akkor nálunk már előrébb tartottak az események, ezért hát az ő forradalmukat folyvást a miénkkel hasonlítgatták össze. A mi forradalmunkkal. Mi miért nem mertük kimondani sosem? Pedig egy év alatt megesett minden, ami a nagy kalandhoz kell. Az volt a baj, hogy nem egy nap alatt történt? Hogy nem lépett át egy Delacroix-i meztelen keblű géniusz három paradicsomlével leöntött hullán, ahogy múlt századok romantikájához illő? Csengey jut eszembe, ahogy petőfis gesztussal lefoglalja a tévét: mi ez, ha nem revolúció? Csak nem mondatott ki. Pedig hogy elhiggyük, ki kellett volna tudni mondani. Legalább egyszer. Ahogyan az észtek: laulev revolutsioon, a litvánok: dainuojanti revoliucija, a németek: friedliche Revolution. Az expressis verbis kimondott szó pszichológiai erejéről, tovasugárzó hatásáról külön fejezet szólhatna. Felmerülhet persze a kérdés, vajon nem azért kerülték-e el oly óvatosan a forradalom szót, hogy a visszarendeződést majd nehogy a kínos jelentésmódosulásokon áteső terminus technikussal ellenforradalomként kelljen emlegetni. Nem emlékszem, kimondatott-e akkor, szilveszter este a forradalom, de legalább hittük, hogy forradalmi időket élünk.
Legyen az új hívószó ez: szabadság. Először abban az értelemben, hogy függetlenség. Hát az oroszok tényleg kimentek. Az öröklakásokat lelakták, a földeket lyukas benzintartályaikkal eliszaposították, az utakat lánctalpaikkal felszántották, de tényleg nincsenek itt. Ennek az örömét csak nem lehet elvenni. Dehogynem: azt, hogy ebben bármi részünk lett volna, nagyon is kétségbe lehet vonni. Hányszor hallani, régen le volt vajazva, megalkudtak Amerikával, a fejünk fölött történt minden… Kétlem, hogy így volt, inkább hajlok arra, hogy a legyöngült birodalom nem mert újabb konfrontációt vállalni, ráadásul egyszerre oly sok fronton, de ha voltak is titkos háttér tárgyalások, vajon mit értek volna az egymással szinte összeérő százezres demonstrációk nélkül?Jöjjön a szabadság másik értelme. Akkoriban úgy mondták, minden szabad, ami nincs törvénnyel megtiltva. Az eltelt húsz év törvénykezésének mintha az lenne a célja, nehogy véletlenül valami megtiltatlan megmaradjon. Törvények, szabályok, rendeletek. A parlament büszkén hirdeti, jól dolgozott, mert az elmúlt évben ennyi meg ennyi új törvényt alkottak. Gyakran egymásnak ellentmondókat is. Gondoljanak csak bele, maradt-e mára az életnek egyetlen apró részlete, amely ne volna szabályozva valamiképpen? És azok ott a kupola árnyékában csak dolgoznak tovább. Vajon ha a nagykorúnak deklarált, ám akként sosem kezelt társadalom polgáraira bízatna hogyan él a szabadsággal, ha nem beépített szabályzók, hanem önön erkölcsi értékrendje alapján hozná meg döntéseit, jobb lenne a helyzet? Meggyőződésem, hogy igen. Persze néhány feltétele lenne a dolognak, például az oktatás komolyan vétele, a kultúra fejlesztése. Az összetartozás élményének megtapasztalása, és nem az egymásráutalt emberek kijátszása egymás ellenében. Közösen kitűzött, és nem ránk kényszerített, ráadásul nem állandóan változó célok kellenének, amelyekben a szónoklatok szintjén mindig kreatívnak nevezett nép végre kipróbálhatja magát, érezheti, hogy nem fölösleges. Hogy nem csupán kísérleti tárgya egy eldöntetlen tartalmú kísérletnek. Hogyan képzeltem akkor a szabadságot? Hát nem fából vaskarikának. Nem úgy, hogy tüntetni csak akkor szabad majd, ha előzőleg engedélyt adtak rá. Ma már nem csodálkoznék, ha volna egy sajtcédula az ablak fölött, ahol az ilyesmit intézik: „Forradalomra vonatkozó engedélyek kiadása további intézkedésig átmenetileg szünetel”.
Ötvenhat. A tilos szám. Az eltakart seb. A szökő év. Volt, amikor az ötvenhatos villamos átszámozása is napirenden volt, és ötvennégy forintra mérsékelték a téliszalámi kilóját (vagy mérsékelték volna, ha lehetett volna kapni). Amikor képzeletbeli képzelődésünk zajlik, a kivégzett miniszterelnököt már el lehetett temetNI, de a gyilkosokat néven nevezNI még nem. És voltaképpen azóta sem. Költő barátom, NG, aki az iménti infinitívuszok verzálissal írt végződésével magára vonta a diktatúra dühét, nem is volt túl bizakodó: van remény – írta 2000-ben – hogy legalább a századik évfordulóra rendbe tesszük, s az utánunk jövők rendbe teszik a nemzet kollektív emlékezetét 1956 ügyében is. Hát az ötvenedik évfordulón ennek még halovány előképe sem látszott.
Testvériség. Ez a következő szó, kétszáz éve úgy mondták fraternité. A franciáktól tanultuk, de Trianon óta önálló jelentésárnyalata van a magyar nyelvben. Biztosan szóba került akkor ’89 szilveszter éjszakáján, hiszen Romániában is éppen forradalom volt. Teherautók sorakoztak a megnyíló határon élelemmel, pokróccal, ruhával… lehetett hát képzelődni. A képzelet talán itt, a testvériség szó kapcsán szakad legtávolabb a valóságtól. Az a december ötödike október hatodika mellé furakszik a kalendáriumban. Személyesen is megüt. Valami romantikus pátosz vagy hazulról hozott jólneveltség addig sem hagyta, hogy a tájba gereblyézett végtelen földnyelv túloldalán élők sorsával ne vállaljam a rokonságot, de akkor egyszerre odatartozó lettem. Hiába születtem itt, az ország legközepén, a gyökerek mégis odaát kapaszkodnak. Apám családja Kárpátaljáról menekült, anyámé a Délvidékről jött, Szerbiából, talán messzebbről is. Mit keresek én itt megtűrt metoikoszként – kérdem azóta is, vagy motyogom Reményikkel: Magyarország szíve ma már a végeken dobog, vagy dúdolhatnám vele, a helyesírást sem tudó ismeretlen költő rokonnal, akinek versét itt, ezeken a web-lapokon az október negyediki bejegyzéshez másoltam hozzá: „énekelni külön, maroknyi… légy hive…”
A következő szó a legnehezebb, azt kellene kimondani vele, ami mégis itt tart. A transzcendenst. A varázskört. „Dörmögj testvér egy sor Petőfit! Köréd varázskör teremtődik.” Szóba kellett hogy kerüljön a hűség. És talán volt néhány olyan hét, amikor a nagy szavak kimondásakor még nem jelentek meg azok az idézőjel formájú kis ironikus ráncok az ajkak szögletében, amelyek azonnal visszájára fordították a kimondottakat. Sokunk számára valami kulturális kontinuitással volt azonos ez a megnevezhetetlen fogalom. Természetesen az írók, a költők számára erősebb ez a kötés, de persze létezik zenei és képzőművészeti anyanyelv is. Hogyne létezne. A szabadság mámorában, a szivárványos jövő elképzelésében, legalábbis ahogy elképzelem, hogy mit képzeltem akkor, fel kellett merülnie a korábbi művészeti tevékenység folytathatóságával kapcsolatos kételyeknek is. Valljuk be halkan, a három T-vel fémjelzett korszak korántsem ellensége a művészetnek annyira, mint amennyire elvárható volna tőle. Paradox képlet, és vigyázat: művészeteket mondok és nem művészeket. A diktatúrában nem hallgatnak a múzsák, legalábbis a kalandvágyó fajtából valók, sőt fortélyos módszerekkel, körmönfont ötletekkel, izgalmas, kiválasztottaknak szóló rejtjelezéssel új művészetet inspirálnak. Az olvass a sorok között, nézz a kép mögé kifejezések mindennaposak voltak, s kétségtelen szellemi izgalmakkal járt, ahogy alkotó és közönsége a cenzúrát kijátszva kacskaringós kerülőutakon rátalált egymásra. Persze ha változik a világ, ha beköszönt a szabadság, visszaáll a dolgok természetes rendje, egy csapásra fölöslegessé válhatnak az ilyesféle taktikák. Tudom, hogy szilveszterkor ilyesmin is törtük a fejünket. Éreztük, a művészhez Kelet Európában hozzárendelt vátesz-szerep elvész, a művész az lesz, aminek lennie kell, … de hát épp erről volt akkoriban a legkisebb fogalmunk. Hogy minek kell lennie. Lehet, hogy egyszerűen csak képzelődőnek? Lehet, hogy akkor lát el közfeladatot a szellem embere, ha képes valami jövőkép sugalmazására. A logika azt mondatná, ez a politika dolga, de a hatalomra jutók (miért nem képes legalább egyszer egy pártvezér hatalom helyett szolgálatot mondani?) a megnyert választás másnapján nekilátnak következő választási győzelmük előkészítéséhez. A hosszú távú gondolkozás eleve kizárt. Csoda-e, hogy a vezetettek, - a megvezetettek – sem terveznek előre?Amikor a jövőképpel kapcsolatban ezt az alig megfogható szót használtam, hogy sugalmazás, a szellemi élet mint kontinuum felmutatására, a hinterland kollektív birtokbavételére is gondolok. Paradox módon a múltra is. Ha egyszer képesek volnánk egyetlen megbonthatatlan tömbnek érezni a télben virágzó dunántúli mandulafácskát és a Concertót, a rózsás labyrinthot és a Magányos cédrust, a londoni hathármat és a midőn ezt írtam-ot, a sakkozó törököt és a verbunkost, a porban húzott grádicsot és a computert, a Wassily széket és az Ugocsa non coronatot, a repülő nikkel szamovárt és a dinamót, a Majálist és a tojáséjt, a Szegénylegényeket és az árgyélus kismadárt, az Egy mondatot és a C vitamint, Az eltévedt lovast és a nagyszentmiklósi lovast, a holográfiát és a vizsolyi bibliát, az 5333+1 számú sakkfeladványt és az Iskola a határont, a tűzpiros kígyócskát és a Gellért által meghallott dalt, Szindbádot és Mikkamakkát, a corvinákat és a Rubik-kockát, a Varjúvárt és a Kormányeltörésbent, a Vizitációt és az Eszméletet, a hét sevillai tornyot és Tihanynak rijjadó leányát, az Appendixet, a Tótfalusi antikvát, a mik vogy mukot és mind-mind a többit (talán csak a múltat végképp eltörölni kivételével), igen, az stabil jövőkép lenne. Bíztatás, hogy létezik valami, amit folytatni kell, együtt kell folytatni, és érdemes.
De vissza szilveszterhez. Vagy inkább Szilveszterhez, az Apostolban. Olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret - írta Petőfi már alig néhány hónappal március tizenötödike után. A forradalmak kiszámíthatatlanok, de utóéletük kiszámítható. A thermidori fordulatok megjönnek menetrendszerűen. Akkor és ott az újévváró társaságban csak az elképzelhetetlent próbáltuk elképzelni, az elképzelhetővel, a kitalálhatóval nem volt gondunk. Nekem legalább nem. De az is lehet, hogy most képzelem úgy akkori önmagam, mint aki ilyesmit el sem tudott képzelni.

(Az illusztrációk - az ötvenhatos plakát kivételével - a 89-ben készített Vigyázat lépcső! című filmemből valók)