KOCCINTSUNK?

N. Gyuri barátom mára ígérte magát, aztán csak az e-mail jött helyette, beteg lett, nincsen érkezése. Pedig behűtetett a sör. Meg persze a bor is, hogy újra koccinthassunk. Nem emlékszem, mikor történt, legalábbis pontosan nem, de a történet logikájából az következik, hogy 1998-ban, vagy 1999-ben. Nagyjából tíz éve. Nyárias idő volt, olyan amikor sörözni szokás. Talán augusztus, vagy szeptember eleje. A helyszín Budakeszi, a teraszunk . Gyuri – így hívom, magyarosan, de egy percre se felejtsük, hogy egy osztrák férfiút takar a név, hivatalosan egy Georgot Linz városából – koccintásra nyújtja a sörét. Kitérő mozdulatot teszek, amelyet - látván meglepetését - meg kell okolnom, elmondom hát, hogy ez nálunk nem szokás. Természetesen nem hagyja annyiban, el kell tehát magyaráznom a hagyományt az elejétől. Elkerülhetetlen, hogy hosszú közös történelmünk árnyékosabb részleteinek magyarországi vetületét is szóba hozzam. A konklúzió: historiális indítékból nem koccintunk, egy osztrákkal meg pláne nem. Látom rajta, hiszi is, meg nem is, amit mondok. Hogy egy kicsit megnyugtassam, felbontok egy palack bort, és azzal koccintunk. Többször is.
Aki ismeri Gyurit, tudja, hogy szeret a végére járni a dolgoknak. Néhány nappal később, amikor újra találkozunk, elmondja, kifaggatta az osztályába járó gyerekeket, illetve rajtuk keresztül megszondázta a szülők tudását (magyar és osztrák tanulók vegyesen járnak a budapesti osztrák iskolába, ahol Gyuri a matektanár), akik zömmel visszaigazolták a történetet. Aztán a tanári kar is összedugta a fejét. Gyanítom, hogy a jeles iskolában egy kisebb fajta összeesküvés vette kezdetét. Sokukat ismertem akkoriban, mert Gyuri többször elhívott, beszélnék a diákoknak művészeti kérdésekről, szakmájához illően főképp a képzőművészet és a matematika összefüggéseiről, sőt a szépemlékű Tölgyfa Galériát is megszerezte, hogy abban egy osztrák művésszel (Axel Staudingerrel) közös tárlatot szervezzen nekem – meg persze azért, hogy a megnyitón hódolhasson legnagyobb szenvedélyének: hegedülhessen. (Idemásolom a kiállítás plakátját).
Nem vonom kétségbe, hogy Gyuri, és az általa felbujtott társulat célja alapvetően jószándékú volt. A magyar-osztrák barátság érdekében kezdtek el konspirálni. Azt nehéz lett volna bizonyítaniuk, hogy nem létezik ilyen szokás, bár tudtommal soha senki sem írta meg a pontosan az eredetét, az meg sértőnek vélhették, ha ezután, most már ismervén az illemszabályt, mégis nyilvános koccintásra vetemedtek volna a budapesti iskola tanár és a diák urai és hölgyei. Kitalálták hát, és ebben az én Gyurim matematikusi észjárását vélem felismerni, el kell híresztelni, hogy az a koccintási tilalom csak 150 évig volt érvényben, vagyis hamarosan, 1999. október hatodikán lejár. Azon nyomban el is kezdték terjeszteni a jó hírt: hetedikén már a dönöghetnek a korsók. Elképzelem a diákokat, ahogy egy másodfokú függvény és egy kétismeretlenes egyenlet mellé azt a házi feladatot kapják, hogy legalább két ismerősükkel osszák meg a határidő meséjét, megkérve őket, hogy két-két további ismerősüknek is adják azt majd át. Tudvalevő, hogy e feladat helyes megoldása kizárólag sörözés közben történhet meg, vagyis aligha vonható kétségbe, hogy szívesen és szívósan láttak munkához a diákok, és minden más hausaufgabe elé sorolódott a koccintgatás stúdiuma. Harmincas osztálylétszámot és fejenként két beavatást feltételezve a láncreakció a következőképpen alakul: az első hét végén 3810-en tudnak a dologról, a második hét végén 245730-an, a 17 napon már akkora a szám, mint Budapest lakossága a perifériákkal, és el sem kell telnie három hétnek, már tudja az egész ország (persze csak akkor, ha nem feltételezzük, hogy valakihez többször is eljut a hír). Ezenközben, hogy Hrabal legkiválóbb tanítványát idézzük:„sör habja apró pukkanásokkal oszlik!” Gyurinknak a projekt remek alkalom lehetett, hogy elmagyarázza a tantervben exponenciális növekmény címszóval jelölt fogalmat, sőt bizonyára valami modernebb tantárgynál kapóra jött a network marketing speciális esetének szemléltetéséhez is. "A sörjampecek."
Gyuri persze, ha mégis itt lenne, bizonyára csak csóválná a fejét és rejtélyesen mosolyogna a bajsza alatt (becsületére legyen mondva, helyre magyaros bajszot hord a derék sógor), ezért aztán hangozzék el még néhány érv a koccintás meg a 150 év ügyben. Vajon elképzelhető-e a szituáció: az aradi vértanúk kivégzésének előestéjén sörrel vigadó osztrák tisztek viselkedése láttán az elkeseredett honfiúk így fakadnak ki: márpedig mi 150 évig nem koccintunk sörrel. Ugye cáfolni sem érdemes: egyszerűen nem fűzhettek határidőt az elhatározáshoz. A jogi bikkfanyelv szerint: nem lett volna életszerű. A 150-es számot azon kívül, hogy Gyuri épp száznegyvenkilenc és háromnegyed évvel a fogadalom elhangzása után szerzett róla tudomást, semmi sem nem indokolja, (igaz ugyan, hogy 150 évig voltak itt a törökök, de nehéz lenne logikai kapcsot találni a két esemény között). Ha tervezgettek is eleink, sokkal rövidebb távra: Jövő nyárig ideér a vasút, / Azon jön el Garibaldi, Kossuth, / Ha nem jönnek, akkor mi utazunk, / Vágjuk földhöz nagyfülű poharunk. Gyakran hozzák szóba, miféle vállalás az ilyen, bezzeg ha nem inna sört a magyar, ha azzal tüntetne, az igen, az már áldozat lenne. Elismerem, jókora áldozat lenne, demonstrációnak viszont csapnivaló. Egy hazafin, aki csak ül és nem iszik sört, aligha látszik a felháborodás. Ha bort iszik helyette, akkor is csak az sejthető, hogy jobban szereti a hegy levét a sörnél. Ha azonban sört iszik, de nem koccint, azzal már jelez valamit. Meg sem kell mukkannia, mégis érti mindenki. Legalábbis értette akkor. Ahogy aztán a muk(k)ot száz évvel később. A pohárcsengés elmaradása egyenesen a passzív rezisztenciának nevezett kor emblémája lehetett. Ti urak, ti urak! hát senkisem / Koccint értem pohárt? / Ti urak, ti urak!... ugye tudjátok, hogy Walesben sör szokott habzani a poharakban. Ha összegyűjtjük a szabadságharc leverése utáni passzív ellenállás formáit, bizony beillik közéjük a néma sörözés szokása is; és ha a lajbi-viseletért, az atilla, a dolmány, a bunda, a csákó hordásáért hadbíróság elé lehetett kerülni, a láncra hasonlító ékszerekről, a pörge karimájú Kossuth-kalapról, a demonstratívan táncolt csárdásról, meg a szakáll, a bajusz, a hosszú haj viseléséről nem is beszélve, akkor bizony valószínű, hogy egy-egy tüntetően félrehúzott, vagy összeütés nélkül meghörpintett korsó is felrovatott a korcsmák velszi bárdjainak. Logikátlan a magyarázkodás, hogy a koccintás nélküli sörivás szokását a bortermelők eszelték volna ki a sörfogyasztás visszaszorítására. Ha valaki demonstrálni akar, annak épp sört kell rendelnie, ...hogy aztán ne koccintson vele. (A szabadságharc utáni időszakban ugrásszerűen megnő a sörfogyasztás, sőt az ötvenes években Kőbányára települő osztrák Anton Dreher Dréher Antalra cserélve nevét mintha meg is akarná lovagolni az új szokást: az Ászok, a Király és a Bak sör mellett Márciusi és Duplamárciusi néven hozza forgalomba söreit.)
Gyurival borozni készültem ma este, hogy koccinthassunk, vidáman és melankolikusan. Nem tudott jönni. Kívánom, gyógyuljon meg mihamarább. Hogy a koccintgatásra szánt időt elüssem, azért írom ezt a jegyzetet. Neki is körmölöm a távolba, ha már nem morfondírozhatunk együtt közös dolgainkról, írom egy számára csak alig ismerős nyelven, de írom azoknak is, akik talán értik e szavakat. Miért akarom most, rosszkedvünk telének kezdetén, hogy a passzív rezisztencia példáiról mások is értesüljenek? Talán csak azt szeretném, hogy maguk ünneplő Bach-huszárjaink kezében egy kicsit elbizonytalanodjon az összeütésre emelt korsó?
Édes, bús magyarjaim, igyátok csak a sört vidáman, mentül többet, annál jobb. Ne feledjétek, hogy már szibériai felmenőitek is locsolták volt torkukat ilyesmivel, ahogy azt Berecz Andristól tudjuk, (bár az általa javallt, állítólag nagyon autentikus meleg változatot én csak a legszilajabb gyomrok orvoslására és a legpátriótább keblek dagasztására javallanám - mert magunk közt szólván elég borzasztó), és emlékezzetek ama derék matrónára, bizonyos Gyöngy asszonyra Árpádházi II. Géza királyunk korából, akinek serestor tartását kívánó testámentumát ma is őrzik a pannonhalmi atyák, meg persze jussanak eszetekbe az ősi magyar törvénykezés legszebb szavai, a seresszabadság, a serrendtartás. Jöjj el sörszabadság, te szülj nekem sörrendet! Emelgessétek hát a korsókat, a poharakat, fújjátok el a habot, s kortyoljátok az aranyszín nedűt tiszta szívvel, de ne felejtsétek, nincsen százötven év, nincs alku: NEM-KOC-CIN-TUNK!
... én legalább nem.