MEDDIG MÉG AZ ÉJ?

Ha otthon járok, legutóbb épp karácsonykor, apám rábök a könyvespolcra, nem tudom mi lesz ezekkel, vigyetek már el egyet legalább. Mészöly Miklós Volt egyszer egy Közép-Európa című könyvét választom. Lehet, az alcím miatt is: Változatok a szép reménytelenségre. „Vigyázó! meddig tart még az éjszaka, meddig még az éj?” És az alagút másik végéről visszhangzik az edomita válasz: „Eljön a reggel, de még éjszaka van, ha kérdezni akartok, jertek el újból!” És meggyújtatik az ezerötszázhuszonhat emlék-gyertya a paloták termiben, hun válaszul, hun vigasztalásul. Majd vásár napja lévén, benépesülnek a terek-mezőségek marhákkal, sertésekkel, birkákkal, kecskékkel, metszett szárnyú szárnyasokkal – lovakkal! –, és megindulnak délről észak iránt, napkeletről napnyugotnak, nagy áldó ostor karikája kereng a porfelleges menet fölött, a hordók meghasasodnak, és selymes asszonyi ágyékszőrből fonják a vevőcsalogatót. És reng a búzatábla. Kergeti a szél a boszorkánykereket. Csíkászok járják a tocsogót. Gálánt idetévedt külföldiek csodálják, hogy még isten-nem-látott helyen is fák édesnemes gyümölcsöt teremnek, kiknek termése mindenkié – s az ok csudás: ki vadba nemeset olt bármi helyen, legalább mindig emlékeznek róla, ha vesznek a fájáról, mert nem magának oltotta volt.”
A szokásos vasárnapi foci után (fagyos, csúszkás pálya, két gól, enyhe zakó) a szivarozó Gézával találkozom sváb falunk angol pubjában. Magyar ember és a zombi című könyvével ajándékoz meg. Ebből is lemásolok két sort, vendégsorok Vörösmartytól: “A nemes országot mint hagyjuk lenni vadonná, / E gyönyörök kertét inségek puszta helyévé.”