ÉDES NÉNÉM...

Három hónapja írogatom ezeket a jegyzeteket. A számláló szerint nem túl sokan vették észre eddig, és csupán négyen vannak, akik rendszeresen visszajárnak. A csupán maradjon ki. Négy regisztrált olvasó. Épp egy asztaltársaság. Üdv nektek itt a blogban. Vagy blogon? Hadd hívjam inkább naplónak, idővel kiderül, meddig bírom, mennyire leszek következetes a vezetésében. Sosem írtam ilyesmit, három hónap hosszan biztos nem, és utólag sokszor sajnáltam. Nem tudom, mikor történtek velem azok a dolgok, amelyek irányt, sőt fordulatot adtak az életemnek, jószerivel azt sem tudom, melyek voltak azok. Évtizedek múlva derül csak ki, ha kiderül egyáltalán, hogy egy jelentéktelen utazás, egy megválaszolatlan levél, vagy egy könnyelműen visszacsókolt csók új pályára állíthat egy egész életet. A rég történt, az emlékezet szitáján átrázogatott események megírása bizonyára egyszerűbb. A ma megesett dolgok lejegyzéséből aligha lesz irodalom, lehet, azért, mert így sokkal nehezebb hazudni.
Tegnap, a Hitel esten a magyar nyelv fennmaradásának esélyeiről folyt a szó. Az elszomorító távlatokról. Fogyóban vannak, akik magyarul értenek, s azok is, akik egyáltalán fölfogják, amit elolvasnak. Hány embernek érdemes írni – tétetett fel a rezignált kérdés. A válasz azonban erőt adó. Illyés Gyula egyik naplójegyzetéből másolom ide:
Nem költő hát - mondom oktatóan X.-nek - aki éneklés előtt, vagy akár közben is azt nézi, hányan ülnek a teremben.
- Szóval l'art pour l'art? - kérdi lenézéssel, mert valami félreértés folytán azt hiszi, ezt a megjelölést már csak megvetéssel illik kiejteni, - szóval csak magunknak írjunk?
- Irodalmunk első nagy realistája, szinte riportszerűen beszámoló művésze egyszersmind a legl'art pour l'art-abb költő volt - felelem. - Mindössze egy öreg nagynéninek írt és még azt is csak az ő képzelete teremtette.
Gyanakvó pillantás.
- Mikes Kelemennek hívták.

Kapcsolódjék ide az elmúlt hét egy másik eseménye.
A 2010-2011 évi spanyol-belga-magyar csoportos EU-elnökség közös logójának tervezésére kiírt pályázat eredményét kedden hirdették ki az országházban. A tíz magyar kiválasztott közül négy az AMI diákja. Természetesen nagy az öröm Sopronban, talán csak azért nem felhőtlen, mert az ötödik beküldött munka elutasíttatott. Ide másolom Katyi Ádám tervét, hogy a megjegyzéseim majd érthetőbbek legyenek.

Ádám észrevette, hogy a három nyelv vizuálisan jól megjeleníthető a bennük előforduló ékezetekkel; ráadásul az országok nevében is megtalálható egy-egy jellemző ékezet (a nyelvészek diakritikus jelnek hívják a betűk hangértékének kisebb-nagyobb módosítására való apró ábrákat, a spanyol n fölötti hullámot, vagy tildét, a flamand e fölötti trémát, másképpen umlautot és a magyar e fölötti éles ékezetet). A sok épület, zászló és eu-csillag közt üde jelenség volt az egyébként példás grafikai egyszerűséggel (Ádám a minimal art önkéntes képviselője a második évfolyamon) megoldott terv. A gyakran citált és olykor ellentétbe állított fogalmakat - politikai nemzet és kulturális nemzet - képes együtt látni és egy képletben megjeleníteni a munka. Magától értődő természetességgel használja ehhez az absztrakt és a reális forma - a betűkép és az ország sziluett - összeépítését. Érdemes észrevenni, hogy mindhárom nemzet esetén a kulturális nemzethatár sokkal tágabb, mint a politikai, s így az embléma-sorozat képes lehet valami összetartozás tudatot, identitás élményt is sugalmazni mindhárom tájon. Egyszerűen, mértéktartón, elegánsan.
De nem dicsérni akarom Ádám tervét, és utólag el sem kívánom magyarázni a tanult ítészek számára, inkább a döntés okát keresem, miért kellett kimaradnia az ékezetes betűknek már a tízes szelekcióból is.
Ne szépítsük, az angol nyelv térhódítása egyfajta rejtett gyarmatosítás, s olykor tudat alatt magunk is szálláscsinálói vagyunk a láthatatlan gyarmatosítóknak. Én is az vagyok, amikor az egyszerűség kedvéért ékezet nélküli sms-t küldök C-nak, s olykor e-mailben sem írom ki az ő, az ű betűket, azzal mentegetőzvén, hátha a más földrészen álló számítógép nem lesz képes megjeleníteni a számára szokatlan karaktereket; és alighanem azok a zsűrorok is közéjük tartoznak, akik a tervet félretolván – túl intellektuális, nem fogják megérteni másutt – inkább egy turisztikai látványosságot ábrázoló emblématervet választanak. Valahogy korszerűtlen dolognak érzik azokat a kicsi font-csonkokat, betű-appendicitiszeket. Nyilvánvaló: ékezet és globalizáció nem kompatibilis.
A nemzettudat legnyilvánvalóbb ismérve az anyanyelv. Identifikáló ereje esetünkben azért is fontos, mert merőben különbözik a környező országokban beszélt nyelvektől, sőt a más tájakon beszélt nyelvek közt sem igen akad párja. Az ékezetes betűk, az á,é,í,ó,ö,ő,ü,ű már magukban is egyfajta emblémái nyelvünknek, áttételesen nemzeti identitásunk logotipiái. Rokonra lelni, ha nem is nyelvrokonra, tejtestvérre, de társra az ékezetek használatában, jóleső érzés. Egy grafikai tervet legalább, még ha nem is díjazzák, megér. Öt éve, a csatlakozáskor így lett elhírelve: az EU egyenrangú tagjának lenni lehetőség a nemzeti értékek, jellegzetességek, kuriózumok megőrzésére és megmutatására (persze egyszerűbben fogalmazva ez sem több, mint kultúrrezervátum). Ezen jellegzetességek – hungarikumok – tipográfiai jelképei a diakritikus jelek. Szerény manifesztációk a nagy nyelvi globalizációs rohamok ellen. A katolicizmus latinja, a világháló angolja ellen. Intellektuális demonstrációk a nyelvi homogenizálás ellen. Amikor a nyelv védelmében az értelmiség szerepét firtatják – van, akinek az ilyesmi már a könyökén jön ki – szinte csak az írókra gondolunk; bizony egy emblématervező diákra aligha.

P.s.1.: Holnap lesz a Márai öngyilkosság évfordulója: …és lehull nevedről az ékezet.

P.s.2.: Ez itten Ducki Krzysek legújabb plakátja. Przepiękny!!! (egyetlen képpel fölöslegessé teszi az összes fenti locsogást...köszönet a bajszosok nevében :-)