GERZSON

Emlékezés Gerzson Pálra a Magyar Művészeti Akadémián. A család tagjai mellett sok tanítvány és barát jön el. Egy éve még kiállítása nyílt Gödöllőn, oda készült az alábbi vers, amelyet most is felolvastam. A fenti akvarellel akkor ajándékozott meg, amikor a kiállítás anyagát válogattuk - a felirata szerint 2007. december 13-án.

Fecskeszárnyak

(Gerzson Pál festmény-sorozatához)
 

A parti fecske szárnya íve által
Kimetszett táj-darab az égbe szárnyal,
És túlhevült planétaként remegve
Csak áll a fény, akárha teste lenne,
Egyetlen tömbben, és oly súlyosan, hogy
Fölpúposul a menny, aztán alárogy;
Csak transzparenciák, csak áthatások,
A kadmium a gézen átszivárog,
És fénytörés csak, és a fénytörésben
Már szinte látni, vagy nem látni mégsem,
Csak sejteni és emlékezni rája:
Ez volt a színek ős-alkímiája;
Mindegyik rész az egészet idézi,
A táj a tájban nem-euklidészi,
Egy régi évszak színe hull alá ma
Haránt a Rókarántó homlokára,
S a vászon másik oldalán az égbolt
Fényszítta szőke színe néha kék volt,
Azúr, kobalt, cián, cinóber, umbra,
Elmúlt nyarak ecsetjén váltogatva;
S a fecskeszárny kaszálta kósza karcok
Kimetszik újra, s éppen azt az arcot;
A formák közt a távlattanra látni,
Az édenkertig nézhet vissza bárki,
S a szemsugár, akár a húr feszül meg
Orsóin ott a lüktető időnek.