KRZYSIEK

- Jónapot kívánok, igen, én vagyok az.

- A Városi Könyvtárból beszélek, kapcsolnám Kucska Ferenc igazgató urat.

- Tessék.

- Halló, Pistám, meg tudnád adni Kristóf számát, elszórtam valahogy.

- Persze.

A következő telefonból aztán kiderül, egy kiállítás miatt hívná, a harmadikból, hogy én fogom megnyitni, a negyedikből, hogy mégse, mert nem érek rá, de köszi, azért szeretem Kristófot, Kucskát, és Győrt is. A sorrend tetszőlegesen fölcserélhető.
- Semmi baj, elcsúsztatjuk, úgy hogy ráérj. Kedd?

- Na, nehogy má' miattam, hogy a gombhoz varrjuk a kabátot; de a lelkem mélyén már érzem, ezt nem úszom meg. Hát a kedd az tényleg szabad.  Plakátok? Ha kedd, akkor plakátok. Ráadásul csupa új, először lesznek kiállítva.

Kristóf egyébként nem is Kristóf, hanem Krzysztof, sőt Krzysiek és már állított ki itt, nem is túl régen, úgy látszik, nagyon egymásra találtak, Kucskának tetszettek a képek, Krzysieknek meg ízlett a gomba. Nekem most a képekről kéne beszélnem, de azokról már a múltkor volt méltatás (Pörös Géza megnyitó szónoklatából szinte minden kiderült), így marad a gomba. Arról még nem szólt senki. Kezdjük ott, hogy Kucska Feri valami rejtélyes okból, időről-időre elvándorol Kárpátaljára: Zakarpackája Obl. Ezt kellett írnom a borítékra, amelybe az Etus néninek írt levelek kerültek. A szovjet postát csak akkor vitték ki a színmagyar faluba, Barkaszóra (Barkaszovo), ha a címzés cirillel volt: Etel Sitev. A Sütőt ott Sitevnek kellett írni. Ékezet nincs. Az én nagyanyám volt az egyetlen széles e hazában, aki örült, hogy az unokája oroszul tanul. Egy szót sem értett ugyan belőle, de azért kikérdezte a memoritereket: Ja kvam picsú, csivó zse bóle… Egyszer egy orosz plakátművésznek elszavaltam, ez volt a nyolc éves tanulmány egyetlen kézzelfogható eredménye, a kolléga arcán patakokban folytak a könnyek, sto ja magú jisó szkazaty…, és hamarosan kivándorolt Izraelbe. Mindez még Hágában történt, Krzysiekkel együtt mentünk oda, az ő hatalmas Mercédeszén, amelyik lejtőn lefelé nyolcvanat is tudott, és apró olajcseppek mutatták Európa térképén, amerre elhaladt. Tudom, hogy a gombához kéne visszajutni valahogy, de most egy másik utazás jut eszembe, Baráth Feri írt, csináljunk kiállítást Újvidéken, Tri autora iz Magyarszke. Ebből a triből lett a DOPP. A kezdőbetűkből. Krzysiekkel kezdődik, ő a D, mert hivatalosan Duckinak hívják. Lengyel ember és magyar művész. Hogy nálunk él, abban elévülhetetlen érdeme van egy Ági nevű pesti lánynak, és egy Wojciech nevű varsói férfiúnak. Előbbit túlságosan megszerette, az utóbbit viszont olyannyira nem állhatta, hogy egy levegőt sem kívánt szívni vele, miután az illető hadiállapotot vezetett be Lengyelországban. A dolog harminc esztendeje történt, épp 30 éve jött a fiú Magyarországra, vagyis itt most egy jubileumi tárlat nyílik. A költözködés legnagyobb nyertese persze a magyar plakát lett. A lengyel plakátos olyan, mint a brazil focista és a cigány muzsikus. Bármit csinál, nem tudja elcseszni. Mondok egy példát. Egy lengyel plakátot: a legelsőt, amelyet megismertem. 1956. november elején leszállt Ferihegyen egy gép. Varsóból jött. Vért hozott. Vért a forradalomnak. Egy hatalmas boroshordónyit. Ugye kár lenne megmagyarázni: minden szó csak elvenne a kép erejébõl. És ugye nyilvánvaló az is, hogy a plakátnál csak másodlagos az, hogy megrajzolják, hogy kinyomtassák, hogy fölragasszák és hogy leszaggassák. Ducki Kristóf vérküldemény a magyar plakátnak. Vér a pucájába. Volt idő, amikor nem mozizni jártunk a Toldi moziba, hanem csak azért, hogy a bejárat fölé festett pannókat megbámuljuk. Alig vártuk a műsorváltozást, hogy egy új, egy példányban készült Ducki-posztert lássunk. Egyébként akkoriban az imént említett DOPP jelentette a magyar plakátot, legalábbis külföldről nézvést: együtt plakátoltunk Dániában és Japánban, Amerikában és persze a wilanowi múzeumban. Még talán a rendszerváltás is feldolgozható lenne Doppos-plakátos nézőpontból. Sőt a csehszlovákok bársonyos forradalmába is beledoppoltunk. Nehéz elfelejteni, mekkora reveláció volt Ducki Munkásőrség plakátja és elsüllyedő Aurórája, a kitört villafogak május elsejéje pedig … ha példát kell találni arra, hogyan lehet bonyolult szimbolikát, filozófiai sokrétűséget, történeti beágyazottságot egyetlen, végletekig leegyszerűsített rajzban megjeleníteni, mindig ez jut eszembe. Meg a lerajzolt nóta, hogy a Nagy Imre azt üzente… De ott tartottunk, hogy Kucska igazgató úr időnként hazatér valahonnan a Kárpátokból, hozza az erdei gombát, amivel megajándékozza kedvenc kiállítóit. Aztán művészberkekben szájról szájra járnak a receptek. És többnyire mindenki életben marad. Én már kétszer is kaptam gombát, egyszer meg hólapátot. Az egyiket, mert akkor, valamikor a kilencvenes évek elején lehetett, kettővel érkezett Budakeszire, a másikat Nagy Gáspár költő kapta, aki valamiért nagybátyámnak szólította őt. Engem meg többnyire fiacskámnak hívott, így aztán már-már kozmikus az a távolság, ahonnan fölnézhetek Kucskára. Elfelejtettem mondani, hogy épp tomboló nyár volt. Hogy az idén lesz-e tél, az bizonytalan, a hóra sem vennék mérget (esetleg gombát) ilyen klímaváltozós időkben. Egyedüli bizonyosság a pincében álló hólapát, meg az új Ducki-plakátok a Városi Könyvtár galériájában. Kérem, szeressék őket. És persze az alkotójukat.

(A fenti fotó Molnár Györgyé, az lenti Keresztes Dóráé)