Könyvélményekről nem nagyon szoktam itt írni, de ez most legyen kivétel, kinek jutna különben eszébe, hogy elolvassa egy Bartos Rozália nevű hölgy emlékiratait valahonnan az előző századforduló idejéből. Talán akkor sem rohan a boltokba senki, ha kiderül, hogy az illető hölgy két évig Vajda János költő hitvese volt. Pedig a történet elképesztően izgalmas. Száz bulvárfirkász se tudna kieszelni olyan képtelenségeket, aminőkkel Rozamunda (így nevezte verseiben Vajda) előáll. Na, jól meg is gyanúsította az irodalomtörténet, hogy hazudik. De vajon miben? Egy zseniális paradoxon élteti az írást: Bartos Rozália az elragadtatott szerelem hangján ír Vajdáról, csodálatos emberként látva őt, mi olvasók pedig ugyanezen szavak alapján bomlott elméjű eszelős szörnynek vagyunk csak képesek látni a „Montblanc-embert”. A cselekmény fordulatainak hitelességét, például a brutális csecsemőgyilkosságot persze aligha ellenőrizhetjük, a részletek, a mellékesnek vélt kicsiségek azonban oly kieszelhetetlenül pontosak, hogy igazolják a történet fontosabb vonásait is. A szürrealizmus „feltalálása” előtt olyat egyszerűen nem lehetett kitalálni, hogy Vajda lakásában mindenütt söröskorsók állnak színültig töltve a hipochonder költő vizeletével, vagy azt, hogy Vajda rendszeresen elviszi feleségét Pest leghíresebb orvosához, Korányi Frigyeshez, megvizsgáltatni, vajon szűz-e még. A magyar nyelvet kissé ügyetlenül forgató Bartos Rozália (rácvárosi kevercs) emlékiratait Sultz Sándor igazította át (Viszontagságos életem egy költővel), aki egyébként Igézet címmel színdarabot is írt Vajda két szerelméről, Gináról és Rozáliáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése