RÍMTELEN COMMEDIA

Délután székfoglaló a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián: Nádasdy Ádám költőtársakból verbuvált szereplőgárdájával bemutatja azokat a részeket, amelyek elkészültek Dante Isteni színjátékának új fordításából. Merész a vállalkozás, hiszen Babits-on kellene túllőnie. Ráadásul rímtelen jambusokba teszi át a tercinákat, ügyelve arra, hogy a szöveg szavai és mondatszerkesztése is a lehető legközelebb álljon a mai magyar nyelvhez. Kétségtelen, hogy az a vulgáris olasz, amin Dante írt, a korabeli firenzei közbeszéd nyelve volt, van hát logika Nádasdy fordítói stílusában, valahogy mégsem hoz izgalomba. Valamiért kell a forma régies íze, a nyelv veretessége, még az is jólesik a Babits féle fordításban, hogy nem mindent fogok föl azonnal. Nádasdy a tartalmat választja a forma ellenében, az értelmet a misztériummal szemben. Nekem a költészet mellé, ha okosodni is akarok, elég lenne az amúgy most is beígért fél oldalt befedő jegyzetblokk, amely nélkül úgysem lehet megúszni a Commediát (ahogyan a valóban kötetlen prózában fordító Szabadi Sanyi bácsi könyvében is ott van). Persze nem mondom, hogy nem élveztem Nádasdy előadását, de inkább a magyarázatait, a kedélyét, a humorát. Nagyszerű tanár lehet. Kezdem irigyelni Anna Idát.
Az előadás előtt Lator apu felől érdeklődik és gratulál a Körzővel rajzolt vízhez. Én meg mondom, milyen fiatalos. - Persze, hatvan fekvőtámaszt csinálok reggelenként. És a kézenállás – kérdezem. Olykor még az is. – Kézen járni is tudsz? - Na, látom, mennyire outsider vagy, tudnod kéne, hogy kézen járni sokkal könnyebb, mint kézen állni, és szellemes magyarázatba fog egyensúlyozásról, ízületekről, stb. 81 volt a múlt héten.

Hogy miért jut eszembe idemásolni Dürer Melankóliáját , azt magyarázza egy idézet, egyelőre még a Babits fordításból, mert Nádasdy még nem jutott el eddig:

„Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát,
hogy oly’ időt hoz már közeli csillag
(csillag számára nincs se gát, se korlát),
hogy egy, kit ötszáztizenötnek írnak,
Istentől küldve megöli a Szajhát,
és cinkos óriását...”

Az idézet a Purgatórium utolsó énekéből való, Berenice szavai ezek, aki Dante vezetőjévé szegődik. Kezdjük a végén: a nagybetűs Szajha – talán az ő arcmása az, amely oly rejtélyesen sejlik elő a poliéder felénk fordított oldallapján – nyilván az eltorzult Egyházat jelenti s a Dante-magyarázók szerint azonos azzal a Jelenések Könyvének szörnyén lovagoló bestiával, aki már a Pokol első énekében útját állta a költőnek:

„sok állat van kikhez nősténynek áll
és még több fog ennekutána lenni,
míg eljő, ki megölje az Agár.”

(Ez a rész már megvan Nádasdynál is:
„Sok állat van, melyhez beáll szukának,
és lesz még több is – mígnem az Agár
eljön és gyászos halált hoz fejére.”)

Ezek szerint az a rejtélyes valaki „akit ötszáztizenötnek írnak”, az nem más, mint maga az Agár. Hogy mit is jelent ez a szám, arra sok elmélet született, de elképzelhető, hogy Dürer értelmezésében egyszerűen a mű készítését (amelyet a híres számnégyszögön olvasunk) követő évet, az akkoriban világvégeként beharangozott 1515-öt jelöli. Mindenesetre a versben megidézett Agár valóságosan is megjelenik a metszeten, ott gubbaszt készenlétben az Antikrisztust jelentő kőtömb előtt (amiről talán majd egyszer bővebben is írok), és természetesen már a háttérben, a fele égboltot kitakarva ott a „közeli csillag” is, ami a rézkarc legfeltűnőbb eleme, és a legfeltűnőbb utalás az Isteni Színjátékra. A csillag itt is ott is főszereplő. Emlékszünk ugye, hogy Dante könyvében mindhárom részének ez az utolsó szava: stelle. Egyébként összesen ötvenötször írta le Dante a csillag szót, nincs is más dolgunk, hogy kiválasszuk, melyik a Melankóliáé. Hogy az olaszos műveltségű Dürer jól ismerte a Divina Commediát, arra sok bizonyítékot lehetne fölhozni, ott volt barátja Pirckheimer könyvtárában, sőt valószínűleg a sajátjában is, de arra is sok jel utal, hogy az idézett verssorokban és a sorok közt megbúvó jelképekben, meg a grafika elemeiben milyen szorosan kapcsolódik össze Dante és Dürer kora és a két alkotó világlátása. A küszöbön álló világvége várása, a romlásba döntött egyház megjavításának igénye, a személyes tragédiák földolgozása egyaránt ott munkál a művek mélyén, s még mi minden. Valószínűleg többről van itt szó annál, mintsem hogy a Melankólia Dante művének illusztrációja lenne. De vajon akkor mi? Vizuális jegyzet? Kiegészítés? Egy kétszáz évvel későbbi konklúzió? Vagy a következő koroknak szóló rejtélyes üzenet? Nevezzük bátran az Utolsó éneknek! Nem törted-e vajon te is már a fejed, kedves olvasó, miért éppen 34 a Melankólia híres varázsnégyszögének megfejtése; - Hát persze! A 33 részből álló cantó végéhez éppen odaillik harmincnegyedikként. Ha eddig nem tetted volna, most ugye végre leemeled a polcról a Commediát. Felütöd az eredetit, vagy a leginkább tetsző fordítást -, ha angol vagy, Longfellow-ét, ha német, Kannegisserét, ha meg történetesen magyar, akkor Babits Mihályét, vagy hamarosan Nádasdy Ádámét, és észreveszed, hogy a metszet babérkoszorús angyala, nem is lehet más, mint Beatrice.